Aki berúgta a Halálbarlang hátsó ajtaját - interjú L.M. Kit Carsonnal (in memoriam Tobe Hooper)

Bájosan elmebeteg gondolatokat felszínre hozó beszélgetés a TEXASI LÁNCFŰRÉSZES MÉSZÁRLÁS 2 forgatókönyvírójával. De mi mást várnánk a kibaszott - egyesek szerint elbaszott - TEXASI LÁNCFŰRÉSZES MÉSZÁRLÁS 2 forgatókönyvének az írójától? A Mad Movies 1986 novemberi számában megjelent interjú készültekor az újságírónő (Maitland McDonagh) még nem látta a szóban forgó folytatást. 

- Beszéljen először a Dead and Alive projektről, amin Tobe Hooperrel közösen dolgozott a hetvenes évek végén a Warner Bros. megbízásából.

Tobe ötlete volt. Két idős hölgy lelkeket gyűjt, amiket aztán játékkártyákként csereberélnek tovább. Nyilván ez azzal járt, hogy fiatal lányokat kellett elrabolniuk.

- Nyilván... és kampókra akasztják őket.

Los Angeles-i csajok, akik a Rodeo Drive-on vásárolgattak.

- Nem is tudtam, hogy azoknak az embereknek van lelkük.

Yeah, ezért jöttek kapóra, mert az övék ráfér egy kártyára. Szóval bezárja őket egy elektromos áram alatt lévő ketrecbe, ami mágneses térrel van körülvéve, így a lelkük sem tud megpattanni. Lyukakat fúr a homlokukba, kinyitja a tobozmirigyüket, aztán be kell adni nekik zenovonzant, azt a szert, amit a nácik is használtak, attól rögtön elfelejtik, hogy lyuk tátong a fejükön.

- Mi történt ezzel a filmmel?

Annyira beteges volt, hogy a Warnernél senki sem tudta elképzelni ezeket a ketrecbe zárt fiatal lányokat, amint összenyálazzák a 12-es számú műtermüket. Mi segítőkészen berendeztünk egy kis helyszínt egy félreeső részen, ott állítottuk fel a ketrecet. Eleve bizarr volt, és minél többet agyaltunk rajta, annál őrültebbé vált a dolog. 

(Hooper három filmre szóló Warner-szerződését producerként William Friedkin intézte. A Salem's Lot moziadaptációját magába foglaló projektek egyike sem vált valóra - a szerk.)

- Szóval ott kezdődött a munkakapcsolata texasi barátjával.

Hoopernek van egy mutatványa, amit nem sokan tudnak, be tudja rúgni azt a hátsó ajtót, ami a színtiszta őrülethez vezet, elvisz téged ebbe a hátborzongató helyre. Baromi jól szórakoztam.

- Ezt kihallani. 1985 karácsonya környékén belépett az életébe a TEXASI LÁNCFŰRÉSZES MÉSZÁRLÁS folytatása. Mesélje el, hogyan.

Tobe-nak 1972 karácsonyán jutott eszébe az ötlet. 

---------------------

Dallas egyik bevásárlóközpontjában a karácsonyi vásárlók rohama a szerszámrészlegbe sodorta Hoopert. A különböző típusú láncfűrészektől roskadozó polcok láttán arra gondolt, hogy a legkönnyebben úgy tudna eljutni a kijárathoz, ha fogna egy láncfűrészt, és átvágná magát vele a tömegen.

---------------------

Tizenhárom karácsonnyal később megkérdezte: "Szeretnéd ezt megcsinálni?" Hazamentem Dallasba, hogy gondolkodjak rajta. Elmentem ugyanabba a bevásárlóközpontba, ebbe a juppiknak épített kaptár-szerűségbe. Figyeltem őket, ahogy lecsapnak a halomba tett szvetterekre -  Dallasban csak ilyeneket hordanak. Mondtam magamnak: "Íme, az áldozatok." Nagyjából mindenki meg akar szabadulni a juppiktól. Felhívtam Hoopert, hogy közöljem vele, meg akarom csinálni a filmet. Tudja, Amerikában mindenféle fogyasztói csoport előfordul. Mi megtaláltuk azokat, akiket habozás nélkül le lehet mészárolni, így már készen álltunk.

- Utálja annyira a juppikat, mint Steven Spielberget?

Először is honnan veszi, hogy én utálom Spielberget?

- Egyik cikkében kétszer is előfordul a neve, és nem bánik vele kesztyűs kézzel. Azt írja, Spielberg a POLTERGEIST producereként megpróbálta ellesni Hoopertől, hogyan kell valódi, tébolyodott horrort csinálni. Nem sikerült neki. És hogy (a POLTERGEIST) a juppik értékrendjét tükrözi, amit Spielberg a rá jellemző művies ragyogással vont be.

Mondjuk úgy, nem utálom Spielberg személyét, inkább az ő koncepciója a moziról az, amit nem becsülök sokra, az a mód, ahogy csak a szórakoztatás szempontjai alapján képzeli el a filmeket. Vannak jó dolgok a karrierjében, A CÁPA például, az nagyon is jó volt. De szerintem a mozi nem egy egészségügyi sétából kell, hogy álljon, nem úgy kell kijönnöd egy vetítésről, ahogyan bementél. 

- Biztos, hogy nem egy forgatókönyvíró hangzatos szavait halljuk?

Biztosíthatom róla, hogy én ezt komolyan gondolom.

- Látta már a TEXASI 2-őt? Meglepte a végeredmény?

Három hete részt vettem egy vetítésen. Megdöbbentett, hogy a nézők végig nevettek. Azon részek alatt is röhögtek, ahol elvileg félniük kellett volna. A filmet el is nevezték a horror Kacsalevesének, megtalálható benne az a nem várt téboly, és ez igazán viccessé teszi.

- Az eredeti TEXASI alatt is nevet a közönség. Felkacagnak, amikor a lányt üldöző Bőrpofa megsebesíti saját magát a láncfűrészével.

Ja, de nem biztos, hogy a hasukat fogták a nevetéstől az emberek, amikor először látták. A film ma már réginek számít, az évek során a közönség távolságtartó lett a műfajjal szemben. Oly sokszor leutánozták az eredetit, hogy nem hat annyira nyomasztóan, mint annak idején. A Chop Topot alakító Bill Mosley tucatszor látta, és az első két alkalom rázta meg igazán, mert olyan embereket vonultatott fel a film, amilyeneknek nem szabadna létezniük. Megértem ezt az érzést. Ez a család annyira istentelenül gonosz módon viselkedik... Vegyük azt a jelenetet, amikor a Szakács beteszi a zsákba Sallyt, és elkezdi egy bottal ütlegelni - ha a nézők nevetnek rajta, az azért van, mert zavarba jönnek, érti? Talán azért is nevetnek, mert szeretnének a Szakács helyében lenni: "Bárcsak én is annyira aljas tudnék lenni, mint ő." Ebben a filmben tényleg belevonnak minket ebbe a családba... És ez a család problémás eset!

- A családból ki maradt meg és mi lett belőlük?

A Stoppost, mint tudjuk, elütötte egy kamion, belőle nem sok maradt. A Szakács még mindig itt van, ő szintet lépett, igazi kis cégvezetővé vált. A Stoppos ikertestvére visszatért Vietnamból, ahol elvesztette a maradék eszét is. Egy bábot (muppetet) csinált a testvéréből. Bizonyos értelemben a család rajta keresztül tud alibit találni a tetteire, azt állítva, hogy a bábú, vagyis a Stoppos követi el őket.

- Hogy van a Nagypapa?

Köszöni jól. 137 évesen is kirobbanó formában van, köszönhetően a kizárólag folyadékból álló étrendjének.

- Mi történt a köztes generációval, hová tűnt az apa meg az anya?

Jó kérdés, valahol nyomuk veszett. Ezért hoztam be a képbe Leftyt, a texasi rangert, akit Dennis Hopper alakít. Övé a moralizáló, büntető Apa szerepe. 

Tizenhárom éve keresi a családot, és amikor végre megtalálja őket, annyit képes mondani, hogy "Fiúk, soha nem lett volna szabad ilyeneket tennetek..." 

- Ez jobb, mint a "Nézd, mit csinált az öcséd az ajtóval!"

Lefty a film szimbolikus apája.

- Beszéljünk a tatukról. Texasi fickóként az Ön szemében mit képviselnek ezek az állatok?

A tatuk. Ó, egek... Texas nagyon primitív környék, egy mészárlást követően alapították meg. Meg vagyok róla győződve, hogy ha Bőrpofa az alamói csata idején él, akkor Davy Crockett oldalán harcolt volna. Ezek legendás hősök, őshonos texasiak, megvolt az a szokásuk, hogy pengeélen táncoltak. Szerintem ez a család képviseli az igazi Texast, az igazi Amerikát. Őket kéne elküldeni tárgyalni Kadhafival.

- Rendben, de megfeledkezett a tatukról.

Az ősvilágból maradtak vissza. Jó régen itt vannak, és véleményem szerint nem is fognak kipusztulni még jó darabig. Maga honnan való?

- New Yorkból jöttem.

A fantasztikus mozi a specialitása?

- Igen, mondhatjuk.

Tudna nekem egy összegzést adni az első TEXASI LÁNCFŰRÉSZESről?

- Természetesen. AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA által elindított hullámon érkezett, amit pedig olyan pionírok előztek meg, mint a BLOOD FEAST. Azok a filmek közé sorolható, melyekben a korábban csak sugalmazott erőszak elárasztotta a vásznat. A szükséges minimumra korlátozott forgatókönyvébe nagy adag, akkor divatos nihilizmust fecskendeztek. Az elsők között fejlesztette ki a mai amerikai horrorfilmek központi témáját, nevezetesen, hogy a szörnyek nem kívülről érkeznek, hanem az amerikai társadalom által leginkább becsben tartott értékekből törnek elő.

A bennünk szunnyadó szörnyeteg.

- Egészen pontosan a saját családunkban. A szörny, ami bennem és Önben lakozik legfeljebb annyit jelképez, hogy valami nem stimmel velünk, míg a családi szörnyeteg arra céloz, hogy Amerika fundamentumában romlott el valami.

A filmen dolgozva arra gondoltam, ha hű képet akarunk kapni 1985 Amerikájáról, akkor azt nem a HEARTBURN-ben fogjuk megtalálni (középosztálybeliekről/nek szóló, a korszakra jellemző hollywoodi "dramedy" - szerk.). Ezzel szemben a TEXASI 2-ben megízlelhetjük az igazi zamatát...

- ... szóviccen kívül.

A film a teljes Reagan-periódust felöleli. Egyik toposza az üzleti világ. Azt látjuk, milyen nehéz a túlélés egy kisvállalkozás számára, a Szakács állandóan erről panaszkodik. Amikor a ranger felbukkan, egyből azt hiszi, biztos egy nagy cégcsoport küldte őt, hogy felvásárolja a vállalkozását. Lefty oldalán láncfűrészek lógnak, meg a kezében is tart egyet. "Na, itt a konkurencia" gondolja a Szakács. Az ember nem akar egyezkedni, hanem belekezd az aprításba. Furcsa módja a tárgyalásnak, de így viselkednek az üzleti életben. A rangert ugyanabból a fából faragták, mint mondjuk Rambót, az a típus, aki mindenre lő, ami mozog. Tudja, azzal kezdi, hogy "bárcsak elkaphatnám a gazfickót", aztán a cél érdekében válogatás nélküli erőszakhoz folyamodik.

- Dennis Hopper, mint Rambo. Már megéri a mozijegy árát.

Majd meglátja! Bőrheveder a mellkasán, a revolverek helyén két mini láncfűrész, és egy harmadik, bazi nagy a kezei között. 

- És azt mondja "Senki se mozduljon, ez egy bankrablás!"

Úgy van. Vagyis nem, megelégszik azzal, hogy "boys, boys, boys..." A filmben módomban állt az elmúlt öt esztendő három fő jelmondatát illusztrálni: 1. ki vagyok éhezve a sikerre; 2. ki vagyok éhezve a vérre; 3. ki vagyok éhezve a szexre. Ez ösztönzött arra, hogy beleszőjek egy szerelmes történetet, olyat, amilyet mindenki átélt. 

- A legrosszabbra számítunk. Én legalábbis a legrosszabbra gondolok.

De ez természetes dolog, ha belegondol. Bőrpofa előbb-utóbb bele fog futni egy lányba anélkül, hogy az sikítva menekülőre fogná. Napjainkra a nők erőszakossá váltak. A lány rájön, hogy ha nem fél tőle, akkor nem fogja tudni megölni. Bőrpofa ráveti magát, de kicsúszik a kezei közül, hoppon marad. Ettől még jobban felizgul, és nem tud mit kezdeni a helyzettel. Később, miután sikerül elfognia, megpróbálja saját nőideáljának a képére formálni. Ilyet már láthattunk, ez történik a SZÉDÜLÉS meg a FRANKENSTEIN MENYASSZONYA esetében. A férfi megkísérli átváltoztatni a nőt - Bőrpofa ezért nyúzta le egyik áldozatának az arcbőrét, hogy aztán feltehesse a kedvesére, hogy hasonlítson rá. James Stewart ugyanezt csinálta a SZÉDÜLÉSben. (Nevet) 

(Transzgresszív par excellence: a szexuálisan zavarodott Bőrpofa "nőideálja"egy férfi, az ő arcát illeszti a főhősnőre - szerk.)

Szerencsésnek érzem magam, mert eleddig igazán eredeti filmeken dolgozhattam, erre viszont különösen büszke vagyok. Teljesen eltér a megszokottól, és remélem, a közönség értékelni fogja.

http://deliriahungaria.blogspot.com/2012/12/the-texas-chainsaw-massacre-2-1986.html

THE FUNHOUSE (1981)

Tobe Hooper, USA

"Az őrület az, ami megrémít minket, mert fogalmunk sincs a határairól, vagy hogy pontosan hová vezet. Ha a TEXASI LÁNCFŰRÉSZES MÉSZÁRLÁS horrorfilm, akkor emiatt az őrület miatt az." - Fantasy Film Memory 

A slasher-konjunktúra csúcsidőszakában az amerikai rémfilmgyártás úttörőjének számító Universal Pictures egy "halott tinédzserek a szellemvasúton" forgatókönyv megvalósítását támogatta. Rendező: az a texasi láncfűrészes fószer. A város szélén felállított vándorvurstliban szórakozó fiatalok hirtelen ötlettől vezérelve elhatározzák, hogy zárás után a szellemvasút épületében fogják eltölteni az éjszakát. Pay to get in. Pray to get out!

A THE FUNHOUSE első ránézésre nem sokban különbözik a többi slashertől. Úgy kezdődik, mint a HALLOWEEN, és úgy végződik, mint alműfaj bármelyik másik, ellenszenves tiniket daraboló, szende final girljének pokoljárását végigkövető filmje. Jóllehet megkapta a maga R besorolását, Nagy-Britanniában pedig rákerült a video nasty tiltólistára, korántsem annyira véres, mint azt egy korabeli horrortól elvárnánk (a legvéresebb illúzió valóban csak illúzió, egy bűvészmutatvány része). A kétségkívül jól olajozott Panavision/Dolby Stereo halálmasinát az teszi különlegessé, hogy Tobe Hooper működtette. Neccesnek tűnhet szerzői irányba tolni a témát, mikor nem az alany a szerző (a forgatókönyvíró Larry Block egyetlen másik filmes dolgozata az Imdb szerint a CAPTAIN AMERICA sztorija volt, melyet 1985 környékén Tobe Hooper rendezett volna a Cannonnak), csakhogy a THE FUNHOUSE-ban látottak-hallottak többszörösen kimerítik a hooperizmus fogalmát.

Hooper fénykorában kollégái közül fekete humorral felfegyverkezett puritanizmusával tűnt ki, ahogy face-to-(leather)face szembesítette egymással a felvilágosult és a barbár, az új és a régi Amerikát, féktelen farsangi haláltáncba kergetve az összejövetelt. '74-ben (és '76-ban - EATEN ALIVE) ehhez még el kellett zarándokolni az isten háta mögé, a nyolcvanas években viszont szedte a sátorfáját a family, és ők mentek el a városi seggfejekhez (lásd még TEXAS 2). A THE FUNHOUSE mívesen elkészített főcímén a színészek, illetve stábtagok által betöltött pozíciókat a nevek mellett megjelenő bábuk hivatottak jelképezni. A zeneszerző zongorista, a vágó bárdjával lesújtó hóhér, a rendező a szellemvasút bejárata felett terpeszkedő kövér matróna. Ő az, aki a végén kineveti a szüleiknek hazudó, marihuánát szívó, szexen agyaló, tiltott helyre belépő, mások nyomorát kileső, pénzt lopó áldozatokat.

Igazodva Hooper korábbi mozijainak idővonalához, a szabvány slasher-cselekmény estétől hajnalig tart. Kertvárosi családi ház gyerekszobájában berendezett funhouse-ból elindulva a horrortörténelem felelevenítésén keresztül (a család műkedvelő kisfia a HALLOWEEN-t és a PSYCHO-t újrajátszva terrorizálja nővérét az emeleten, odalent a nappaliban a szülők a FRANKENSTEIN MENYASSZONYÁt nézik a tévében) egy igazi funhouse-ban találjuk magunkat. A műrémségekkel teli kulisszában egy hús-vér monstrum ténykedésének köszönhetően valósággá válik a terror. Úgy elbánok veled, hogy soha nem fogod elfelejteni! Soha! - fenyegeti meg a final girl az őt játékból "meggyilkoló" kisöccsét, mielőtt külön-külön elindulnának a vurstliba. Az előérzetekre támaszkodó Hoopernél a végzet hajlamos idejekorán a falra,

vagy mondjuk egy polaroid képre vetülni.

A dühtől eltorzult arcú lányt és A FARKASEMBER plakátjának részletét tartalmazó fénykép nem csak előre jelzi a szépség és a szörnyeteg találkozását, de a kimerevített pillanat közös nevezőre hozza őket: a szépség, mint szörnyeteg. A THE FUNHOUSE ördöge a részletekben (párhuzamokban) lakozik.

A vurstli lényegében ugyanazt a szerepet tölti be, mint a texasi tanya, ahová annak idején betévedtek a hippik, legfeljebb annyi a különbség, hogy a helyszín az olcsó szórakoztatás igézetével vonzza magához a kölyköket. A vidámpark attrakciói torzszülöttekkel, go-go lányokkal az idejét múlt exploitationt idézik, a szellemvasút a horrorfilmek kísértet járta ódon sötét háza (az épületben játszódó jelenetek hangsávját a hatás kedvéért négycsatornás surroundban keverték). A középosztálybeli komfortzónából a mutatványosok groteszk világába behatolva eljutunk egészen a horror origójához, a láncos-kampós húsfeldolgozóra emlékeztető gépházba. A félelemkeltés masinériája hatalmas fogaskerekeket mozgatva csikorog.

Az ártalmatlan illúzió és a mögötte lopakodó borzalom ütköztetése szürrealitást teremt, nagyjából A VISZBABÁK HÁZÁnak megfelelő '80-as évekbeli rémfilmet, akkoriban divatossá váló reflexióval a horror popkulturális beágyazottságáról. Hooper előző tévéfilmje, a Stephen King adaptáció SALEM'S LOT ugyancsak szerepeltetett szörnyrajongó kisfiút, de például a CREEPSHOW is moziplakátokkal kidekorált gyerekszobából indul. A nyitány idézetei nem holmi túlbuzgó főhajtások a mesterek előtt, hanem a THE FUNHOUSE valóságának ágyaznak meg. A kezdés tükrében például vaskos iróniát hordoz a jelenetet, amiben az otthonról elszökött kiscsávóra az első szembejövő idegen tréfából fegyvert fog, teli szájjal beleröhögve a gyerek riadt képébe.

Körmönfont módon egy másik párhuzam is kirajzolódik két családi fészek, egy széteső félben lévő kispolgári família és a csepűrágók összezáró közössége között. Egyik oldalon whisky pohárból szolidan alkoholizáló anyuka, tehetetlen apa, egymást terrorizáló gyerekek, a másikon flaskából vedelő, gyerekbántalmazó degeneráltak. A szellemvasutat üzemeltető családfő tőrőlmetszett délvidéki Hooper-suttyó (Just protectin' my family), Frankenstein szörnyének maszkját viselő fiában Bőrpofa kereszteződik a Universal szánalomra méltó kreatúrájával. Ismét egy szubverzív párhuzam: "normálisék" csemetéjét szintén maszkban látjuk először, amint gyilkosságot játszik. Egyikük a horror tömegkultúra fogyasztója, egy horrorfreak, a másik, a valódi gyilkosságok elkövetője, egy freak, aki maga a horror --- 

Van abban valami (posztmodern) perverzió, hogy a szellemvasút peronján dolgozó torzszülöttnek egy hasonlóan szomorú sorsú szörnyalak mögé kell rejtőznie ahhoz, hogy ne hozza rá a frászt a látogatókra, nem beszélve arról, ahogyan Hooper ikonikus hivatkozását a saját elmebajával fertőzi meg. A viccesnek induló, majd felettébb kényelmetlenné váló jelenetben a kurvázásra is kapható jósnő kiveri a szexre vágyó Boris Karloffnak - egy Universal Pictures produkcióban! A félig leskelődő pozícióból felvett, brutális gyilkosságba torkolló esemény talán az egyetlen olyan alkalom a filmben, amikor a rendező hardcore őrülete a maga be- és kiszámíthatatlanságával a felszínre tör. A rákövetkező meghitt családi kupaktanács, melyben az apa "még egy rossz dolog" elkövetésére ösztönzi fiát egy közös pecatúra kilátásba helyezésével, tovább ápolja a TEXASI LÁNCFŰRÉSZESben megismert gonoszkodó szatírát - magával ránt az embertelenségbe, hogy ott valami nagyon is emberit felvillantva tükröt tartson elénk. Apropó embertelenség. Hooper a DVD-n lévő interjúban megerősíti, amit amúgy a film is sejtetni enged: a családból hiányzó anya szerepét egy mutatványos bódéban kiállított emlős tölthette be. Múúúúú...

A slasherekben általában nem a színművészet magasiskoláját gyakorolják, ettől függetlenül akad a társulatban néhány kiváló jellemábrázolást nyújtó színész. A fiatalok közül egyedül Elizabeth 'final girl' Berridge (AMADEUS) érdemes említésre, törékeny lénye a klasszikus Argento-lánykákra emlékeztet. Az apa szerepében Kevin Conway méltó utódja Neville Brandnek az EATEN ALIVE-ból, és még felirat sem kell hozzá. Conway ragaszkodott ahhoz, hogy ő alakítsa a vurstli kikiáltóinak mindegyikét, rájátszva a beltenyészet tematikára.  Jósnőként a kétszeres Oscar-díj jelölt Sylvia Miles (ÉJFÉLI COWBOY) magával ragadó drámai erővel teszi tönkre karrierjét. Karakterének neve megegyezik a NIGHTMARE ALLEY jósnőjével ---

Hoopernek ez a mutatványosok között forgolódó 1947-es noir adta az ihletet, amikor nekiállt megcsinálni a filmet. (Ha nem mondja, én bizony Tod Browning FREAKS-jére tippeltem volna.) Brian De Palma filmjeiben előforduló William Finley (a PHANTOM OF THE PARADISE címszereplője) külön magánszámot ad elő a bűvészsátorban. Hooper szemlátomást ezeknek a sleazy figuráknak a társaságában érzi leginkább elemében magát, a tini-mészárlást inkább amolyan kötelező feladat gyanánt rendezi le, meglepő önmérsékletről téve tanúbizonyságot a splatter-effektek terén.  

Hooper első két grindhouse mozijával összehasonlítva a kivitelezés multiplexekbe illően polírozott. A díszlet pazar, egy komplett vidámparkot raktak össze az alkalomhoz, a szimfonikus zenét nagyzenekar adja elő, a szélesvásznú képet kapós magyar születésű operatőr fotografálta. A véletlen műve, de a másik hírhedt vurstli-horrort, a valamivel hosszabb című és jóval alacsonyabb költségvetésű INCREDIBLY STRANGE CREATURES WHO STOPPED LIVING AND BECAME MIXED-UP ZOMBIES-t (1964) is Hollywoodba emigrált hazánk fiai fényképezték.

Magyar operatőrökre jellemzően Andrew Laszlo (THE WARRIORS, SOUTHERN COMFORT, RAMBO) maga világította be a díszletet, nagy műgondot fordítva a képkivágatokra (Minden képkocka egy Rembrandt címen írt szakkönyvet). Ahogy a hálás producer hangsúlyozta a Fangoriában, nélküle elúszott volna a költségvetés. Carpenteresen precíz beállítások, argentósan erős színek, spielberges becsillanások (lens flare - lásd alább) az ismérvei László operatőri munkájának.

Hooper következő melója egy Steven Spielberg felügyelte szellemvasút, a POLTERGEIST volt. Vissza a gyerekszobába.

EATEN ALIVE (1976)

Tobe Hooper, USA

A Made in Texas LÁNCFŰRÉSZES MÉSZÁRLÁS után Tobe Hooper telepakolta bőröndjét naiv reményekkel, és Hollywood felé vette az irányt.

Még mielőtt a Universal Pictures és Steven Spielberg lecsapott volna a messzi dél vadjára, Hoopert egy Mardi Rustam nevezetű grindhouse impresszárió (PETS, PSYCHIC KILLER) pécézte ki magának. A CÁPA koppintásnak induló ("Swamp Beast"), majd Kim Henkel TCM-forgatókönyvíró jóvoltából egyre inkább a texasi horrorszenzációra emlékeztető filmmel első ízben jelent meg a Hooper-paradoxon: a megalkuvások nélküli, független filmkészítés netovábbját felmutató rendező álomgyári tevékenységét kivétel nélkül megbízások alapján végzi. A work-for-hire pályafutás során menetrendszerűen bekövetkező rendező vs. producer összeütközésből ezúttal sem Hooper került ki győztesen.

A film inspirációjául Joe  Ball, az Elmendorfi Mészáros true crime története szolgált (Joe Ball, Ed Gein... ilyen nevekkel vagy sorozatgyilkos, vagy heavy metal gitáros lesz az emberből). Az első világháború kitüntetett veteránja a Nagy Gazdasági Válság idején kocsmárosként élte tisztes polgári életét Texas megyében, amíg le nem tartóztatta a rendőrség. Fejbe lőtt nőismerőseit Joe a legenda szerint a Barátságos Fogadó névre keresztelt bárja mögötti kis tavacskában tartott aligátorokkal zabáltatta fel.

Az EATEN ALIVE-ban a tetthely egy Louisiana mocsárvidékén roskadozó motel (magyar változat ITT), amiben a szomszédos kisváros kupleráját maga mögött hagyó prostituált keres éjszakai menedéket. Még mielőtt kimondanád, hogy PSYCHO, a főszereplőként útnak indult fiatal lány a kaszájával hadonászó, szexuálisan frusztrált moteltulajdonos (magyar változat OTT) krokodiljának a bendőjében köt ki. Hooper elmebeteg szörnyetegeiről sok rosszat el lehetne mondani, csak azt nem, hogy náluk kárba veszne a maradék. Hamarosan érkeznek az újabb szállóvendégek - a Láncfűrészes híres reklámszlogenjét aktualizálva: Ki fogja túlélni? És mi marad a szkriptből negyven perc múltán?

A széltében-hosszában egy hollywoodi műterem falai között rögzített színjáték az EC Comics mocsár-sztorijait kelti életre, az élénk színekkel bevilágított díszletet mintha csak egy Vault of Horror borítóról stencilezték volna át. Hooper a DVD rövidke interjújában mégsem ifjúkori képregényeire, hanem a Technicolorban pompázó ÓZ, A CSODÁK CSODÁJÁra hivatkozik. Nyugtázzuk hát széles vigyorral, ahogy a mi elvetemült texasink rögtön az elején cafatokra tépeti Totót ;)

Hooper kétségbeesett igyekezettel próbálja átmenekíteni ebbe a gumikrokodillal (a szegény ember Cápája), vérrel és felesleges meztelenkedéssel megtöltött mű-közegbe azt, ami a TCM motorját hajtotta: zajzenével hiszterizált, brutális terror. A texasi farm mintájára a Csillagfény Hotel döglődő állatsimogatójával egy szeletnyi abból a gazdaságilag, kulturálisan és erkölcsileg meghaladott vidéki Amerikából, ami csak erőszakkal képes lereagálni a nemkívánatos látogatók által behordott külvilágot. Egyfajta őrület az őrületben felállás ez, hiszen a motelbe vetődő városi család is súlyos neurózis melegágya. Az egyetlen éjszaka alatt lezajló film szép lassan bele is süpped önnön nihilizmusának mocsarába.

A viharvert hollywoodi öregfiúk (az akkoriban európai B-filmekben is felbukkanó Mel Ferrer és Stuart Whitman) és feltörekvő ifjak (Robert "Freddy" Englund) alkotta színészválogatottban Neville Brand viszi a prímet háborús veterán, táskarádióján hard workin', god fearin' cowboyokról regélő country slágereket hallgató moteltulajdonosként. A második világháborús hős és egykoron cowboy-filmekben szereplő színész az EATEN ALIVE készültekor már egy kiszámíthatatlan viselkedésű alkoholista volt, motyogása alá bizony elkél az angol felirat. A Fantasztikus Filmek Fesztiválján fődíjat kiérdemlő alakítás a maga method acting módján igencsak szórakoztató - hol találunk a mai horrorfilmekben ilyen karizmájú pszicho-fószereket?

A rendező távollétében összevágott, hol stílusos, hol összecsapott EATEN ALIVE a tíz évvel későbbi TEXAS CHAINSAW 2-vel egyetemben eklatáns példája annak, hogyan vetül vászonra a kaotikus körülmények között lezajlott munkafolyamat. A kulisszafotókon jól látszik, hogy Mardi Rustam, ez az Al Adamson sufnieposzait is pénzelő, bizarr külsejű egyén végig ott lógott a stáb nyakán, megállás nélkül osztogatva az észt a Cannes-ban a Rendezők Kéthete programjába beválogatott TCM rendezőjének.

Hoopernek végül elege lett a produceréből és kereket oldott (a szexjeleneteket, csakúgy, mint a kocsmai közjátékot már nem ő, hanem az operatőr dirigálta), egy olyan déli észjárású humorral súlyosbított southern gothic torzót hagyva maga után, amit leginkább a hetvenes évekbeli suttyó grindhouse/drive-in mozik kedvelői ölelhetnek a keblükre. Az amerikai Cinefantastique magazin kritikusa nyilván nem tartozott közéjük, amikor rövid, de velős írásának végén azt tanácsolta Hoopernek: legjobb, ha szedi a sátorfáját és autóstoppal visszamegy Texasba. See You Later, Alligator ---

THE TEXAS CHAINSAW MASSACRE 2 (1986)

Tobe Hooper, U.S. of Assholes

Ide figyejjétek, ti niggerszaros malacbaszó kuzinok: 1974-ben egy texasi fószer, Tobe (ejtsd: tobi) Hooper megcsinálta a korszak egyik legnagyobb hatású modern horrorfilmjét. Egyik, mert AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA a másik, és modern, mert máig nem sikerült úgy istenigazából túlszárnyalni. A mi Tóbiásunk egy centet sem látott a bevételekből, így aztán tucat esztendővel és ugyanennyi polgári perrel később, a Cannon Group égisze alatt, belevágott a folytatásba, ezúttal tisztességesebb költségvetésből, nagy stábbal a háta mögött. A TEXASI LÁNCFŰRÉSZES MÉSZÁRLÁS második része filmtörténetileg elhanyagolható jelentőséggel bír, a későbbi TCM-filmek tükrében kvázi nem is létezik, egyedül talán az írható a számlájára, hogy a bimbódzó magyar home video piacra beslisszolván jónéhány kölcsönzői tagnak - köztük e sorok írójának - okozott egy "mi a fasz volt ez?!" élményt. Igazság szerint még most sem lehet teljes bizonyossággal eldönteni, hogy ezt az anyaszomorítót a délvidék sutyerák közönségének szánták-é, vagy a szubverzivitásra fogékony horror-rajongóknak, de basszad meg a bal szemem, ha nem émelyítően, szőröstül-bőröstül beteg. Szerencsére van rá orvosság, úgy híjják humorérzék.

Texasban még mindig külön írják a láncfűrészt, a szórend is furcsa tud lenni -  "What can I do You for?" -, de az élet odalenn délen sem állt meg. A nyolcvanas évek hozadékai, a rádiórock, az átkozott juppik, és minden tisztességes vállalkozó kerékkötője, az adóhivatal csak rátett még egy lapáttal az első részben megismert família kft. elmebajára. A társadalomtól való tisztes távolságtartásuk dacára Sawyerék (saw yer - érted) szorgos munkával próbálnak helyt állni az amerikai versenyszférában, a házilag kotyvasztott, többszörös díjnyertes csiliszószuk Texas szerte közkedvelt. "Nem spórolunk a hússal" - hirdeti a családi vállalkozás feje, a Szakács (Jim Siedow, az egyetlen színész, aki a régi társulatból visszatért). Meghitt vidéki otthonukat már évekkel korábban lecserélték egy használaton kívüli vidámparkra, Bőrpofa és féleszű tesója, Chop Top most ebbe a föld alatti barlangrendszerrel rendelkező komplexumba hordják a közutakról elhappolt emberi alapanyagot. Egyik akciójuk láncfűrészberregéssel és velőtrázó sikolyokkal tarkított hanganyaga egy véletlennek köszönhetően rögzítésre kerül a helyi rádió stúdiójában. A felvétel összehozza a csini műsorvezetőt a személyes okok miatt bosszúszomjas texasi kopóval (a KÉK BÁRSONY forgatásáról beszédült Dennis Hopper), kettejüknek kell majd farkasszemet nézniük a klán hús-vér-csili őrületével.

Hogy a TCM2 transzgresszív, nem kifejezés. Mondjuk transzformátor, megváltoztatott arányban adva le a hetvennégyes TCM-ből áramló energiákat. Ami eddig csak fortyogott – humor és vér -, az a felszínre tör, a neon színű nyolcvanas évek teljes pompájában loccsanva szét a vásznon. Talán akkor kerülünk beljebb ebbe a hisztérikus southern gothic tébolydába, ha a második részt az eredeti parafrázisának tekintjük, a Reagan korszak 'minél nagyobb, annál jobb' stílusában fogalmazva meg ugyanezeknek az éveknek a szatíráját. A család a mértéktelen fogyasztás évtizedében tudta kamatoztatni mindazt, ami eddig a nyomorban tartotta őket - a kannibalisztikus tradíciójuk jól fizető biznisszé vált.

Hooper és a forgatókönyvíró L.M. Kit Carson (Wim Wenders' PARIS, TEXAS) rögtön az elején lepaktálnak Sawyerékkel azzal, hogy feldaraboltatnak két ellenszenves juppit vadiúj Mercedes kabriójukkal együtt. A láncfűrészt kétkezi munkaeszközből fétistárggyá emelik (még a Nagymaminak is van egy), hagyják szabadon garázdálkodni Tom Savini maszkmester csapatát, és nem mellesleg továbbgondolják Bőrpofa karakterét. Barátunk éppen a 'meg nem értett tinédzser' időszakát éli, a Vico kazettaborítóján is látható moziplakát nem véletlenül parodizált egy John Hughes tinifilmet. Szinte megsajnáljuk a hormonjaival viaskodó szerencsétlent, de csak azután, hogy jeges vízben lehűtött szerszámával megpróbál intim kapcsolatot létesíteni szerelmének tárgyával, a kihívóan rövid farmershortot viselő hősnővel. Ebben a meredek jelenetben Hooper megvillantja azt, ami miatt bekerült az amerikai Masters of Horror klubba; splatter ide vagy oda, valószínűleg ez volt a filmben az a pont, amikor a cenzorok visszaküldték a kópiát oda, ahonnét jött (Nagy-Britanniában, Németországban és Ausztráliában annak idején hatóságilag tiltva volt a forgalmazása).

A régi/új Leatherface ® már egyértelműen a farka után lohol, megbolygatva a család elfajzottul konzervatív, munkaalapú berendezkedését. "Választanod kell, fiú: Szex vagy Fűrész?" - mondja neki a legidősebb bátyó. "A szex az... hát mi azt nem tudjuk; a fűrész... a Fűrész az a Család!"

A showt mégsem a láncfűrészét felajzott falloszként lóbáló Bőrpofa viszi el, hanem a negyedik testvér, Chop Top. Ő a megboldogult Autóstoppos 11-re feltekert változata; gyűlöletesen idegesítő egy arc, ahogy ruhafogast használva a vietnami háborúban szerzett fejsérülése körül kapargatja le a bőrt, miközben egyfolytában okádja magából lökött szövegét. A karaktert alakító Bill Moseleynek mostanság bérelt helye van Rob Zombie neo-grindhouse filmjeiben, és élek a gyanúperrel, hogy a káromkodásokkal teli TCM2 legalább akkora hatást gyakorolt a HOUSE OF 1000 CORPSES/DEVIL'S REJECTS kettősre, mint a nagy előd.

A LIFEFORCE és az INVADERS FROM MARS sci-fi megaprodukciók után Hooper harmadik, egyben utolsó Cannon-megbizatásával visszatérhetett EC Comics-os gyökereihez (lásd EATEN ALIVE), de a dolgok ezúttal sem mentek simán. A villámtempóban zajló forgatás során napról napra alakult a forgatókönyv, emiatt hemzsegnek a céltalanul vergődő, túlpofázott jelenetek. Az ütemtervből egy teljes hetet kihúztak, a gyorsabb munka érdekében második stábokkal vetettek fel elsődleges képsorokat. A végső vágásba Hooper már nem szólhatott bele. „Ezek a (Cannon) filmek azt hiszem hosszú távra szóló kárt tettek a karrieremben. Lényegében azt kellett végignéznem, ahogy elveszik tőlem a filmjeimet” – sopánkodik Hooper egy 1990-es Fangoria interjúban. A film sajátos humorát fel sem fogó Yoram Globus és Menahen Golan megpróbálták R-kategóriásra szabni az anyagot, majd megunva az egyre szigorúbb MPAA-vel való költséges oda-vissza packázást, besorolás nélkül (Unrated) küldték a mozikba. A legszembetűnőbb hiányzó láncszem a többször felemlegetett focimeccs-rangadó, a DVD "deleted scenes" menüpontja a tanú rá, hogy leforgatták.

Büféskocsijukkal a városba begördülő Sawyerék a stadion parkolójában őrjöngő, önmagukról megfeledkezett futballdrukkerekkel találják szembe magukat. "Ki kér szendvicset?" A többit Bőrpofa elintézi egy funsplatter mészárlás keretében.

kivágott jelenet

Rögtön utána elhatározzák, hogy moziba mennek. A horrorfilmet vetítő mozi kijáratánál Texas megye leghíresebb trashfilm-kritikusa, Joe Bob Briggs kerül a láncfűrész elé (utolsó szavai: Saw-Fu! Három és fél csillag...). Bár érthető, miért kukázták ki őket - 1. pocsék 2nd unit munka; 2. túlságosan komikussá váló horror -, a mókás etűdök csak tovább vastagítják a párhuzamot Sawyerék ténykedése és a legális amerikai deviancia (fociláz & splatterfilmek) között. Mert ebben a defektes világban a pszichotikus tünetek korántsem Bőrpofáék kiváltsága. Dennis Hopper, mert hogy róla van szó, kábé olyan, mint Ash az EVIL DEAD 2-ben, akinek elfelejtettek szólni, hogy egy karikaturisztikus horrorfilmben szerepel. A biblikus méretű összecsapást maga elé vizionáló zsaru láncfűrészekkel az oldalán közlekedik, hevederén töltények helyett tartalék fűrészláncok lógnak. Az eredeti '74-es történet lezárásának ötletes alternatívájaként a híres chainsaw-piruettet a final girl lejti el a végén. Az emancipálódó akciófilmek (ALIENS) példája? Vagy jobb híján ez jutott eszébe az írónak? Az utókor filmesztétái majd eldöntik. 

The blood that makes up the Texan mindset. Vérbeli texasi higgadtsággal dörmögött audiokommentárjában Hooper így próbálja szavakba önteni elcseszett műremekének legbelsőbb énjét, azt a szellemiséget, amit legjobban talán LG, a bunkócska, de szeretetre méltó hangmérnök képvisel. A fazon arról ismerszik, hogy időközönként köp egyet a földre. LG-t legközelebb szétkalapált fejjel, megnyúzva látjuk viszont, utolsó erejét összeszedve még feltápászkodik és... köp egyet. A rossz ízléssel átitatott horrorkomédia a büdös életbe nem fog bekerülni a Modern Művészetek Múzeumába a TCM1 kópiája mellé, ám ha kitartó próbálkozással sikerül megbarátkozni vele, akkor nemcsak önmagában válik élvezhetővé, de bizonyos (szatirikus) szempontból az eredeti filmet is új árnyalatokkal fogja gazdagítani. Kevés folytatásról mondható ez el.

LIFEFORCE (1985)

Tobe Hooper, UK/USA

Halley, mi csak itt élhetünk!

Halley, vagy máglyán éghetünk!

- hangzott a Neoton Família slágere az 1986-ra prognosztizált, világvégével fenyegető üstökös látogatása apropóján. A vhs-korszakhoz szorosan köthető LIFEFORCE is egy olyan sci-fi üstökös, amely 76 évente legfeljebb csak egyszer kerül a látóterünkbe.

A mi 2011-es mottónk:

előbb a tojás,

aztán a tyúk.

A harmadik típusú találkozások narratíváját szemérmetlenül átszexualizáló film a nyolcvanas évek – fuck that – minden idők legszexistább tudományos fantasztikuma, még akkor is, ha tudományos mivoltát egyesek kétségbe vonják. Ezeket a pinaszőrszálhasogatókat a NUDE ON THE MOON sem tudta meggyőzni, hogy a Holdon nudistatelep működik, szóval ne is törődjünk velük, mint ahogy azokkal az álszent fazekakkal sem, akik szerint meztelenkedés nyári közönségfilmbe nem való. A LIFEFORCE életerején persze nem sokat segített, hogy éppen abba a családbarát blockbuster-közegbe vágódott bele, amit leginkább a spielbergi prűdség jellemzett – ugyanaznap debütált az amerikai mozikban, mint a COCOON.

A filmet mintha még jelenlegi jogtulajdonosa is szégyellné: a dvdzés hajnalán, 1998-ban megjelent nem-anamorf, extranélküli lemezt azóta sem váltotta ki egy Special Edition, pedig biztos vagyok benne, hogy a közreműködőknek lenne miről mesélniük, már csak a hírhedt Cannon-faktor okán is. Az INVADERS FROM MARS riméket és a TEXASI LÁNCFŰRÉSZES második részét magába foglaló Golan/Globus  - Tobe Hooper vesszőfutásban az Angliában elkészített LIFEFORCE volt az első állomás, ebbe ölték bele a legtöbb pénzt, és ezzel bukta a legnagyobbat a stúdió.

Valahol, egy távoli galaxisban, a Los Angeles – Izrael tengelyen mozgó Yoram Globus kisbolygón nagy üzlet köttetik: Menahem Golan megvásárolja a „The Space Vampires” című tudományos-fantasztikus irodalom jogait. A könyvet elküldi többek között a POLTERGEIST rendezőjének is, akinek éppen kapóra jön a feladat, mivel a rábízott THE RETURN OF THE LIVING DEAD forgatása határozatlan ideig el lett napolva. Hooper a ROTLD-be pár évvel később a helyére beugró forgatókönyvírót, Dan O’Bannont kéri meg arra, hogy írjon egy leforgatható szkriptet a 250 oldalas, filozofikus/egzisztencialista sci-fiként definiálható regényből.

O’Bannon és Hooper, a két amerikai horrorfenegyerek az „Életerő” címen magyarul is olvasható brit könyvet egy mozgalmas látványmozivá szanálták le, melyben nemcsak közös kedvencük, a QUATERMASS AND THE PIT köszön vissza (egy London-apokalipszist a LIFEFORCE-nál jóval intelligensebben prezentáló Hammer-film), de O’Bannon saját munkáiból is felhasznál ezt-azt, legyen az A NYOLCADIK UTAS A HALÁL, vagy az akkor még csak konceptuális terveken létező THE RETURN OF THE LIVING DEAD.

Hogy a LIFEFORCE mégsem ugyanazt jelenti az akkoriban újra szárnyra kapó retro sci-finek, mint a ROTLD a zombi-zsánernek (=instant klasszikus), azért elsősorban az ilyen nagyobb volumenű produkció levezénylésére nem száz százalékosan alkalmas Hooper, és a Cannon itt a pénz – hol a pénz féle kaotikus producerálás közös többszöröse a felelős. Az éveken át húzódó előkészületek és a hat hónapos forgatás során több színészt lecserélnek, komplett jelenetsorok kerülnek a kukába, míg más, a sztori szempontjából lényeges mozzanatokat a nagy kapkodásban le sem forgattak. Egy ízben teljesen le kellett állni a munkálatokkal, mivel elzárták a pénzcsapot. A Cannonra jellemző, hogy Hooper következő munkája, az INVADERS FROM MARS papíron 12 millióba került, amiből az effekt-csapat mindössze ötszázezer dollárt kapott a gigantikus trükktervek megvalósításához.

„A Cannont nem érdekli a hangulat vagy az atmoszféra, ők csak a legalapvetőbb dolgokat akarják a vásznon látni” – nyilatkozta Hooper, miután mindhárom filmjét alaposan megkurtították. Mégis Tobe, mi a fenére számítottál az AMERIKAI NINDZSA producereitől? A problémák ellenére a magát karrierje csúcsán érző rendező A-kategóriából (a nyitány és a befejezés) B-be (ami közte van) egy szempillantás alatt váltani képes hullámvasútja csak évtizedekkel később tudta, vagy fogja tudni elnyerni a hozzá méltó státuszt. Hogy neo-camp mestermű, vagy a nyolcvanas évek 9-es Terve, az egyelőre még nyitott kérdés.

(a színfalak mögé idekattintással bekukkanthatsz)

Az unrated formájában közel két órás spektákulum kezdetben egész "normális" sci-fiként viselkedik: a Londoni Filharmonikusokkal előadatott főcíminduló rögvest magával ragad, John Dykstra, a STAR WARS effektesének űrmakettjei nem kevésbé lenyűgözőek - a nézőnek együtt borsódzik a háta a Churchill űrsikló utasaival, amint a Halley-üstökös előterében felfedeznek egy óriási méretű, hosszúkás objektumot. A belül organikus, szülőcsatornára emlékeztető szerkezetben tett expedíció során elhangzik az első freudi elszólás: „Mintha már jártam volna itt azelőtt...”. Az ufóban három tökéletes állapotban lévő emberi testet tartalmazó koporsót találnak.

Aztán Földet érünk, a viszontagságos körülmények között hazacipelt álomtestű Hófehérke felkel üvegkoporsójából, és valami olyan elementáris zagyvaság veszi kezdetét, amit szemmel láthatólag a speciális effektusokba belefeledkezett rendező sem tudott kordában tartani. Gótikus vámpír-mitologizálás űroperett módra, tudományos fantasztikumnak álcázott erotika, testrablás, hipnózis, telepátia {...}, London teljes bezombulása, valamint néhány neves brit színész, akik megpróbálják a még képregénynek is túlontúl abszurd dolgot serious képpel előadni. Hogy visszautaljak Hooper szavaira, a nagy igyekezetben valóban fokozatosan illan el a kezdetben még ALIEN/THE THING variációnak ígérkező sci-fi atmoszféra, s a megüresedett helyet a popcorn-mozikra jellemző karneváli hangulat veszi át.

Ha netán mégis filózni támadna kedvünk a 70 milliméteres Cinemascope-ban, hatsávos sztereo hanggal vetített lézershow láttán (az IMAX korabeli megfelelője), akkor azt állapíthatjuk meg, hogy az AIDS-hisztéria kellős közepén megérkezett LIFEFORCE vastagon szedett egyenlőségjelet tesz a szexualitás és az emberiség végzete között. A fantasztikumban gyakran előforduló jelenség ez, legyen szó Cronenberg testhorrorról (PARAZITÁK/VESZETT) vagy japán szörnyfilmről (TOMIE), de a filmtörténetben ritkán adatott meg, hogy ennyire grandiózus, szinte biblikus módon táruljon a szemünk elé a „tiltott gyümölcs” pusztító ereje.

„The most overwhelmingly feminine presence

I’ve ever encountered.”

A férfipsziché generálta szépségideál bőrébe bújt Nyolcadik Utas a Halál (egy Mathilda May nevű, természet által kreált f/x) legtöbbször teljesen meztelenül mutatkozik, halálos csókkal szipolyozva ki a „női jelenlététől” megdermedt áldozatainak életerejét. Ők aztán vagy csontszárazra porladnak, vagy megkergült zombikként terjesztik tovább a vámpír-kórt, de még az is előfordul, hogy a bitch (sic!) befészkeli magát a férfitestbe, és belülről bontja le annak szervezetét. Az elvált, vagyonukból kiforgatott férfiak rémálmodhatnak az ilyesmiről...

A „she” és „her” szavakat rettegéssel megtöltő történetnek mindössze egyetlen másik, pár másodpercnél több időt kapó nőalakja van, egy az ufók által megszállt nőszemély, akiről – miután a szart is kipofozza belőle a zavarodott főhős – kiderül, hogy normális állapotában egy pszichiátrián kezelt extrém mazochista (megint csak sic, a dialógusok rendkívül mód deskriptívek ám). Freudi megjegyzés: a szerepre egy tűzvörös hajú nőt castingoltak.

Ennek fényében meglepőnek tűnhet, hogy az R-besoroláson sajnálkozó Hooper fiatalabb közönségnek is szánta dolgozatát. Igaza volt: a LIFEFORCE – részben a szubverziója miatt - valóságos üstökösként csapódik be a pubertás retinába; ha Deliria kapitány uralná az univerzumot, szuperhősök helyett bizony ő is Mathilda May 3D-re termett cicijeivel vakítaná a tinédzser populációt!

Hmmm... Lehet, hogy mindehhez mégiscsak a TEXASI LÁNCFŰRÉSZES MÉSZÁRLÁS rendezője és a fanyar humorú O’Bannon kellett, akitől - isten nyugosztalja - muszáj vagyok idézni, hogy megpillantsuk eme anti-tündérmesének a másik,  Holdra nevető orcáját:

„És végül, Dan, akarsz még valamit mondani az olvasóknak?”- kérdezi a Fangoria riportere 1985-ben.
„Sziasztok srácok! Azt akarom, hogy mindannyian menjetek el egy pszichológushoz, az majd kiveri a fejetekből ezt a sok vért. Aztán nézzétek meg a Bambit, attól majd jobban érzitek magatokat. Ha ez mégsem segít, akkor váltsátok végre valóra az álmaitokat: legyetek pszichopata sorozatgyilkosok!”  Kösz Dan, felírtam.