KILLING BIRDS (1987)

Claudio Lattanzi (közreműködött: Aristide Massaccesi), olasz

Valahol Louisiana mélyén diffúz fényekkel kivilágított kísértetház várja látogatóit. Az emeleten a sötét múlt árnyai kísértenek, a pince a pokol hét kapujának egyikét rejti. Az elátkozott épületbe nappal idegenek érkeznek: tinédzserek koptatott farmerben, házaspár gyerekekkel, ingatlanos a kuncsaftjaival. Leszáll az éj, bekapcsolják a reflektorokat. Valakinek elvágják a torkát premier plánban. Sikoly, pánik, rettegés. Carlo Maria Cordio feltekeri a szintetizátor potmétereit 11-re. David Hasselhoffot lámpavassal felnyársalják. A túlélő(k) kimerevített arcán megjelenik az álnevekkel teli vége főcím. Zanzásított Filmirage-esztétika az olasz horror végnapjaiból. 

Joe D'Amato, született Aristide Massaccesi produkciós cége 1987-90 között egymás után forgatta Amerikában a "házas" rémfilmeket, amiket odahaza Sam Raimi első két EVIL DEAD-jének (La Casa 1-2) a folytatásaiként mutattak be a mozik. GHOSTHOUSE (LA CASA 3 – Umberto Lenzi); WITCHERY (LA CASA 4 – Fabrizio Laurenti); BEYOND DARKNESS (LA CASA 5 – Claudio Fragasso). A KILLING BIRDS nem része a La Casa-sorozatnak, de ugyanazokkal a jellegzetességekkel lett felruházva.

A TROLL 2-őt pillanatra figyelmen kívül hagyva a Filmirage mesterműve vitán felül a BLOODY BIRD, ismertebb címén STAGEFRIGHT. Rendezőjét, Michele Soavit elcsábította Dario Argento a THE CHURCH-höz, Massaccesi következő „madaras” projektjét jobb híján Claudio Lattanzira bízta. A horrorkedvelő 25 éves fiatalember Soavi asszisztense volt a STAGEFRIGHT forgatásán. A veréb is madár, mondhatnánk lesajnálóan, de mi van, ha a KILLING BIRDS túlszárnyalja az elvárásokat? Szpojler: nem fogja. Ha csak az ihletadó THE EVIL DEAD-et vesszük alapul, magukra valamit is adó amerikai filmesek próbáltak ügyelni az ok-okozat összefüggésekre. Az ok-okozat összefüggésekre nagy ívben szaró olaszoknál kétszer kettő ZOMBIE 5. 

Lattanzi eredeti elképzelése egy ódon épületben próbáló rockzenekart eresztett volna össze náci zombikkal. A Filmirage forgatókönyvírói a louisianai forgatás helyszínét figyelembe véve kipaterolták a történetből a rockzenekart és a nácikat, helyükre ornitológusokat hoztak be. Magnifico! Teleszórhatom a szöveget madaras szókapcsolatokkal.

Vietnami háborúból hazatérő katona in flagrantin kapja feleségét az ágyban. A civil foglalkozására nézve madarász hirtelen felindulásában vérfürdőt rendez, a négy emberáldozatot követelő mészárlása során véletlenül elpusztít egy sast is. A ragadozó madarak hirtelen felindulásukban kivájják a gyilkos szemeit. Azóta is basztatja a csőrömet a kérdés: ezek látták Dario Argento OPERÁját, vagy Dario Argento látta a KILLING BIRDS-t? Húsz évvel később...

A folytatásban egy ROSEMARY GYILKOSA slasher-szcenáriót vártam (a vietnami veterán újra lecsap), de nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egyetemista palimadarak felfedező útra indulnak a louisianai vadonba annak reményében, hogy rálelnek egy kihalófélben lévő harkályfajta példányára. Szakmai segítségért a környéken lakó vak madármegfigyelőhöz fordulnak. Fun Fulci-fact: ezeket a jeleneteket abban az épületben forgatták, ami korábban a THE BEYOND hoteljéül szolgált. 

A vészmadár szerepét alakító Robert Vaughn kezükbe nyom egy régi térképet - „remélem megtaláljátok, amiért jöttetek” -, majd mint aki jól végezte dolgát, felveszi a sztárgázsit. (Kamerán kívül természetesen, profi színművészről van szó.) A baljós előjelekkel szegélyezett ornitológiai expedíció a húsz évvel azelőtti  mészárlásnak otthont adó házhoz vezet. Leszáll az éj, bekapcsolják a reflektorokat, támadnak a zombik...

Zombik? Nos igen, a hitchcocki gyilkos madarakat ígérő cím hamiskás, a piszkos munka dandárját egy vagy két indokolatlanul fellépő, Fulci-divat szerint kisminkelt élőhalott szellem végzi el. Zombikon kívül olyan veretes italohorror tulajdonságok teszik tiszteletüket, mint rohadt hangosra kevert szintizene és extrém gore. Történetesen nem annyira extrém, mint a nyolcvanas évek elején, de egy-két guszta effekt csak becsúszik a mozgalmasabb második félidőben. Állítólag a producer-operatőr Massaccessi az első forgatási napon kivette az irányítást Lattanzi kezéből, miután látta, hogy az újdonsült rendező nem lesz képes tartani a Filmirage-tempót. Madarat tolláról, Joe D’Amato horrort arról a banális rutinról, ami a ház körül futkározó jellegtelen figurinókat szép sorjában a másvilágra küldi. A tetőn keresztül támadó szörny jelenetének eredetijét az ANTHROPOPHAGUS-ban találjuk.

Mikro-költségvetéséhez mérten a produkció külalakja professzionális, egy jó blu-ray kópia csodákra képes. Ebben van a legelőrébb vetített sokk, amire emlékszem horrorfilmben: a csali (a generátorba lógó nyaklánc) és a kapás (a generátor beindul) között kerek fél óra telik el. Sokan unalmasnak tartják, én két La Casa megtekintése után (a bizarr WITCHERY és a fárasztó BEYOND DARKNESS) felkészültem a legrosszabbra; ehhez képest egész tűrhetőnek bizonyult, random jellegéből adódóan még egy-két kisebb meglepetéssel is tudott szolgálni (fejleszakítás a kocsi hátsó ülésén - szép munka, Joe!). Videón ZOMBIE 5 címen is futott - valóban zombifilmmel van dolgunk, a szó szoros értelmében. A vágóasztalon összevarrt celluloidtestet közelebbről megvizsgálva felfedezhetjük a dicső múlt életjeleit, mondjuk egy Fulci-homázs képében,

de a lélek már eltávozott belőle.

Claudio Lattanzi Filmirage-kalandja keserű véget ért, azt mondja ő írta a WITCHERY-t és egy árva kreditet sem kapott cserébe. Rendezői ambícióit félrerakta, írogatott a televíziónak, novellákat publikált, gyógyszertárat vezetett. A filmezéshez az utóbbi években tért vissza néhány forgalmazó nélkül maradt italohorror-homázs projekttel (Beyond the Beyond). A legérdekesebb közülük a barátjáról, Michele Soaviról szóló portré. Az érdeklődők az Aquarius Visionarius angol feliratos kópiáját megtalálják az Ulozon.

ABSURD (1981)

Peter Newton, olasz

Személyes ügy: egy németül beszélő Pokol szülötte videokazetta jelentette számomra a belépőt az (olasz) horrorfilmek világába. A progresszív rocktól sújtott regresszív embertelenséggel újra szembesülve azt nyugtáztam, hogy bár lehetett volna valami szebbel, jobbal kezdeni, alapozásnak ad absurdum nem volt rossz.

"Peter Newton" hamis látszatokat árult, de nem zsákbamacskát: az amerikai body count picture-ként eladott ABSURD (ROSSO SANGUE), mint az a bizonyos munkásököl, oda csap, ahova köll. És ha már felkerült a marxista szemüveg, melyen át minden konfliktus osztályharcnak tűnik, kövessük a láncait vesztett proletárt, ahogyan elindul elégtételt venni a kertvárosi burzsoázián. Melyik autóval menjünk a partira drágám, a tieddel, vagy azzal, amivel hazafelé elütöttem egy szerencsétlen csórót? A katolikus pap és a nyugdíjazás előtt álló rendőr tehetetlenül loholnak a szakállas, farmeres, fehér Puma cipős gyilkológép nyomában, míg végül a családi házban otthon hagyott csemetéknek kell felvenniük a csatabárdot a túlélésért. „Olyan iszonytató volt, hogy aki ránézett, az nyomban kővé vált. De jött Perszeusz, és levágta a rettegett fejet.”

A HALLOWEEN bevezetőjét tükröző befejezés a görög mitológiai utalással oda kívánkozik a PÉNTEK 13. és a SLEEPAWAY CAMP mellé, mint a slashereket záró legemlékezetesebb pillanatképek egyike. 

A thrash metal szakon végzett farmeres, fehér Puma cipős NSZK anthropológusok vágják, hogy egy Joe D'Amato rettenet továbbgondolásáról van szó - az ANTHROPOPHAGUS (1980) hajótörött kannibálja génmódosított pokolfajzat alakjában tért vissza, az egzotikus görög szigetvilág lecserélődött a szuburbiák, bébiszitterek és Super Bowl közvetítések Amerikájára, ahogyan azt az álnevek mögé bújt spagettizabálók elképzelték maguknak Róma külvárosában. A film nemcsak a HALLOWEEN-vonatra váltott jegyet*, de a fantasztikumba tartó ZOMBI-buszra is fel akart szállni azzal, hogy rémemberét kizárólag az agya kiiktatásával lehet elpusztítani.

Adóhivatal legyen a talpán, amelyik követni tudja a munkásságát, mindenesetre az Imdb szerint Aristide Massaccesi alias Joe D'Amato alias Peter Newton 1981-ben nyolc filmet rendezett, ebből héttel a szexmozik igényeit elégítette ki. A szélsőségekre fogékony, tucatnyi mondo és erotikus filmen edződött iparosé az első hivatalos olasz pornófilm, a '78-ban forgatott SESSO NERO, melyből egy szalonképes részletet az ABSURD-ban is elcsíphetünk egy televíziókészüléken keresztül. A pornográfus erőszakpornójába nem tuszkolt bele semmiféle szexuális tartalmat (a BUIO OMEGA nekrofil perverzióinak híre-hamva), de maga a működési elv párhuzamba állítható azzal, ahogy a hardcore próbált megbirkózni az egész estés játékfilm formátumával. George Eastman sémákban gondolkodó forgatókönyve szemlátomást úgy lett megszerkesztve, hogy minden üresjárattal felhizlalt tekercs (10-15 perc) végén legyen egy "ejakuláció", valamilyen véres haláleset, majd az egész tetőzzön egy "orgiába" a boogeyman és a final girl között.

A pornófilmeké az a szuperközeli bámészkodás is, amivel a kamera rögzítette a szadista technikaórát fúrással, faragással, fűrészeléssel. A hatalmasat alakító Luigi Montefiori (alias George Eastman) a slasher Rocco Siffredieként hatol a testekbe egy-egy keze ügyébe akadó munkaeszközzel. A feladatát lelkiismeretesen végző monstrum akkor sem esik ki a szerepéből, amikor éppen nem akad a keze ügyébe semmi; egyszerűen a hóna alá csapja a megmunkálandó anyagot, beviszi a konyhába, és fasírtot csinál belőle. A gázrezsó belsejébe pozicionált gépálláson keresztül közvetített főzőshow - igazi tour-de-force a filmen belül - Lucio Fulcit sem hagyhatta hidegen, mert TOUCH OF DEATH című kései darabjában újrajátszatta a jelenetet.

A bérmunkásként kiváló operatőri képességekről tanúbizonyságot tett Massaccesi (mamma mia, ő fényképezte a SOLANGE-t!) saját rendezésébe csak a szükséges minimumot forgatta bele, jóformán az egyetlen képileg frappáns megoldás az az, hogy Montefiorit sokszor alsó szögből fényképezi, ezáltal még irdatlanabbnak tűnik a vásznon. A jellegtelen szereplőket mozgató rendezés/forgatókönyv, megspékelve Carpenter szintetizátorzenéjének kíméletlen megerőszakolásával, adja ki a már-már hátborzongató ürességet, amit nevezhetünk a film stílusának. A Massaccesi-Montefiori páros számára az előadásmódot egy epizódszerepben felbukkanó fiatalember fogja felruházni azzal az érzékenységgel, intelligenciával, amely in extremis tökélyre viszi az euro-slashert: Michele Soavi's STAGEFRIGHT.

* A kórházas jelenetei, valamint a "lesül a bőr a képéről" effekt miatt könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az ABSURD megszületésekor a HALLOWEEN 2 is ott bábáskodott. Valójában az olaszok jóval az amerikai film októberi bemutatója előtt belekezdtek a munkálatokba. 

EMANUELLE AND THE LAST CANNIBALS (1977)

Joe D’Amato (szül. Aristide Massaccesi), olasz

Ha hinni lehet a mendemondának, a tizenöt éves korában már neves operatőrök mellett segédkező Aristide Massaccesi karja a sok kézikamerázástól olyan erőssé vált az idők folyamán, hogy egy kezét használva bármit meg tudott csinálni Arriflexével, ámulatba ejtve a technikusokat. Hogy eközben a másik kezével mit csinált, arról csak sejtésem van ;)

A legendásan nagy munkabírású operatőr-rendező, leendő pornográfus alig fejezte be az EMANUELLE AROUND THE WORLD-öt, 1977 nyarán már forgatja is a FEKETE EMANUELLE-lel elindult és egyre elfajzottabb utakra tévedő olasz széria következő darabját. Fabrizio De Angelis producer (később: ZOMBI/ZOMBI HOLOCAUST/THE NEW YORK RIPPER) ezúttal az ULTIMO MONDO CANNIBALE bűvöletében társ-finanszírozta Joe D’Amato fülledt erotikával fűszerezett kannibál puceráját. A vágyébresztést és sokkolást egyszerre célul kitűző erotikus kalandfilm befejeztével a CANNIBAL HOLOCAUST záró mondata jutott eszembe: "Vajon kik az igazi kannibálok?" A címében az Emmanuelle márkanevet és  Ruggero Deodato Ultimo Mondo Cannibale-ját bekebelező Emanuelle E Gli Ultimi Cannibali a mondótól az esotico eroticón át a gore-ig mindent felzabál, ami elébe kerül. Az olasz exploitation producerek, ők az igazi kannibálok.

Jennifer O'Sullivan nemlétező újságírónő kitalált történetén alapuló filmben a fotóriporter Emanuelle (a sorozat kreol bőrű sztárja, Laura Gemser) inkognitóban éppen egy New York-i pszichiátrián készít fényképeket, amikor az egyik ápolónő mellét leharapja és megeszi egy ápolt. Az Amazonas partján talált szőke maugli-lány szeméremdobja felett tetoválás éktelenkedik, a régóta kihaltnak hitt Tupinamba törzs jelképe. -Az utolsó kannibálok, ember, micsoda szenzáció! dörzsöli a tenyerét a főszerkesztő, és elküldi Emanuelle-t az antropológus professzor Mark Lesterhez (Gabriele Tinti, Gemser férjura). A törzsek és szeméremdombok avatott szakértőjének első dolga, hogy újdonsült nőismerősét meghívja az otthonába, ahol aztán egyfajta bizarr előjátékként megmutat neki néhány Afrikában lencsevégre kapott undorító felvételt kannibálokról. A harmadik világbeli borzalmakkal szembesülve Laura Gemser összeszedi összes színészi tudományát és… Itt álljunk meg egy pillanatra.

Jóval a botrányt kavart CANNIBAL HOLOCAUST előtt D'Amato egyik visszatérő sokktaktikája volt, hogy utólag leroncsolt, 8mm-es filmszalagra átírt képsorokat illesztett az anyagba. Az 1976-os EMANUELLE IN AMERICA snuff felvételében Giannetto De Rossi maszkmester olyan kiváló munkát végzett, hogy Olaszországban bíróság elé került az ügy. Ha lehet hinni a mendemondának - márpedig én minden mendemondának hiszek -, egy betiltott filmekből rendezett torontói filmfesztivál közönsége közt ücsörgő David Cronenberg a láttán kezdett el agyalni a VIDEODROME-on. D'Amato akkortájt ismeretterjesztő ál-dokumentumfilmeket is fabrikált, az itt látható felvétel, immáron színesben, a NOTTI PORNO NEL MONDO-ban is felbukkan. Tehát ott tartottunk, hogy Laura Gemser összeszedi összes színészi tudományát és… ami nem megy, azt ne erőltessük.

Take me with violence / But do it in silence - esedezik a női vokál egy kis nemi erőszakért a többször felcsendülő betétdalban. Ágyjelenet. Meg még egy, valaki mással, nem ágyban, hanem a Brooklyn híd lábánál, halál kibaszott pontosan ott, ahol a ZOMBI kövér élőhalottja pózol, és ahonnan a THE NEW YORK RIPPER elindul.

Néha saját magamtól is megijedek...

Az újságírás és a szabad szerelem elkötelezettjeként Emanuelle a professzorral az oldalán útra kel Amazóniába felkutatni a fél évszázada nem látott emberevő törzset. Megérkezésükkor (újabb ágyjelenet) fehér tinédzser fruska és katolikus apáca csatlakozik az expedícióhoz. Ha valaki nem tudná, mindketten kedvelt ínyencségnek számítanak a kannibál-éttermek menüjén. Talán az idézett betétdaltól felbuzdulva, óriáskígyó tekeredik Emanuelle testére, a főhősnőt ki kell menteni a pácból. A pszeudo-feminista karakter amúgy független, erős nő, fut, úszik, ha kell fegyvert ragad, mindezt ahol lehet, meztelenül teszi, erotikus fétistárgy szerepének megfelelve. Azért ha kannibál lennék, bizony megkérdezném: mi a fenét zabáltak ezen a csont és bőr nőn?

A dzsungel mélyén további két euro-kult arccal bővül a társaság. A magát vadásznak álcázó Donald O’Brian (ZOMBIE HOLOCAUST) és felesége, Suzan Scott (DEATH WALKS ON HIGH HEELS) valójában kincskeresők, és egy környéken lezuhant repülőgép roncsai után kutatnak. O'Brian, az olaszok Harvey Keitelje, élvezetes alakítást nyújt szexuálisan frusztrált férjként, és alkalmunk nyílik az egykori giallo-művésznő muffját teljes pompájában megcsodálni, szilikonnal bélelt melleivel együtt (egy kannibálra igen kellemetlen meglepetés vár). Nico Fidenco zeneszerző (ZOMBIE HOLOCAUST) lüktető törzsi diszkóritmusára végre valahára belibbennek a színpadra a sokat emlegetett kannibálok is. - Miért egyenként akarnak minket elfogni? –Talán, hogy mindig friss legyen a hús. A film kevés logikus gondolatmeneteinek egyike.

A kegyetlen angol szinkronnal felszolgált EMANUELLE AND THE LAST CANNIBALS (amerikai grindhouse cím: Trap Them And Kill Them) brutális forgatókönyvét ugyanaz a Romano Scandariato írta, akinek a lelkén a ZOMBI HOLOCAUST fog száradni - a két film szerkezete, a cselekmény fordulatai egyazon sémába illeszkednek, csak itt még nincsenek zombik, viszont annál több a meztelenkedés. Ismerve pályafutását, nem meglepő, hogy a rendező az erotikára összpontosít, a szexjelenetek alatt még az is felsejlik, hogy Massaccesi valójában tehetséges operatőr (WHAT HAVE YOU DONE TO SOLANGE). Utóbbi ténynek némileg ellent mond az éjt nappallá tévő fényképezés. Jobb, ha megvárjuk a hajnalt - halljuk, miközben hét ágra süt a nap. A kalandfilmezés relatíve igénytelensége, a dzsungelbéli céltalan bóklászás visszatérő képsora arról az ambíciótlanságról árulkodik, ami D'Amato későbbi horrorjaiban (ANTHROPOPHAGUS, ABSURD) is tetten érhető.

Illúziórombolás következik: a trópusi zöld poklot egy Rómától köpésnyire fekvő természetvédelmi övezet alakítja, a krokodilok stock footage-ből úsztak át, a bennszülötteket talán valamelyik kikötőből toborozták össze. Lenzi & Deodato kollégák legalább vették a fáradságot, hogy elutazzanak a távoli helyszínekre, D'Amato javára szól viszont, hogy nem áldozott fel állatokat a szórakoztatás oltárán. A vérfürdő itt is pornográf jelleggel van a néző arcába loccsantva, a testi örömök és a test totális elpusztítása közti kapocs az olasz szexhorrorban a legszorosabb. Amit nemrég még gyengéd kezek simogattak, azt vademberek becstelenítik meg, szakadnak a hasfalak, tépődnek a mellek, valakit széltében félbevágnak. Zsiger Holocaust D'Amato módra ---

Előbb még az ambíció hiányáról beszéltem, de ez így nem pontos. Megmutatni a testet kívülről és belülről, ez volt a vegytiszta exploitation-filmes és bevallottan voyeur hajlamú D'Amato igazi és egyetlen ambíciója. Ha okoskodni akarunk, erre lehet ráhúzni a katolikus erkölcsi elfojtásból feltörő szemlélődésvágyat. "Amikor híján voltunk inspirációnak, csak átlapoztuk a Centro Cattolico Cinematografico (a katolikus egyház filmeket elbíráló vatikáni hivatala) kiadványát, amiben részletesen írtak az összes általuk kifogásolt filmről." Ilyen mértékű cinizmus szülte erőszakot már nem igazán lehet komolyan venni, a film rasszizmussal vegyes szexizmusa egyenesen képregény lapjaira kívánkozik.

Tinti(n) a kannibálok között. A dzsungelben tam-tam dobok hangja száll, a hófehér lányt körbeállják a dárdákkal hadonászó őslakosok, Tinti a közeli dombtetőről közvetíti az eseményt. –Minden évben egyszer feláldoznak egy terhes fiatal lányt a folyó istennőjének. -De Izabella nem is terhes! -Akkor jól figyelj...  És elkezdődik a Cannibal Gang Bang.

Anno 1977, a film közönsége kihűlt házasságban élő férfiakból, kíváncsi apácákból és magányos sorozatgyilkosokból állhatott. Manapság elsősorban az italo-trash dzsungelében rég kihalt műfajok után kutakodó kultúrantropológusok figyelmére számíthat. A költségvetés csak Olaszországban kétszeresen megtérült, a kannibálok megint jóllaktak.

Fun fact:  INHUMANITIES - The Ultimate Death Experience! Egy nyolcvanas években videokazettán megjelent amerikai shockumentary D'Amato filmjéből kivágott kannibálos részeket valódi felvételekként próbálta eladni a hiszékeny nézőnek. Embertelen.

BUIO OMEGA (1979)

Aristide Massaccesi, olasz

Dacára annak, hogy mindenki mindenkit kopírozott, szoros értelembe vett remake-et alig készítettek az olaszok. A szabályt erősítő kivétel a BUIO OMEGA (BEYOND THE DARKNESS), az 1966-os IL TERZO OCCHIO újrája. Mino Guerrini fekete-fehér poszt-PSYCHOdrámájában az anyakomplexusban szenvedő Franco Nero előbb menyasszonyát veszíti el, majd a sumák házvezetőnő az imádott anyját is eltakarítja az útból, hogy aztán senki se állhasson kettejük boldogsága közé. A jó dolgában állatok kitömésével foglalatoskodó úrifiú addigra már végleg elvesztette az eszét, szerelme holttestét preparálja, új nőismerősei pedig rendre a kertben végzik takarmányként.

Talán az eredettörténete miatt, a BUIO OMEGA klasszikus olasz horrorfilmekből merítkezik, ellentétben az egy évre rá elkészült, amerikai bodycount trendet követő ANTROPOPHAGUS-szal és annak folytatásával (ROSSO SANGUE/ABSURD). Massaccesi egy rondaságában is elegáns, komoran ünnepélyes filmet forgatott Riccardo Freda/Mario Bava nekromantikus gótikája és saját horrordebütje, a LA MORTE HA SORRISO ALL'ASSASSINO (1973) nyomdokain.

{BUIO OMEGA/ LISA AND THE DEVIL}

Ez a klasszicizmus van becsomagolva a kora nyolcvanas évek ultragore-jába: szadizmus, kannibalizmus, nekrofília - jelenetek, amelyektől rögtön hírhedté vált. Pedig nem ezek teszik a legjobb "Joe D'Amato" opusszá, hanem az a beteges aurát árasztó melankóliafelhő, ami levakarhatatlanul rajta ül, egészen az utolsó, kimerevített képkockáig.

EMANUELLE E FRANÇOISE - LE SORELLINE (1976)

Aristide Massaccesi (aka. Joe D'Amato), olasz thriller de szexi

Fekete Emánuel, Sárga Emánuel, Emánuel Afrikában, Emánuel börtönben, Emánuel kannibálok között... Just Jaeckin szoftcore libertine nőcijének klónjaival boxszetteket lehet rekeszteni. Legtöbbjük ma már annyira érdekes, mint egy megsárgult Lui magazin, de azért sikerült kitermelni minimum kettőt, ami igazi, ötcsillagos eurotika: EMANUELLE IN AMERICA és EMANUELLE E FRANCOISE.

A krónikus kapcsolatfüggő Francoise öngyilkosságot követ el, miután inflagrantin kapja élete szerelmét, Carlót. Emanuelle, Francoise nővére bosszút áll a férfin.

A projekt eredete egy 1968-as görög erotikus filmhez vezethető vissza (Καυτή εκδίκηση του σεξ ~ "Forró szexbosszú"), aminek olasz exportverzióját Bruno Mattei (HELL OF THE LIVING DEAD; THE OTHER HELL) készítette elő. Hogy a rendező Massaccesi és a társíró Mattei pontosan mennyit vett át a beszerezhetetlen eredetiből, azt nem tudni.

 

Olasz szexfilmhez képest nagyon jól van összerakva a két idősíkkal operáló forgatókönyv: Emanuelle lassan behálózza Carlót, miközben a flashbackekben a férfi pokolra küldi Francoise-t. A végkifejlet majdnem olyan brutális, mint Massaccesi későbbi horrorfilmjei. És amíg az állkapocskiakasztó utolsó felvonásig eljutunk, kapunk egy szépen fényképezett, remek muzsikával aláfestett erotikus thrillert. Hogy ez éppen Bruno & Joe-nak jött össze? Hát istenem, nekik is voltak jó napjaik.

Luigi Montefiori (nem, ez még nem az ABSURD!)

 

Az erotikus periódusát ezzel a filmmel megkezdő Massaccesi következő Emanuelle-klasszikusa is legalább ennyire jól sikerült, de az már más műfaj. Az EMANUELLE IN AMERICA egy kőkemény hardcore-trip a világ körül, amiben az egzisztencialista lazaságnak még az állatszex és a snuff is jól áll. Az idegenvezető egy pillekönnyű intimbetét, Laura Gemser, avagy a "Fekete Emanuelle".

A szerelem dalára,
elindult Emanuelle,
ledobva láncait,
távol otthonától
kóborolt Emanuelle,
elkísérte vágyait....

Szerette Őt
a trópusi nap
törtek a szívek
egy lány miatt.
Boldog legyen,
vagy csak szabad?
Hagyta, hogy mások válasszanak.
(©Gergely Róbert és szalonzenekara)