VHS-archívum: akció dömping

Az akcióban részt vett: Vidcap főhadnagy, Ash ezredes, Székely Ádám törzsőrmester

ASSAULT ON PRECINCT 13 {A 13-AS RENDŐRŐRS OSTROMA} (1976)

John Carpenter, USA

„Los Angelesben a rendőrök lecsapnak egy bűnöző bandára és számos gengsztert megölnek a rajtaütés során. Az életben maradt bandatagok bosszút esküsznek és ostrom alá vesznek egy majdnem teljesen egy bezárásra ítélt rendőrőrsöt, ahová az egyik szemtanú bemenekült. Az épületben tartózkodó rendőröknek és az őrizetben lévő bűnözőknek össze kell fogniuk az életben maradásért.” 

(DVD)

A fősulis DARK STAR után ezzel az urbánus westernnel mutatkozott be Carpenter professzionális rendezőként. Az ismeretlen színészekkel forgatott exploitation egy huszonéves filmrajongó szerelemgyereke, egy olyan zöldfülűé, aki elbeszélői tapasztalatlanságát kedvencekből átemelt idézetekkel és karizmatikus figurákkal (balról jobbra: a talpig becsületes fekete hadnagy, a talpraesett fehérnép, a titokzatos múltú nehézfiú) rejti véka alá. Carpenter a klasszikus műfaji film mítoszát ápolja - gondoljunk egy amerikai Sergio Leonéra -, s közben rátalál a saját, azóta összetéveszthetetlenné vált stílusára, az anamorfikus Panavision képformátumtól az egy ujjal elprüntyögött szintetizátoros zenéig. Tam-ta-ta-ta-dam… A gépezet egyik legfontosabb alkatrésze ez a vadnyugat hőskorát nagyvárosi paranoiával remixelő öt darab hangjegy. 

A 13-AS RENDŐRŐRS szikár B-filmként izgalmas szórakozást nyújt, Carpenter sci-fi/horror munkásságának fényében egyenesen lenyűgöző újranézni. Az aprólékosan kitervelt low budget filmcsinálás mintapéldánya, melyben a hetvenes évekre jellemző komorságot száraz humor színesíti. A szűkös költségvetés korlátozott számú plánozást engedélyezett, a jelenetek nincsenek "agyonvágva". A szemlélődő álláspont a szintén western-rajongó hírében álló Johnnie To zsenijét juttatja eszembe (THE MISSION, PTU) - hirtelen kirobbanó, mesterbeállításokból felvett akciójelenetek, kimért kameramozgatás kocsizással, a szélesvászon adta lehetőségek kiaknázása. „Amikor valaki a Panavision-képmezőben áll, rengeteg üres hely marad mindkét oldalon. Ha árnyékokat vetsz, a háttérben meg ablakok vannak és sötétség, ki tudsz ugrasztani onnan valamit” - magyarázza a formátum előnyét Carpenter, aki alighanem a fejét fogná, ha meglátná a magyar DVD csonkolt képarányát (az illusztrációkat értelemszerűen nem a hazai megjelenésről szedtem).

A kezdetben négy párhuzamos szálon futó cselekményt példás gördülékenységgel egybevarró forgatókönyv Howard Hawks westernje, a RIO BRAVO (1959) alapján íródott. Hawks szellemi követőjeként Carpenter teljesen eltérő hátterű egyénekből álló alkalmi társaságot (rendőr – bűnöző, férfi – nő, fekete – fehér) kényszerít csapdahelyzetbe. Az ostrom alatt eltűnnek a társadalmi különbségek, a káosz feloldja az előítéleteket, amikor a túlélés a tét, csak a bátorság és az egymás iránti bizalom számít. Az egyensúly visszaállításának a kulcsa az egyenlőségre való törekvés, a csapatmunka – ez tette naggyá Amerikát, legalábbis a filmvásznon. A 2005-ben mozikba került remake elkövetője jobbosnak titulálta a filmet, mondván "azt közvetíti, hogy rabként az egyetlen módja a túlélésnek, ha szövetséget kötünk a rendpárti erőkkel." Tegyük hozzá, hogy a bandavezérek egyike kiköpött mása Che Guevarának!

Mielőtt megvádolnánk Carpentert a vietnami háborút követően különösen kéretlenné vált reakciózással, szót kér a Horrorfilmes. Az egyetlen Carpenter-mozi, ami nem sorolható a fantasztikum kategóriájába valójában ugyanolyan fantazmagória, mint a HALLOWEEN vagy A DOLOG. Los Angeles szellemvárosában (ghost town – másik western kellék) egy rendőrségi akció során kiszabadul a gonosz a palackból, a gengszterekkel teli gépkocsi úgy cirkál az utcákon prédát keresve, mint Spielberg cápája (ott megy a cápa - mondja a rendező az audiokommentárban). Carpenter rendkívül céltudatosan kultiválja a feszültséget, minden képkockáján ott lappang az eljövendő dráma, mígnem egy bénító sokkjelenettel magasabb fokozatba kapcsol („Most, hogy már nekem is van gyerekem, nem biztos, hogy így csinálnám meg” – J.C. szintén a kommentárban). Az apa fényes nappal ered a gyilkosok után, mire utoléri őket, leszállt az éjszaka, a film megérkezett úticéljához.

És innentől nem a RIO BRAVO a mérvadó, hanem az ugyancsak ostromfilmként értelmezhető AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA, az ugyancsak Hawks-kedvelő George A. Romerótól. Hawks-szal ellentétben, Romero mintájára Carpenter nem ruházza fel emberi minőséggel az ellenséget, épp ellenkezőleg: dehumanizálja őket. A szótlan, hangtompítós fegyverekkel támadó gettó-indiánok fenyegetése a képmezőn kívülről érkezik, ezáltal szinte természetfelettivé válik az erejük. A hangtalan golyózáporban mintha kísértetek randalíroznának a rendőrőrs épületében. A sötétség leple alatt vérszomjas zombikként összesereglett bandatagokat abban a kivételes pillanatban lehet csak elpusztítani, amikor láthatóvá válik belőlük egy-egy példány. Lényegében a szörnyfilmek dinamikája lett itt akció-thrillerre alkalmazva, a külvárosi bandaháborúk szociohorrorjának egyszerű absztrakcióra való lecsupaszításán keresztül.

AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA egyre szűkülő terekbe visszahúzódó lefolyását követve (nyílt utca – épület – alagsor) a sorsára hagyott emberiség kerül ostrom alá a rendet és törvényességet jelképező rendőrőrsön. A sorsára hagyatottság érzését az a visszatérő jelenet nyomatékosítja, melyben a környéken járőröző rendőrök semmit nem vesznek észre az orruk előtt folyó háborúból. A befejezés azonban nem osztja Romero pesszimizmusát, Carpenter beadja derekát a régi vágású westernnek, győzelmet hirdet azzal az irracionális világgal szemben, amelyik a film végére lebontotta a védelmező falakat a szexi-cool harci egységgé összekovácsolódott hősök körül. Mítosz született (újjá). 

DEMAIN LES MÔMES (1975)

Jean Pourtalé, francia


(A témához a bevezetőt olvasd az ELÁTKOZOTTAK FALUJA bejegyzésben.)

Az egész Földet megrázó nukleáris (?) katasztrófa után az emberiség nagy része megsemmisül. Philippe (a közelmúltban César-díjakat halmozó Niels Arestrup) és felesége vidéki farmjukon vészelték át a hatalmas robbanást. A legközelebbi városban, ahonnan az ellátmányukat szerzik be, mindenütt elszenesedett holttestek hevernek. 

A pár akár idillinek mondható életét fegyveres csavargók zavarják meg, akik megtámadják a farmot és a férj szeme láttára meggyilkolják a feleséget. A magára maradt férfi kétségbeesetten keres civilizációra utaló adást világvevő rádióján. Már éppen útnak indulna a messzi északra, amikor a házával szemben álló csűrbe gyerekek költöznek be. A férfi és a kis jövevények kezdetben a távolból figyelik egymást, majd a társaságra vágyó Philippe ételt visz a csapatnak és elkezdi őket megtanítani a túlélésre.

A látszólag némasági fogadalmat tett gyerekek továbbra sem hajlandóak maguk közé fogadni jóakarójukat, sőt, idővel egyre ellenségesebbé válnak vele szemben. Amikor a férfinak elege lesz a hálátlan kölykökből és el akarja kergetni őket a farmjáról, neki kell menekülőre fognia. Útközben még agresszívebben viselkedő, felfegyverzett gyerekcsapatba botlik.

Voilá, a spanyol WHO CAN KILL A CHILD? francia előzménye, avagy hogyan váltak azok a furcsa, mosolygós gyerekek embertelen gyilkosokká. A "Holnap a kölykök" cím Clifford D. Simak sci-fi író A város (francia műfordításban Demain les chiens) című utópisztikus regénykötetére utal, melyben az emberi civilizáció helyébe egy kutyák alkotta társadalom lép. A filmben a kiskorúak teljesen elutasítják szüleik örökségét, még az (anya)nyelvet is elvetik, a kommunikációjuk a kívülállók számára érthetetlen zsivaj. A kialakulófélben lévő gyermeteg világrendben a korábban vezető szerepet betöltött felnőtteknek nincs többé helyük.

A szőke gyerekek láttán először utópiát vizionáló, aztán egyre kiábrándultabbá váló főszereplő végül azzal kénytelen szembesülni, hogy a jövő zálogait egyáltalán nem érdekli a számára oly fontos civilizáció fennmaradása. Talán okkal, hiszen éppen eme civilizáció pusztította el önmagát (lásd a WHO CAN KILL bevezetőjében a holokauszt-montázst). A cselekmény iróniája, hogy a naiv apafigura megtanítja őket azokra a felnőttes dolgokra (autóvezetés, fegyverhasználat), amiknek segítségével a lelkiismeretlen gyerekek át tudják venni az irányítást.

A nyilvánvaló VILLAGE OF THE DAMNED áthallás mellett a Legenda vagyok motívumait is felhasználó DEMAIN LES MÔMES a maga nem túl optimista módján azzal fantáziálgat, mi lehet egy csemete fejében azon kívül, amit a felnőttek beleplántáltak. A gyerekkorral automatikusan társított ártatlanság fogalmának provokatív kiforgatása, valamint - ambivalensebb gondolatokat felvetve - sci-fi parabola egy eljövendő generációról, amelyik puszta önvédelemből felismeri, hogy a túléléshez először meg kell szabadulniuk a felnőttektől.

Holnap szexszimbólum: a tizenkét éves Emmanuelle Béart

Francia lévén meglehetősen lassú tempójú, látványelemei minimálisak (mintha tévéfilm lenne), de ettől még érdekes és ritka próbálkozás egy gall posztapokaliptikus sci-fire. Olyannyira ritka, hogy a hazájában is megfeledkeztek róla, egyedül egy régi secam vhs-kazetta őrzi emlékét. A WHO CAN KILL A CHILD? és az ELÁTKOZOTTAK FALUJA mellett témába vág az elvetemültebb DEVIL TIMES FIVE - össze is állt a mozimaraton műsora a következő nemzetközi gyermeknapra. 

VILLAGE OF THE DAMNED {ELÁTKOZOTTAK FALUJA} (1995)

John Carpenter, USA

A nyugati társadalom az ifjúságra az ötvenes évektől kezdve tekint önálló csoportként, amely akár veszélyeztetheti is a háború után helyre billent közrendet. Az addig családi körben lappangó nemzedéki konfliktus tömegtudatos ellenzéki magatartásba fordult át, az utcákon megjelent a bandákba verődött lázadó ifjúság. Az új "osztályharcot" a populáris műfajok azonnal lereagálták, elkezdtek szaporodni azon filmek száma, melyekben félelmet nem ismerő kölykök veszélyt jelentenek a környezetük számára. A sci-fi (VILLAGE OF THE DAMNED) és a horror-thriller (THE BAD SEED) metaforikus, valóságtól elrugaszkodott történetein keresztül tabuk nélkül lehetett kifejezni a felnőttek ördögfiókáktól való félelmét (végső soron a hetvenes évek nagy kasszasikerei, AZ ÖRDÖGŰZŐ, az ÓMEN és a HALLOWEEN is ebbe a "hidegvérű gyilkos gyerekek" vonulatba illeszthetőek).

Nehéz elképzelni, hogy egy nagy hollywoodi stúdió realista akció-drámájában a jófiúk távcsöves puskát fogjanak aranyos csöppségekre, esetleg időzített pokolgépet csempésszenek a tanterembe. Ellenben egy horror-fantázia, mint a Universal megbízásából készült ELÁTKOZOTTAK FALUJA - az 1960-as, azonos című brit klasszikus remake-je John Carpenter tolmácsolásában - gond nélkül megengedheti magának, miközben végig azzal a morális dilemmával játszadozik, hogy mégiscsak gyerekekről van szó.

"Dr. Alan Chaffre és Dr. Suzan Verner a kormány által a helyszínre küldött tudós együtt nézz szembe a megmagyarázhatatlannal, mikor nők egyszerre szülik meg utódjaikat, és ezzel kezdetét veszi a borzalom. Midwich lakosságának meg kell állítania a gyermekeket, mielőtt bekövetkezik a katasztrófa az Elátkozottak falujában."

(DVD borító)

Az ELÁTKOZOTTAK FALUJÁt Arany Málna díjra jelölték "Legrosszabb Remake" kategóriában. (Ez már nincs a DVD borítón)

Midwichben grillkolbászból van a kerítés, nincsenek feketék, és ha netán ismerősnek tűnik a környék, van rá magyarázat: ugyanazon a tengerparti településen forgatták, ahol A KÖDöt. Carpenter taktikát ismétel, a kimért tempójú nyitányban az ufók árnyéka ködként terjed szét az alvó kisvároson, aztán sorra jönnek a halálesetek, a fináléban össznépi pokol. Modern sci-fi horrortól nem meglepő módon a trükkmestereknek sikerül felülkerekedniük a nézők képzeletén, a világító szemű földönkívüliekről ezúttal lerántják az álarcot. Carpenter amúgy sem az a "misztikus" rendező, nála a borzalom előbb-utóbb ha nem is arcot, de mindig konkrét formát ölt. A KÖD persze egy ambiciózusabb, kevésbé elkényelmesedett filmes munkája volt - a nagyságrendekkel kreatívabb AZ ŐRÜLET TORKÁBAN után ezzel a feldolgozással a mester fizetett vakációra ment (a rossz nyelvek szerint azóta sem tért vissza). Carpenter egyébként logikus választásnak tűnt a projekthez, elvégre a VILLAGE OF THE DAMNED látomása az izolált kis közösséget rettegésben tartó Gonoszról megegyezik legtöbb filmjének alapszituációjával. Saját szerzeményű zenével (a hajdani The Kinks együttes gitárosával együttműködve) és precíz Panavision-plánozással levezényelt bérmunkája éppenséggel a fekete-fehér előddel összevetve válik figyelemre méltó adaptációvá.

A DOLOG állása szerint ez a remake hűebb az eredetihez, visszajátszva annak legemlékezetesebb pillanatait (a kisváros ébredése a kómából, a gondolatolvasással szemben emelt téglafal megjelenítése stb.), a szóbeszéddel ellentétben mégsem 1:1 másolatról van szó. John Wyndham A midwichi kakukkok (magyarul Szemünk fénye) című regényét, pontosabban az abból készült filmváltozat hidegháborús apropóját a kilencvenes évek Amerikájához kellett igazítani; ebből, és a sztori családias jellegéből adódóan már maga a szereposztás egyfajta perverz szubverzió, ugyanis tele van Hollywood családi filmsikereinek has-been sztárjaival {Christopher Reeve (Superman), Mark Hamill (Luke Skywalker), Kristie Alley (Nicsak, ki beszél sorozat)}. Az aktuális tévés őrület, az X-Akták mellett sem mentek el szó nélkül, Alley szövetségi orvos-nyomozója egy túlsúlyos, láncdohányos Scully.

--- Look Who's Smokin' ---

Van ebben az átkozott porfészekben egy nemzeti dohánybolt?

- Nézd magadra, mit tett veled a hírnév!

- Pofa be, Luke, az erő már rég nem veled van.

Valamint szükségünk lesz drogra. Nagyon, nagyon sok drogra.

Gyerünk, kisanyám, mutasd meg, mid van!

(*"Meghőmérőzném")

Midwich jóságos doktoraként főszereplő Christopher Reeve alakításán kegyeleti okokból most nem élcelődünk.

Az 1960 vs 1995 gondolatmenetet folytatva a patriarchális, militáns szemléletű eredetihez képest a történet látványosan elnőiesedett, a kamera a szülészetről is közvetít. A nedvesség, mint nőiességet jelképező szimbólum a horrorjelenetek elemévé válik (zöldségleves, szemcsepp, óceán), a gyerekbőrbe bújt szuperintelligens lények élén immáron egy kislány áll.

A családi házak gyerekszobáiból útnak induló földönkívüli invázió sem a régi. Az utcákon katonás rendben masírozó alien-kisdobosokat egyazon totalitárius eszme vezérli (az 1960-as mű komcsi allegóriája), ám egyiküknek emberi érzései támadnak, amiket a születéskor elpusztult társának hiánya vált ki. David kakukkfióka a kakukkfiókák között, a forgatókönyv általa próbál (spielbergi) drámát belemanipulálni a B-filmes megoldások közé. Davidnek saját elvtársaihoz kellene igazodnia, miközben a másik oldalról a szülők humanizmussal agitálják tele alien-buksiját.

Az ismerős - idegen, közösség - egyén között feszülő ellentétet érzékeltető cinemascope térben a csapatdinamikát megtörő kisfiú vizuális eszközzé válik, mint amikor a libasor végén menetelve leválik az alakulatról, és a ritmust megtartva a temető felé veszi az irányt. Ekkor rögzül a film talán legjobb plánja - figyeljük, ahogy a gyászról szóló jelenet felett hirtelen beborul az ég.

/A beállítás tisztelgés a mester mestere, Howard Hawks egyik régi westernje előtt, melynek középpontjában egy problémás apa-fiú kapcsolat állt. Hawks a RED RIVER-ben látható jelenetről: "Megvártam, míg a felhő a közelbe ért és elkezdtük a forgatást. Aztán amikor a temetési szertartáshoz értünk, pont felettünk úszott át a felhő."/

Míg anno óvatosan megkerülték a vallással kapcsolatos kérdéseket, az ateista rendező a papot ("Mark Hamill reverendában az egyik legviccesebb dolog, amit életemben láttam!" - J.C.) és nyáját a közösségen eluralkodó pánik szolgálatába állítja. Tipikus... sóhajthatnának a hithű keresztények, és igazuk lenne, elég megnézni a hasonszőrű THE BLOB remake-et. Mea culpa, atyám: A MASSZA a jobb film. Egy-két hatásosabb sokkjelenet, egy-két tetszetős Hawks-homázs, arra viszont nem fordítottak elegendő figyelmet, hogy az éveken átívelő történetnek legyen például időbeli folyamata - látszólag csak a gyerekeken fog az idő, a többi közreműködő olyan marad, ahogyan először megismertük őket. És hogy miért vannak a lurkók az ötvenes évek angol gyerekdivatja szerint felöltöztetve? Két tipp: 1) hagyománytisztelet a klasszikus eredeti előtt; 2) a forgatókönyv egyik le nem forgatott epizódjában a gyerekek megszállják Midwich angol import használtruha kereskedését (maradjunk az 1-esnél).

Mindazonáltal nem az a celluloid-katasztrófa, mint Arany málnás híre alapján várnánk, és különben is: a Deliria világában minden film releváns, amiben Luke Skywalker fejbelövi magát vadászpuskával, Superman meg öngyilkos merényletet hajt végre. Az egész Egyesült Államokat ledöbbentő Los Angeles-i zavargások után pár évvel forgatott ELÁTKOZOTTAK FALUJA carpenteres ostrom-fináléjában a kiérkező rendőrség és a hadsereg halomra lövi egymást. Az új változat már nem a kommunizmussal, hanem a kommunikáció csődjével vészjósol egy olyan szociopata generációval szemben, amelyikből hiányzik a lelkiismeret, az együttérzés, a bűnbánat. Az egész Carpenter-filmográfia felett lebegő dehumanizáció rémképe ("az emberség elvesztése" - vö. A 13-AS RENDŐRŐRS bandatagjait vagy a HALLOWEEN mumusát a midwichi gyerekekkel) ebben a mainstream amerikai ízléshez idomuló remake-ben kimondottan a középosztálybeli közönséget fenyegeti: - Ha együtt élünk, uralkodni fogunk rajtatok. 

----------------

AZ ŐRÜLET TORKÁBAN (-ban) Dario Argento nyomára bukkantam. Azt hiszed, ezúttal nem fog menni? A Deliria nem ismer lehetetlent:

TENEBRE: