John Carpenter, USA
„Los Angelesben a rendőrök lecsapnak egy bűnöző bandára és számos gengsztert megölnek a rajtaütés során. Az életben maradt bandatagok bosszút esküsznek és ostrom alá vesznek egy majdnem teljesen egy bezárásra ítélt rendőrőrsöt, ahová az egyik szemtanú bemenekült. Az épületben tartózkodó rendőröknek és az őrizetben lévő bűnözőknek össze kell fogniuk az életben maradásért.”
(DVD)
A fősulis DARK STAR után ezzel az urbánus westernnel mutatkozott be Carpenter professzionális rendezőként. Az ismeretlen színészekkel forgatott exploitation egy huszonéves filmrajongó szerelemgyereke, egy olyan zöldfülűé, aki elbeszélői tapasztalatlanságát kedvencekből átemelt idézetekkel és karizmatikus figurákkal (balról jobbra: a talpig becsületes fekete hadnagy, a talpraesett fehérnép, a titokzatos múltú nehézfiú) rejti véka alá. Carpenter a klasszikus műfaji film mítoszát ápolja - gondoljunk egy amerikai Sergio Leonéra -, s közben rátalál a saját, azóta összetéveszthetetlenné vált stílusára, az anamorfikus Panavision képformátumtól az egy ujjal elprüntyögött szintetizátoros zenéig. Tam-ta-ta-ta-dam… A gépezet egyik legfontosabb alkatrésze ez a vadnyugat hőskorát nagyvárosi paranoiával remixelő öt darab hangjegy.
A 13-AS RENDŐRŐRS szikár B-filmként izgalmas szórakozást nyújt, Carpenter sci-fi/horror munkásságának fényében egyenesen lenyűgöző újranézni. Az aprólékosan kitervelt low budget filmcsinálás mintapéldánya, melyben a hetvenes évekre jellemző komorságot száraz humor színesíti. A szűkös költségvetés korlátozott számú plánozást engedélyezett, a jelenetek nincsenek "agyonvágva". A szemlélődő álláspont a szintén western-rajongó hírében álló Johnnie To zsenijét juttatja eszembe (THE MISSION, PTU) - hirtelen kirobbanó, mesterbeállításokból felvett akciójelenetek, kimért kameramozgatás kocsizással, a szélesvászon adta lehetőségek kiaknázása. „Amikor valaki a Panavision-képmezőben áll, rengeteg üres hely marad mindkét oldalon. Ha árnyékokat vetsz, a háttérben meg ablakok vannak és sötétség, ki tudsz ugrasztani onnan valamit” - magyarázza a formátum előnyét Carpenter, aki alighanem a fejét fogná, ha meglátná a magyar DVD csonkolt képarányát (az illusztrációkat értelemszerűen nem a hazai megjelenésről szedtem).
A kezdetben négy párhuzamos szálon futó cselekményt példás gördülékenységgel egybevarró forgatókönyv Howard Hawks westernje, a RIO BRAVO (1959) alapján íródott. Hawks szellemi követőjeként Carpenter teljesen eltérő hátterű egyénekből álló alkalmi társaságot (rendőr – bűnöző, férfi – nő, fekete – fehér) kényszerít csapdahelyzetbe. Az ostrom alatt eltűnnek a társadalmi különbségek, a káosz feloldja az előítéleteket, amikor a túlélés a tét, csak a bátorság és az egymás iránti bizalom számít. Az egyensúly visszaállításának a kulcsa az egyenlőségre való törekvés, a csapatmunka – ez tette naggyá Amerikát, legalábbis a filmvásznon. A 2005-ben mozikba került remake elkövetője jobbosnak titulálta a filmet, mondván "azt közvetíti, hogy rabként az egyetlen módja a túlélésnek, ha szövetséget kötünk a rendpárti erőkkel." Tegyük hozzá, hogy a bandavezérek egyike kiköpött mása Che Guevarának!
Mielőtt megvádolnánk Carpentert a vietnami háborút követően különösen kéretlenné vált reakciózással, szót kér a Horrorfilmes. Az egyetlen Carpenter-mozi, ami nem sorolható a fantasztikum kategóriájába valójában ugyanolyan fantazmagória, mint a HALLOWEEN vagy A DOLOG. Los Angeles szellemvárosában (ghost town – másik western kellék) egy rendőrségi akció során kiszabadul a gonosz a palackból, a gengszterekkel teli gépkocsi úgy cirkál az utcákon prédát keresve, mint Spielberg cápája (ott megy a cápa - mondja a rendező az audiokommentárban). Carpenter rendkívül céltudatosan kultiválja a feszültséget, minden képkockáján ott lappang az eljövendő dráma, mígnem egy bénító sokkjelenettel magasabb fokozatba kapcsol („Most, hogy már nekem is van gyerekem, nem biztos, hogy így csinálnám meg” – J.C. szintén a kommentárban). Az apa fényes nappal ered a gyilkosok után, mire utoléri őket, leszállt az éjszaka, a film megérkezett úticéljához.
És innentől nem a RIO BRAVO a mérvadó, hanem az ugyancsak ostromfilmként értelmezhető AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA, az ugyancsak Hawks-kedvelő George A. Romerótól. Hawks-szal ellentétben, Romero mintájára Carpenter nem ruházza fel emberi minőséggel az ellenséget, épp ellenkezőleg: dehumanizálja őket. A szótlan, hangtompítós fegyverekkel támadó gettó-indiánok fenyegetése a képmezőn kívülről érkezik, ezáltal szinte természetfelettivé válik az erejük. A hangtalan golyózáporban mintha kísértetek randalíroznának a rendőrőrs épületében. A sötétség leple alatt vérszomjas zombikként összesereglett bandatagokat abban a kivételes pillanatban lehet csak elpusztítani, amikor láthatóvá válik belőlük egy-egy példány. Lényegében a szörnyfilmek dinamikája lett itt akció-thrillerre alkalmazva, a külvárosi bandaháborúk szociohorrorjának egyszerű absztrakcióra való lecsupaszításán keresztül.
AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA egyre szűkülő terekbe visszahúzódó lefolyását követve (nyílt utca – épület – alagsor) a sorsára hagyott emberiség kerül ostrom alá a rendet és törvényességet jelképező rendőrőrsön. A sorsára hagyatottság érzését az a visszatérő jelenet nyomatékosítja, melyben a környéken járőröző rendőrök semmit nem vesznek észre az orruk előtt folyó háborúból. A befejezés azonban nem osztja Romero pesszimizmusát, Carpenter beadja derekát a régi vágású westernnek, győzelmet hirdet azzal az irracionális világgal szemben, amelyik a film végére lebontotta a védelmező falakat a szexi-cool harci egységgé összekovácsolódott hősök körül. Mítosz született (újjá).
