Umberto Lenzi, olasz polizia extreme
Anni di Piombo. 1969 telén bomba robban Milánó forgalmas terén a Nemzeti Bank előtt, tizenhárom ember életét veszti. A hatóságok azonnal őrizetbe vesznek két ismert szélsőbalost, az egyikük kihallgatás közben „kiesik” a rendőrség ötödik emeletének ablakából és szörnyethal. Előbb öngyilkosságot jelentenek be, végül balesetként zárul le az akta.
1972 októberében meggyilkolják a Köztársasági Érdemrenddel kitüntetett Luigi Calabresit. Calabresi egyike volt azon nyomozóknak, akik jelen voltak az 1969-es merénylet állítólagos elkövetőjének halálakor. A bal oldalról személy szerint őt tették felelőssé az esetért („a rendőr az ablakban”), míg mások hősként tartják számon. A terhes feleséget és két kisgyermeket maga után hagyó nyomozó alakja a poliziesci filmekben dicsőül meg.
1973. május 17 - a milánói rendőrség székháza előtt szobrot avatnak Calabresi emlékére. Az összegyűlt tömegbe nagy hatóerejű bombát dobnak, félszáz ember súlyosan megsérül, négyen meghalnak. Az elkövető egy magát anarchistának valló férfi, a célpont az akkori kereszténydemokrata belügyminiszter. Az életfogytiglanra ítélt támadóról később kiderült, hogy az elkövetés idején az Olasz Titkosszolgálat informátora volt, a miniszter – minő véletlen - a robbantáskor még nem tartózkodott a helyszínen.
Az évtizedekig elhúzódó bírósági tárgyalások folyamán kezdett körvonalazódni egy félig-meddig bizonyítást nyert teória, mely szerint az anarchista blokkokra kent terrortámadások mögött az olasz szélsőjobb és a belügyminisztérium irányította titkosszolgálat állt. A ’68-as radikális mozgalmak hullámát kihasználó „Feszültségkeltés Stratégiája” célja elejét venni a Kommunista Párt térnyerésének, destabilizálni a politikai helyzetet, az erőszakot és zűrzavart olyan szintre emelni, ahol a lakosság önként lemond a demokráciáról, így a rezsim statáriumot hirdetve meg tudja erősíteni gyengülő hatalmát. (További részletekért forduljon Tamás Gáspár Miklóshoz.)
Ebben az „óloméveknek” is hívott időszakban születik meg a poliziesco műfaja, melynek praktizálói között akad egy anarchista szimpatizáns rendező, Umberto Lenzi.
Az öccse, Sergio giallóit pénzelő Luciano Martino megbízza Ernesto Gastaldit két Milánóban játszódó akciófilm megírásával. A MILANO TREMA-t Sergio Martino vezényli le - az eredmény egy Dirty Harry recept alapján kifőzött, langyosan tálalt zsarufilm. A másik MILANO-t, a "gyűlöletest" (ODIA) annak az Umberto Lenzinek a kezébe adják, aki egyszer már tiszteletét tette a városban (MILANO ROVENTE, 1973 – Lenzi első poliziescója), és akit a líramilliárdokat besöprő MAN FROM DEEP RIVER-t követően „extrém” rendezőként könyvel el a szakma.
Már a szereposztás is helycserésen támad: a törvény hosszú kezét a Fernando Di Leo filmjeiben (LA MALA ORDINA, IL BOSS) hidegvérű bérgyilkosokat játszó Henry Silva képviseli, a sötét oldalon a SQUADRA VOLANTE-ban nyomozóként népszerű Tomas Milian áll. Milian ismét nagyot alakít ebben a poliziescóban (az első közös Lenzivel), ami nem is olyan biztos, hogy policiesco, mint inkább egy kontextusából kirobbantott exploitation/horror/noir, avagy radikális műfaj-terrorizmus szinkronban azzal a zűrös időszakkal, amibe beleszületett.
Már a szereposztás is helycserésen támad: a törvény hosszú kezét a Fernando Di Leo filmjeiben (LA MALA ORDINA, IL BOSS) hidegvérű bérgyilkosokat játszó Henry Silva képviseli, a sötét oldalon a SQUADRA VOLANTE-ban nyomozóként népszerű Tomas Milian áll. Milian ismét nagyot alakít ebben a poliziescóban (az első közös Lenzivel), ami nem is olyan biztos, hogy policiesco, mint inkább egy kontextusából kirobbantott exploitation/horror/noir, avagy radikális műfaj-terrorizmus szinkronban azzal a zűrös időszakkal, amibe beleszületett.
Úgy indul útjára, mint bármelyik olasz zsarumozi: Milánó utcáin gördül a kamera, készülő bankrablás ütemére ver a ritmus (Ennio Morricone), a kormánynál Tomas Milian. Az általa megformált/deformált Giulio Sacchi egy banda alacsony státuszú tagja. Amíg a többiek kiürítik a pénztárt, ő a kocsiban vár. Egy totál zakkant figuráról van szó, antiszociális, paranoiás, drogos, káemkás pszichopata, egyszóval pontosan az az anarcho típus, akit az újságolvasó/tévéhíradónéző mórickák elképzeltek maguknak.
Sacchi lelövi a feléje közelítő rendőrt, a banda elmenekül a helyszínről (az autós üldözés felvételeinek egy része a MILANO TREMA-ból van újrahasznosítva!). Egy alapos verés után pénzéhes emberünk elhatározza, hogy saját maga csinálja meg szerencséjét, és már tudja is hogyan: két társával egy milliárdos lányát fogják elrabolni. De előtte még rajtakapják, amint aprópénzt lop egy cigarettaautomatából. A járőrt leszúrja.
A kiérkező rendőrség lefoglalja az automatát, aminek láttán a tetthelyre visszatérő Sacchi hangos nemtetszésének ad hangot: hol fog ő most cigit venni? Ez a kis kitérő később kulcsfontosságú lesz Gastaldi közel tökéletesre csiszolt szkriptjében, és még karakterépítésre is jó. A cinizmusa őrjítő, ugyanakkor van valami vonzó zsiványság is az ürgében, ami miatt egy röpke pillanatig még azt is hajlamosak lennénk elhinni, hogy ennek az anyaszomorítónak egy Anita Strindberg kaliberű nő a szeretője. Ezen a ponton amúgy már sejthető, hogy Lenzi filmjének főszereplője nem az ügyön dolgozó detektív (Henry Silva) lesz. Néhány perc múlva le is térünk a Piszkos Harry sugárútról, és behajtunk a Vörös Brigád zsákutcába.
A társaság elrabolja a fiatal gyáriparos-csemetét, majd rögtön utána útjukba kerül egy burzsuj alakok által benépesített utolsó ház balra. Mivel a leendő áldozatok néhány odavetett gesztussal unszimpatikusnak vannak feltüntetve, a néző még akkor sem érez sajnálatot irántuk, amikor Sacchi leszopatja magát a ház urával (igen, jól olvastad), felköti őket a csillárra és legépfegyverezi az egész bagázst, inkluzíve egy hét éves kisgyereket. A szórakoztatásra jobban kondicionált ROMA A MANO ARMATA-ban talán még kézzelfoghatóbb lesz ez a szinte paródiába hajló exploitation transzgresszió (értsd: a társadalmi normák határainak túllépése), az értelmiségieket megcélzó akkori olasz politikai krimik szakmunkás fonákja.
Közben Milian fáradhatatlanul brillírozik, segített neki az alkohol, amitől karakterbe került, na és a remek angol szinkronhangja. A hírlapárustól a Comói-tóig tartó útja a barátnőjével (tanítani kéne, ahogy az a szekvencia össze van téve), vagy az azt követő rendőrségre tett látogatása, amihez megpróbál ártatlan képet vágni, lehagyhatatlan részei a Best of Milian szupra hitszeknek. A marslakó tekintetű Henry Silva mindehhez legfeljebb csak statisztálni tud, mert ahogyan a címben írva vagyon: „a rendőrség képtelen lőni”. Sacchi egy jól irányzott láblövéssel rokkantnyugdíjazza a felügyelőt (a Vörös Brigád tagjai először belelőttek célpontjaik lábába), aki aztán az igazságszolgáltatás túlságosan is liberális rendszeréből kiábrándultan nyújtja be neki a számlát. Az ólomévek súlyát már az ő válla sem bírja tovább cipelni.
A MILANO ODIA húzós tempója ellenére nem egy kifejezett akcióorgia, és Sacchi sem az a típusú „főhős”, akinek társaságában szívesen töltenénk el másfél órát. Cserébe viszont megkapjuk műfajának egyik legmegátalkodottabb darabját, a poliziesco CANNIBAL HOLOCAUST-ját. Ha valamilyen oknál fogva (NIGHTMARE CITY?) Lenzit rossz rendezőnek tartanánk, vessünk csak errefelé egy pillantást. Minden bizonnyal meg fog változni a véleményünk.
Na, elég legyen ebből a reakciós dumából.
A teljes igazságot megtudhatják a könyvemből!
