2010. november 23., kedd

MILANO ODIA: LA POLIZIA NON PUO’ SPARARE (1974)

Umberto Lenzi, olasz polizia extreme


Anni di Piombo. 1969 telén bomba robban Milánó forgalmas terén a Nemzeti Bank előtt, tizenhárom ember életét veszti. A hatóságok azonnal őrizetbe vesznek két ismert szélsőbalost, az egyikük kihallgatás közben „kiesik” a rendőrség ötödik emeletének ablakából és szörnyethal. Előbb öngyilkosságot jelentenek be, végül balesetként zárul le az akta.


1972 októberében meggyilkolják a Köztársasági Érdemrenddel kitüntetett Luigi Calabresit. Calabresi egyike volt azon nyomozóknak, akik jelen voltak az 1969-es merénylet állítólagos elkövetőjének halálakor. A bal oldalról személy szerint őt tették felelőssé az esetért („a rendőr az ablakban”), míg mások hősként tartják számon. A terhes feleséget és két kisgyermeket maga után hagyó nyomozó alakja a poliziesci filmekben dicsőül meg.


1973. május 17 -  a milánói rendőrség székháza előtt szobrot avatnak Calabresi emlékére. Az összegyűlt tömegbe nagy hatóerejű bombát dobnak, félszáz ember súlyosan megsérül, négyen meghalnak. Az elkövető egy magát anarchistának valló férfi, a célpont az akkori kereszténydemokrata belügyminiszter. Az életfogytiglanra ítélt támadóról később kiderült, hogy az elkövetés idején az Olasz Titkosszolgálat informátora volt, a miniszter – minő véletlen - a robbantáskor még nem tartózkodott a helyszínen.


Az évtizedekig elhúzódó bírósági tárgyalások folyamán kezdett körvonalazódni egy félig-meddig bizonyítást nyert teória, mely szerint az anarchista blokkokra kent terrortámadások mögött az olasz szélsőjobb és a belügyminisztérium irányította titkosszolgálat állt. A ’68-as radikális mozgalmak hullámát kihasználó „Feszültségkeltés Stratégiája” célja elejét venni a Kommunista Párt térnyerésének, destabilizálni a politikai helyzetet, az erőszakot és zűrzavart olyan szintre emelni, ahol a lakosság önként lemond a demokráciáról, így a rezsim statáriumot hirdetve meg tudja erősíteni gyengülő hatalmát. (További részletekért forduljon Tamás Gáspár Miklóshoz.)


Ebben az „óloméveknek” is hívott időszakban születik meg a poliziesco műfaja, melynek praktizálói között akad egy anarchista szimpatizáns rendező, Umberto Lenzi. 

Az öccse, Sergio giallóit pénzelő Luciano Martino megbízza Ernesto Gastaldit két Milánóban játszódó akciófilm megírásával. A MILANO TREMA-t Sergio Martino vezényli le - az eredmény egy Dirty Harry recept alapján kifőzött, langyosan tálalt zsarufilm. A másik MILANO-t, a "gyűlöletest" (ODIA) annak az Umberto Lenzinek a kezébe adják, aki egyszer már tiszteletét tette a városban (MILANO ROVENTE, 1973 – Lenzi első poliziescója), és akit a líramilliárdokat besöprő MAN FROM DEEP RIVER-t követően „extrém” rendezőként könyvel el a szakma.


Már a szereposztás is helycserésen támad: a törvény hosszú kezét a Fernando Di Leo filmjeiben (LA MALA ORDINA, IL BOSS) hidegvérű bérgyilkosokat játszó Henry Silva képviseli, a sötét oldalon a SQUADRA VOLANTE-ban nyomozóként népszerű Tomas Milian áll. Milian ismét nagyot alakít ebben a poliziescóban (az első közös Lenzivel), ami nem is olyan biztos, hogy policiesco, mint inkább egy kontextusából kirobbantott exploitation/horror/noir, avagy radikális műfaj-terrorizmus szinkronban azzal a zűrös időszakkal, amibe beleszületett.


Úgy indul útjára, mint bármelyik olasz zsarumozi: Milánó utcáin gördül a kamera, készülő bankrablás ütemére ver a ritmus (Ennio Morricone), a kormánynál Tomas Milian. Az általa megformált/deformált Giulio Sacchi egy banda alacsony státuszú tagja. Amíg a többiek kiürítik a pénztárt, ő a kocsiban vár. Egy totál zakkant figuráról van szó, antiszociális, paranoiás, drogos, káemkás pszichopata, egyszóval pontosan az az anarcho típus, akit az újságolvasó/tévéhíradónéző mórickák elképzeltek maguknak.


Sacchi lelövi a feléje közelítő rendőrt, a banda elmenekül a helyszínről (az autós üldözés felvételeinek egy része a MILANO TREMA-ból van újrahasznosítva!). Egy alapos verés után pénzéhes emberünk elhatározza, hogy saját maga csinálja meg szerencséjét, és már tudja is hogyan: két társával egy milliárdos lányát fogják elrabolni. De előtte még rajtakapják, amint aprópénzt lop egy cigarettaautomatából. A járőrt leszúrja.


A kiérkező rendőrség lefoglalja az automatát, aminek láttán a tetthelyre visszatérő Sacchi hangos nemtetszésének ad hangot: hol fog ő most cigit venni? Ez a kis kitérő később kulcsfontosságú lesz Gastaldi közel tökéletesre csiszolt szkriptjében, és még karakterépítésre is jó. A cinizmusa őrjítő, ugyanakkor van valami vonzó zsiványság is az ürgében, ami miatt egy röpke pillanatig még azt is hajlamosak lennénk elhinni, hogy ennek az anyaszomorítónak egy Anita Strindberg kaliberű nő a szeretője. Ezen a ponton amúgy már sejthető, hogy Lenzi filmjének főszereplője nem az ügyön dolgozó detektív (Henry Silva) lesz. Néhány perc múlva le is térünk a Piszkos Harry sugárútról, és behajtunk a Vörös Brigád zsákutcába.


A társaság elrabolja a fiatal gyáriparos-csemetét, majd rögtön utána útjukba kerül egy burzsuj alakok által benépesített utolsó ház balra. Mivel a leendő áldozatok néhány odavetett gesztussal unszimpatikusnak vannak feltüntetve, a néző még akkor sem érez sajnálatot irántuk, amikor Sacchi leszopatja magát a ház urával (igen, jól olvastad), felköti őket a csillárra és legépfegyverezi az egész bagázst, inkluzíve egy hét éves kisgyereket. A szórakoztatásra jobban kondicionált ROMA A MANO ARMATA-ban talán még kézzelfoghatóbb lesz ez a szinte paródiába hajló exploitation transzgresszió (értsd: a társadalmi normák határainak túllépése), az értelmiségieket megcélzó akkori olasz politikai krimik szakmunkás fonákja.


Közben Milian fáradhatatlanul brillírozik, segített neki az alkohol, amitől karakterbe került, na és a remek angol szinkronhangja. A hírlapárustól a Comói-tóig tartó útja a barátnőjével (tanítani kéne, ahogy az a szekvencia össze van téve), vagy az azt követő rendőrségre tett látogatása, amihez megpróbál ártatlan képet vágni, lehagyhatatlan részei a Best of Milian szupra hitszeknek. A marslakó tekintetű Henry Silva mindehhez legfeljebb csak statisztálni tud, mert ahogyan a címben írva vagyon: „a rendőrség képtelen lőni”. Sacchi egy jól irányzott láblövéssel rokkantnyugdíjazza a felügyelőt (a Vörös Brigád tagjai először belelőttek célpontjaik lábába), aki aztán az igazságszolgáltatás túlságosan is liberális rendszeréből kiábrándultan nyújtja be neki a számlát. Az ólomévek súlyát már az ő válla sem bírja tovább cipelni.


A MILANO ODIA húzós tempója ellenére nem egy kifejezett akcióorgia, és Sacchi sem az a típusú „főhős”, akinek társaságában szívesen töltenénk el másfél órát. Cserébe viszont megkapjuk műfajának egyik legmegátalkodottabb darabját, a poliziesco CANNIBAL HOLOCAUST-ját. Ha valamilyen oknál fogva (NIGHTMARE CITY?) Lenzit rossz rendezőnek tartanánk, vessünk csak errefelé egy pillantást. Minden bizonnyal meg fog változni a véleményünk.

Na, elég legyen ebből a reakciós dumából.
A teljes igazságot megtudhatják a könyvemből!

2010. november 17., szerda

BURNING PARADISE (1994)

Ringo Lam, 香港

Azt rebesgetik, minden hongkongi rendező titkos álma egy igazi harcművészeti film elkészítése. A BURNING PARADISE Ringo Lam első és ez idáig egyetlen ilyen vállalkozása, de hogy ez egy álom megvalósítása-e, vagy inkább a producer Tsui Hark beszélte rá a dologra, azt csak az érintettek tudják. 


A „Vörös Lótusz templom leégetése” (így hangzik az eredeti cím) egy legendás történetet takar, az 1928-as (!) változat korának legnépszerűbb kínai kalandfilmje volt, egyben a wuxia pian, mint önálló zsáner elindítója. A Jet Li féle NEW LEGEND OF SHAOLIN-ból ismerős lehet a dolgok állása: gonosz mandzsuk felégetik a Shaolin kolostort, Fong Sai Yuk és Hung Hei Kwun elmenekül. Népi hősünket a sivatagban éri utol a hadsereg – itt kapunk egy kis ízelítőt abból, milyen is a wuxia Ringo Lam módra. Fong hétmérföldes kardja kettévág egy katonát, majd valami hasonló történik egy szerencsétlen lóval is. A sokszor nagytotálokban felvett vérbő koreográfia az egész film folyamán rendkívül dinamikus, úgyhogy említsük meg Chris Lee akciómester nevét, aki egykoron maga is shaolintemplom növendék volt, és nem mellesleg az ő munkáját dícséri a KILLER’S NOCTURNE eszement fináléja.


Fong Sai Yuk és egy menekülés közben hozzácsapódott lány (Carman Lee) a mandzsuk fogságába esik. A Vörös Lótusz szekta templomába hurcolják őket, egy halálos csapdákkal teli föld alatti „Lángoló Börtön”, ahová az életben maradt shaolin papokat gyűjtik össze. Mire ráeszmélnénk, már egy börtönfilm kellős közepében vagyunk, szervezett bunyókkal (Fong Sai Yuk vs. Hung Hei Kwun), kényszermunkával és egy művészi és más ferde hajlamokkal megvert börtönigazgatóval. A főgonosz nem átallott Buddha szobrot felállíttatni a szentségtelen helyen, mondván: minden szentnek a pokolba hajlik a keze.


A mandzsuk és shaolinok közti összecsapással párhuzamosan egy másik harc is folyik ebben a filmben: Ringo Lam vs. a mindenbe belepofázó Tsui Hark gigászi kűzdelme az anyag felett (lásd Kirk Wong interjú).

A dél-kínai harcművészeti elemeket (Tigris és Daru) alkalmazó kungfu-drótozás amellett, hogy látványos és bőkezűen adagolt, még amolyan ringolamosan is brutális. Mint amikor Fong Sai Yukot odaszögezi a falra egy combjába fúródó dárda, aztán a teste az óramutató járásával ellenkező irányban a feje tetejére fordul. Lam darkos rendezése a BLADE mellett az időszak legkomorabb kardforgató produkciójává teszi a BURNING PARADISE-t. 


És ez így rendben is volna, ha nem az eredetileg a rendezői székbe szánt Tsui Hark lájtosabb kalandba való karakterei töltenék meg ezt az izmos wuxiát. A súlyos atmoszférába bedobott súlytalan figurákat sikerült rendesen félre-castingolni a filmet, a „virágváza” Carman Lee-től kezdve a Fong Sai Yuk-ot alakító Willie Chi-ig. Mikor az ONCE UPON A TIME IN CHINA 3 után Jet Li faképnél hagyta, Tsui fejébe vette, hogy saját maga nevel ki egy vagy két Dzsetlít. A Wong Fei Hung sorozat új főszerepére megtalált Vincent Zhao még átment a léc alatt, de Willie-ben egy uncia sincs Jet Li karizmájából, a botrányos DRUNKEN MASTER 3 után nem sokkal el is tűnt a süllyesztőben.

Az áldozatai vérével festő főgonosz esete már érdekesebb. Az őt alakító karakterszínész KK Wong (Stephen Chow kémfőnöke a FROM BEIJING WITH LOVE-ban) elismert kínai festőművész. Emiatt Ringo Lam átírta a könyvet, így láthatjuk Wongot alkotás közben. 


Az egész akkorát hasalt a mozikban, amekkorát tán még a sokat megélt wuxiatörténelem sem látott. Ezt a sorsot azért mégsem érdemelte meg, mert ha érzek is benne hezitálást, mégiscsak méltányolandó, ahogyan magát Fong Sai Yuk-nak álcázva beosont az akcióvígjátékok közé, egy adag komcsi frászt tolva a közönsége képébe. A Shaolint maga alá gyűrő Vörös Lótusz mi más, ha nem egy Hong Kong - Kína parafrázis?