Legendák, ha találkoznak:
A Vörös Elvis és Tom Felleghy az olasz-monacói-német bűnügyi játékfilmben.
Dean Reed, a hetvenes években az NDK-ba áttelepült amerikai énekes - filmszínész - kommunista békeharcos római tartózkodása alatt főképp weszternekben szerepelt. A LA MORTE BUSSA DUE VOLTE / BLONDE KÖDER FÜR DEN MÖRDER azonban egy giallo-szerű krimiképződmény valóságos sztárparádéval, olasz és német ajkú nevezetességek vegyesen (Adolfo Celi, Anita Ekberg, Nadja Tiller). Aki megbuherálta a hivatalos olasz DVD-t, megérdemelné a munka hőse kitüntetést. Nemcsak az angol szinkront illesztette rá utólag, de közel tökéletes átmenettel az összes kimaradt jelenet visszakerült a vágatlan, német változatból. Szívet melengető gondolat, hogy valahol, valaki ilyen mértékű önzetlen törődéssel képes elhalmozni egy alapvetően csapnivaló filmet.
A saját kaszkadőrmutatványaival és kidolgozott sérójával kábító Reed egy magánnyomozót alakít, akit a toszkán tengerparton történt szexgyilkosság felgöngyölítésével bíznak meg. Ki ölte meg az idős milliomos fiatal feleségét, és hová tűnt az áldozat nyakéke? A nyomozó a festői üdülőparadicsomba magával viszi csinos menyasszonyát is, csalinak. Afféle antikapitalista James Bond ő, a végén széttépi a megbízójától kapott csekket. Hogy nem szakadt le az a képmutató pofája.
Az imperializmusnak hátat fordító Vörös Elvist az egész szocialista táborban sztárolták, Szovjetunió-szerte milliós példányszámban adott el lemezeket, az NDK-ban készült filmjei, mint az indiános VÉRTESTVÉREK Magyarországon is nagy sikert arattak. Duett Kovács Katival, Film Színház Muzsika címlap, kérdezd csak meg a muttert.
Reed elvtársat leszámítva megvolt a szükséges humán erőforrás egy korrekt, Argento-korszak előtti giallo elkészítéséhez. Femi Benussi már a főcím előtt ledobja ruháit, hogy szerető kezek rögvest legyilkolják. Később Anita Ekberg tapasztalja meg az
Édes élet keserűségét - La Dolce Morte.
Két tettesen áll a vásár, az egyik elkezdi a bűncselekményt, a másik - teljesen más motivációtól vezérelve - befejezi azt. Innen az olasz cím: "A halál kétszer kopogtat". Nazi- és djangoploitation vonalon rendezőként is tevékenykedő Sergio Garrone társírta a forgatókönyvet, melyben kevés az izgalom és sok a karakter. Egyiküket, magát a tettest Sergio ikertestvére, Riccardo Garrone játssza (ez akkor lenne szpojler ugyebár, ha ismernénk Garrone fizimiskáját).
A produkciót mintha csak a nyálas képű Dean Reed popsztár imázsához szabták volna. Napsütés, tengerpart, szép nők, sportos eleganciájú férfiak selyemsállal; a legtöbbször meztelen felsőtesttel mutatkozó Fabio Testi
Sértés személyében Reed komoly riválisára akadt. Az elmebeteg festőművészt alakító Testinek (
SOLANGE, REVOLVER,
THE HEROIN BUSTERS) ez volt az egyik első komolyabb szerepe. Van abban valami bájos, hogy egy nőket szex közben fojtogató pszichopatáról szóló filmben Piero Umiliani feel-good muzsikája szól.
Harald Philipp az NSZK-ból ugrott át a kettős állampolgárságú bérmunkára, később a Rialto filmstúdió népszerű
Edgar Wallace sorozatának utolsó német nyelvű epizódját rendezi meg (a mozikban nálunk is vetített DIE TOTE AUS DER THEMSE, 1971). Philipp amolyan németes praktikummal valósította meg a forgatókönyvet, van eleje meg vége, azt auf wiedersehen a bérszámfejtésen. A germán Krimik és a borultabb olasz pszicho-giallók metszéspontján helyezkedő "se hús, se hal" filmből a legjobban a mi
Fellegi Tamásunk jött ki: a negyven másodpercre felbukkanó színész nevét ezúttal szép nagy betűkkel kiírták a főcímen.
Dean Reed rajongók kedvéért, premier plán válogatás a filmből. Hívd a muttert!
