Az amerikai filmek dominanciáját megelégelve a brit parlament elfogadott egy filmtörvényt, százalékban meghatározva hány hazai gyártású produkciót kell bemutatni a mozikban. Így születtek meg a "quota quickies" gúnynévvel illetett angol B-filmek, melyek olyan rendezőkarriereket indítottak útjára, mint Alfred Hitchcock vagy Michael Powell, de említhetnénk Tod Slaughter nevét is, aki a hírhedt Sweeney Todd szériájával írta be a nevét a brit filmtörténet eme kevésbé ismert szeletébe. A DON'T TALK TO STRANGE MEN tipikusnak mondható példája a még a hatvanas években is készült kvótafilmeknek: nagyon alacsony költségvetés, spártai megvalósítás, a játékidő pedig alig lépi túl a hatvan percet, méghozzá azért, hogy be lehessen tolni egy nagyfilm elé, így javítva a nemzeti filmgyártás statisztikáját (a DON'T TALK-ot A hosszútávfutó magányossága előtt vetítették).
Tizenhat év körüli lány várakozik a vidéki buszmegállóban, mikor megcsörren a mögötte álló nyilvános telefon. A vonal másik végén lévő behízelgő modorú férfi pusztán hangjával elvarázsolja a könnyen befolyásolható korban lévő lányt, aki ettől kezdve alig várja, hogy másnap ugyanott/ugyanakkor ismét beszélhessen titokzatos hódolójával. Mi már a legelejétől tudjuk, hogy egy sorozatgyilkos szedi áldozatait a környéken, még a helyi újság is tele van vele, de felnőtt legyen a talpán, aki meg tud állítani egy csillogó szemekkel a vesztébe rohanó szerelmes tinit.
Több mint társadalmi célú oktatófilm, kevesebb mint slasher, a DON'T TALK fekete-fehérsége aktuális témát takar, elég csak belegondolni, mi folyhat a telefonfülkéket felváltó chatroomokban. Az angol társadalom mindig is gyanakvással nézett gyerekeire, a VILLAGE OF THE DAMNED-től egészen az EDEN LAKE-ig jelen lévő, ellenszenvet sugalló bizalmatlanság itt végig kézzel fogható (a film záró mondata ebből a szempontból frappánsabb nem is lehetne). A gyerekszereplők naivitását látva nemhogy egy tisztességes szeriálkillernek, de a nézőnek is kinyílik a bicska. Pontosan ez a reakció az, amit a film kihasznál, először a családi fészekben elhangzó dialógusokon, majd a telefonfülke köré generált, egyre nyomasztóbbá váló suspense-en keresztül.
Sikertelen hollywoodi kitérője után főképp a televíziónak, például a zseniális THE PRISONER szériának dolgozó Pat Jackson hidegvérű stílusa mellőzi az aláfestő zenét és a sokk-vágásokat, inkább hosszan kitartott beállításokban őrli az idegeket, hasonlóan a nyolc évre rá készült AND SOON THE DARKNESS-hez. A hitchcocki magasságokat súroló befejezés élén egyedül a DVD borítóját tervező grafikusnak sikerült csorbát ejtenie. Akkora szpojlert tartalmaz, hogy ha lehet, rá se nézzünk a képre!