Thomas Casey, USA
Ismét egy csiszolatlan gyémánt a hetvenes évek elejéről, amit oda lehet állítani a THE KILLING KIND, a THE BABY vagy a THE CANDY SNATCHERS mellé. Látjátok feleim: ha a korszak szeméttelepén elég mélyre leásunk, még mindig várhatnak meglepetések.
A cím matróna-thrillert (BABY JANE és társai) sejtet, ami részben beigazolódik, csak adjunk hozzá egy gender-csavart és dupla adag LSD-t. Valójában műfajilag elég nehéz egyértelműen meghatározni - mondjuk legyen bűnügyi queer/camp vígjáték, amit pszicho-horrorba mártott konyhakéssel próbáltak izgalmassá tenni ezek a floridai jóemberek. A helyi exploitation színtér meghatározó alakjával, Herschell Gordon Lewis-zal való párhuzam abban mutatkozik meg, hogy beraktak a filmbe egy véres, minden határon túl menő jelenetet. A DVD kópiáján csak roncsolva látható, szó szerint szétszakad a celluloid, mintha a savkúrából észhez tért készítők saját maguk vágták volna ki az utolsó pillanatban.
A rendőrségi körözés elől a két kisstílű ékszertolvaj Miami takaros kertvárosában húzza meg magát, miután elkövettek egy balhét Baltimore-ban. Baltimore... Csak nem kacsintás Baltimore fenegyereke, a polgárpukkasztó szellemiségben rokon John Waters felé? Az idősebb Paul nőnek van öltözve (Ed Wood ölni tudott volna ezért a szerepért), míg a fiatalabb Stanley semmirekellő hippiként fűzi a környékbeli csajokat. A furcsa pár domináns "matrónájának" sikerült elhitetnie "gyermekével", hogy ő a felelős egy korábban elkövetett gyilkosságért, pedig a napnál is világosabb, hogy kettejük közül Márta néni az elmebeteg gyilkos, aki azonnal Norman Bates-üzemmódba kapcsol, ha Stanley egy lánnyal merészel hazaállítani.
Bár Pault a körülmények tették transzvesztitává ("azt hiszed, örömmel hordom ezeket a göncöket?"), a négy fal közt is szigorú asszonyságként viselkedő karakter minden jel szerint eleve egy posszesszív homoszexuális, akit legalább annyira vezérel a féltékenység, mint a lebukástól való félelem. Persze Stanley sem a józanság mintapéldánya, az ő drogokban áztatott agya annyira el lett cseszve, hogy idegrohamot kap, ha ágyba kerül egy lánnyal. És ilyenkor Márta néni borzalmas dolgokat művel. A történetbe befigyel egy utcáról felszedett fószer, aki nem biztos, hogy az, akinek mondja magát, és a szemközt lakó szomszédok: egy fiatal ápolónő és terhes anyja, annak a bizonyos sokk-jelenetnek a majdani elszenvedője.
A lényegében egy családi házban és annak környékén játszódó film teátrális jellege egyáltalán nem válik fárasztóvá, pedig másfél órán át azt kell néznünk, ahogy két szociopata lúzer egymással civakodik, akár a legpitiánerebb dolgokon (a "vágasd le a hajad!" külön kis fejezetet kap). A jó ritmusérzékkel megírt szövegkönyv mellett a két főszereplőt illeti dicséret. A hippit alakító Wayne Crawfordra aránylag szép, hosszú színészi karrier vár, Márta néni esete viszont kész rejtély: ki ez az Abe Zwick és miért van csak egyetlen kreditje az Imdb-n? Ezennel átnyújtok neki egy Deliria-különdíjat 'ujjal mutogatás' kategóriában.
Thomas Casey író-rendező szintén egy "one (non)hit wonder", elképzelésem szerint őt visszavitték abba az elmegyógyintézetbe, ahonnét kiszökött. Több jelenetnél szembeötlik, hogy gyorsítást alkalmazott, azt viszont már lehetetlen eldönteni, hogy a módszerrel burleszk-hatásra törekedett, vagy egyszerűen így akart lefaragni a játékidőből (ami a maga 95 percével még mindig hosszúnak számít egy exploitationnél). A vége fele magasabb fokozatba kapcsolt őrületről úgymond lekerül a paróka, úgy rohanunk a falnak, ahogy a vietnami háború idején készült legjobb grindhouse filmekben volt szokás. A sorsszerűen bekövetkező befejezés különös szomorúsággal tölti meg ezt a bizarr „komédiát”, melyet elsősorban neked ajánlok. Igen, te féleszű, NEKED!
