2018. március 22., csütörtök

CARAMELLE DA UNO SCONOSCIUTO (1987)

Franco Ferrini, olasz

Olasz nyelv kezdőknek
Giallo haladóknak

A PHENOMENA-tól nagyjából a THE CARD PLAYER-ig tartó időszakban Dario Argento társszerzőjeként tevékenykedő Franco Ferrini egyetlen rendezése - minő meglepetés - egy giallo, méghozzá - és most jön a valóban nem várt fordulat - női szempontból elbeszélt társadalmi drámába díszcsomagolva. Érdekes lenne első kézből megtudni, hogy ez miért tűnhetett annak idején jó húzásnak, de sajnos egyetlen témába vágó interjút sem találtam signore Ferrinivel. Maradnak a saját benyomások ---


A közeg számtalan olasz filmből lehet ismerős: gyengén megvilágított közpark kurvákkal, gépkocsikban köröző kuncsaftokkal, bokrok mélyén rejtőző kukkolókkal benépesítve. Az éjszakában kerékpáron (!) suhanó Kesztyűs Gyilkos Róma peremkerületének utcáin dolgozó prostituáltakra vadászik, fegyvere a jól bevált borotva, de hogy legyen valami nóvum is a dologban, ráadásként vágóhidakon használatos puskával közvetlen közelről az elejtett prédába lő. A rendőrség nyomozás gyanánt az örömlányokat kezdi el vegzálni, miközben a kliensek elmaradoznak. "Miért nem csinálják a piszkos munkát máshol?" - fejezik ki nemtetszésüket a környéken lakó Tisztes Állampolgárok. A társadalom nemtörődömségével, megvetésével szembesülve a lányok összefognak, és kezükbe veszik az... ügyet.


Az elfüstölt cigaretták számát tekintve alighanem rekordot döntő Cukorka egy idegentől többé-kevésbé beleillik azon újhullámos giallók sorába (NOTHING UNDERNEATH, LE FOTO DI GIOIA), melyek ráncfelvarrással próbálták életben tartani a szebb napokat látott olasz bűnügyi thrillert, legyen az külsőség (videoklipszerű esztétika) vagy értékrend (kozmopolita, emancipálódó euro-trash). Talán az alsó-felső szinten erkölcsi deficitben leledző korszellem diktálhatta, hogy a forgatókönyv szokatlan megértéssel viszonyuljon a prostitúció intézményéhez, mindenesetre az idegenektől cukorkát (pénzt) elfogadó, emiatt kiszolgáltatott helyzetben lévő szexmunkások iránt mutatott empátia elismerésre méltó, különösen egy olyan műfaj keretein belül, amelyik - ne szépítsük - előszeretettel degradálta le a szebbik nemet vágóhídra vonszolt áldozati bárányokká. "Hát állatunk vagyunk mi?" - utalnak a gyilkos által használt lőfegyverre.


A filmet tehát lehet értelmezni feminista giallóra tett kísérletként, férfiakat ide leginkább csak díszletelemként toltak be. A színésznő-primadonnák kórusa a darabot a tőlük telhető tehetséggel adják elő, amit viszont a Cinecittá legendája, Laura Betti rutinból bemutat a neki szánt öt percben, az a szakma magasiskolája. A produkciót hazai piacra szánhatták, legalábbis erre utal az olasz hangrögzítés alkalmazása. Hogy mégse maradjunk nemzetközi sztár illúziója nélkül, egy rövid közjáték erejéig felbukkan Harvey Keitel
kiköpött mása. Lehetőség szerint kerüljük a Sweets From A Stranger címen futó angol változatot; a neten fellelhető olasz tévé-rip amúgy is jobb minőségű.


Ferrininek a megelőző években nyilvánvalóan volt alkalma fogásokat ellesni Argentótól, és ezt  - a szintén Argento-munkatárs vágó, Franco Fraticelli közreműködésével - esetenként kamatoztatni is tudja; néhány jelenetsorra és az azok alatt hallható szintetizátorzenére az ugyanazon a környéken (a modern EUR-negyed) játszódó TENEBRE árnyéka vetül. Giallóként mégis meglehetősen problémás esettel van dolgunk, olyan gyári hibával, ami egy Argento fémjelezte műremekben sosem fordulhatna elő. Ahelyett, hogy a történet gerincét adó krimiszálra fókuszálta volna kameráját, a szerző olyannyira belefeledkezett humorral tupírozott szociodrámájába, hogy folyton folyvást átcsúszunk a tévésorozatok kisszerű eseményekből összeálló világába. A Jóban Rosszban Kurvák Közt epizódjaiban az aranyszívű madame koldusgyereket ebédeltet, a detektív suspense-jelenet kellős közepén próbál viszonyt kezdeményezni, a kezdő call-girl elsőre összejön egy Michele Placidóra hasonlító, jóképű idegennel (Gerardo Amato, nevezett színművész öccse!). Megint csak a korszellem: Olaszországban a kereskedelmi tévé átveszi az uralmat a mozi felett, és ezt már a mozifilmek sem tudják letagadni, főleg amelyiket a Berlusconi tulajdonában lévő Reteitalia társfinanszírozott.


A nem túlzottan véres, erotikusnak sem igazán mondható krimi műfaji becsületét a végkifejlet abszurditása menti meg, újfent bebizonyítva, hogy az olasz sorozatgyilkosok nem Occam borotvájával hadonásztak. Ha a giallóknál számít az, hogy ki a tettes, a játékidő előrehaladtával meg tudjuk-e egyáltalán tippelni az elkövető személyét, akkor bizony jár a plusz pont. A leleplezés láttán Stellával együtt mi is padlót fogunk, az azt követő orvosi diagnózis hallatán pedig az alkotók józan ítélőképességét vonhatjuk kétségbe. Mint a régi szép időkben. 
... Non Si Sevizia Un Paperino: higgyünk a szemünknek, az ott Paperino, azaz Donald kacsa, amint éppen fejbe lőni készül valakit. A kamera csak homályosan, illetve gyors vágásokkal meri mutatni a kosztümöt, feltételezésem szerint azért, mert engedélyköteles a figura használata, és kötve hiszem, hogy a Disney az áldását adta volna rá.