Amando De Ossorio, spanyol
A Vakhalottak (Blind Dead) szága negyedik, befejező felvonása. Az apokalipszis hadirokkant kísértetlovasai ezúttal egy tengerparti falu életét keserítik meg. A helyiek, hogy csillapítsák a vakhalottak haragját, egy alkalmi drive-thru (ride-thru) önkiszolgálót nyitottak a számukra: évszázadok óta minden 7. év 7. hónapjában 7 éjszakán át 7 szűzleányt kötöznek ki a plázsra, hogy a templomosok feláldozhassák őket a sziklaszirten álló lovagvárukban.
A meggyilkolt fiatal lányok lelkei sirályokként keringenek a partszakasz felett, hangos sírásukkal jelezve a vakhalottak menetrendszerű eljövetelét. "Nincs ebben semmi titokzatos, drágám, csak valami helyi szokás." A nagyvárosból gyütt házaspár hamarosan a saját bőrén tapasztalja meg a legenda rémálomszerű valóságát. ¡Vamos a la playa!
Az utolsó kilovagolás egyedi ízét a természetfelettiség lovecrafti megközelítése adja. A producerek nyomása alatt (ide nekünk még egy vakhlottas filmet, de gyorsan!) Ossorio az immáron hagyományosnak mondható flashback-nyitányban új, még misztikusabb eredettörténettel állt elő, középpontban egy félig ember-félig hal kőszoborral.
A békaszerű őslény Lovecraft Árnyék Innsmouth felett című novellájában körülírt Mélységlakókhoz (Deep Ones) hasonlatos, melyek emberi áldozatokért cserébe biztosították a halászfalu megélhetését.
A halszagú Spanyolországban ténykedő szerző (írta, rendezte, speciális effektezte: De Ossorio) a klasszikus horror nyelvét beszélve egy olyan maradi, külvilágtól elzárt világot teremt, melyben a közösség odáig süllyedt, hogy saját jövőjét (gyermekeit) beáldozva kiszolgálójává vált egy aljas rezsimnek. Nem is nagyon lehet eldönteni, kik a hunyók: a vakhalottak, vagy a vakhitűek, akik az ellenállás legkisebb jele nélkül élnek együtt a rettegéssel, és inkább csürhébe tömörülve a falu szellemi fogyatékos bolondján verik el a port.
Mire a DVD-gyűjtemény negyedik lemezéhez érkezünk, maguk a szörnyfosszíliák már túlságosan is ismerős arcokká váltak ahhoz, hogy a meglepetés erejével hassanak. Ha már dézsavüről van szó, megemlíteném, hogy a némiképp hasonló tematikájú LA ORGÍA NOCTURNA DE LOS VAMPIROS-t ugyanebben a sárfészekben forgatták.
A vágóasztalnál Buñuel munkatársa, a Viridiána és Tristana vágója, Pedro Del Ray ült; részben az ő szaktudását dicséri, hogy a tengerpartot sosem látott helyszínből zökkenőmentesen tudtak halászfalut varázsolni.
A LA NOCHE DE LAS GAVIOTAS (THE NIGHT OF THE SEAGULLS) a szériától függetlenítve talán elismerésre méltóbb - egy minimál-költségvetésű, sallangoktól mentes fantaterror a műfaj spanyolországi fénykorának a végéről. A komor atmoszféra az állandósult félelem érzésével hatja át a képkockákat, a zeneszerző a már ismert, monoton kántálásból álló főtéma közé szőtt "sirályok énekével" kelt gótikus-melankólikus hangulatot. A színészi játék, a párbeszédek legfeljebb funkcionális szerepet töltenek be, ellenben Ossoriónak az átlagosnál többször nyílt alkalma megvillantani horror-illusztrátori képességét: feketébe öltözött asszonyok a tengerpartra kísérik a fehér ruhás áldozati bárányt; a fiatal testből a vakhalottaknál is komótosabb járású rákok falatoznak; a templomosok rohama előtt kiürülő falu... A kínosan lassúnak tűnő tempó valójában megfontolt rendezői taktika része, igazodva a zombik slow motion jellemvonásához.
A VHS-korszak idején adott interjújában Ossorio rámutatott, hogy suspense-jelenetei nagyvásznon, a moziterem közösségi térében működtek igazán, ott, ahol a publikum a szereplőkkel együtt fojtotta vissza lélegzetét. A fehér ködbe burkolt, lágyan fókuszált, amerikai éjszakás (kék szűrős, alulexponált) fényképezést amúgy is nehéz videóra adaptálni, az Anchor Bay lemezén nem is sikerült valami fényesen. Fogjuk a laborra.
Jess Franco: "Az egyik igen jó operatőr, akivel akkoriban dolgoztam rendkívüli amerikai éjszakákat fényképezett nekem, nevezetesen a DRACULA, PRISONER OF FRANKENSTEIN-hez. De ahogy sok másik filmemet, azt is Spanyolországban dolgozták ki a Fotofilmnél. A legrosszabb filmlaboratóriumok egyike volt a világon."
