MADHOUSE (1981)

Ovidio G. Assonitis, olasz

 

Kezdünk kifogyni az olasz ripoffokból? Csak semmi pánik, forduljunk bizalommal Ovidio Gabriel Assonitishez. A görög származású, egyiptomi születésű "független filmproducer és üzletember" (Wikipédia) az európai kannibál-trendet indító THE MAN FROM DEEP RIVER-rel tette le produceri névjegyét az olasz filmgyártásban. A továbbiakban főképp amerikai horror-világsikerek átirataiból húzott hasznot, az ÓRIÁSPOLIP Cápa-kópiája már tiszteletét tette itt a Delirián. "A Gonosz nem alkot, csak ismétel" - a tételmondat Assonitis első nagy világsikerében, az ördögűzős SÁTÁN ANYJÁban (BEYOND THE DOOR, 1974) hangzott el.

Következett egy blockbusternek szánt misztikus sci-fi, az Ómen egykettő - Harmadik típusú találkozások - Madarak és még féltucat másik nevezetesség kozmikus összeütköztetéséből létrejött KOZMIKUS LÁTOGATÓK. A félresikerült bizarrságot a producer szerint a videojátékok ihlették. Ott a Pong. (Ezt a poént csak azok a beavatottak érthetik, akik a saját szemükkel látták a filmet.)

Hallgatva az idők szavára,  Assonitis a slasher területén is kipróbálta szerencséjét. Szó sincs tini-kaszabolásról; az állathorrorok és öreg sötét házakban játszódó viktoriánus gótikák tulajdonságait is magán viselő MADHOUSE (kópiára kiírt cím: THERE WAS A LITTLE GIRL) hatásvadász pszichothriller, amely történetesen a slasher eszköztárából dolgozik. Az Egyesült Államokban, ottani színészekkel forgatott filmet egy zöldfülű amerikai kezdte el rendezni, ám  a producer nem volt elégedett a teljesítményével, tíz nap után saját maga vette kézbe az irányítást (nagyjából ez történt a PIRANHA 2 esetében, ott az ifjonc James Cameront állította félre). Láss csodát, Assonitisnek egész pofás kis filmet sikerült összehoznia, rendezései közül talán a legjobbat.

A pszichológusával boldog párkapcsolatban élő csinos gyógypedagógus ikerpárja elmegyógyintézetben senyved, testét pszichoszomatikus eredetű bőrbetegség csúfítja. A sorsáért szerencsésebb testvérét okoló nőszemély az éj leple alatt kiszökik az intézetből, és egy vicsorgó rottweiler hathatós közreműködésével megkezdődik a régi bérház falai közé begyűrűző gyilkosságsorozat. A testvérpár nagybácsija foglalkozására nézve katolikus pap, aki vasárnap a szószéken a testvéri szeretetről papol. Mivel ezek a figurák félig-meddig mégiscsak egy giallóban léteznek, nem nagy ördöngősség kitalálni, hogy a forgatókönyv milyen szerepet szán a jóságos atyának a bűnügy idejekorán (hatvanadik perc) meghúzott csavarjában. Szintén olasz jellegzetesség, ahogy az írók angolszász irodalmi idézetekkel foglalják keretbe történetüket. A főcím rémálomba illő képekbe önti Henry Wadsworth Longfellow gyerekversét: Volt egy kislány, homlokán tincs / amikor jó volt, igazi kincs / Bezzeg mikor rosszul viselkedett / maga volt a rettenet (saját műfordítás, eredeti itt). A végére G.B. Shawtól származó okosság lett biggyesztve: "Az élet csupán abban különbözik a színjátéktól, hogy nincsen cselekménye. Minden homályos, ötletszerű, összefüggéstelen, míg a függöny le nem gördül, megoldatlanul hagyva a rejtélyt." A kritikusok szájából vették ki a szót.

 

Lucio Fulci pszeudo-amerikai THE NEW YORK RIPPER-éhez képest a MADHOUSE szándékosan kerüli a szexuális jellegű erőszakot, mégis hasonló rosszindulat lengi körbe. A tébolyult kacaj kíséretében ténykedő elkövető egy ápolásra szoruló, beteg ember mögé bújva nem kímél se gyereket, se háziállatot, a gyilkossági jelenetek véresek és hangosak (Dolby Sztereóban vetítették a mozik). A rottweiler találkozása a fúrógéppel a kutyaütő trükk ellenére emlékezetes (képzeljük el a RAGYOGÁS Itt van Johnny!-ját kutyával előadva), és valószínűleg segített abban, hogy a film Angliában rákerüljön a video nasty tiltólistára. A gonoszkodásban szerepet játszik a CANNIBAL HOLOCAUST szintetizátor-effektjeinek az újrahasznosítása.  Riz Ortolani zeneszerző vitatható döntésre szánta el magát, amikor a dzsungel poklából egy ódon házba költöztette agresszív témáit, de végül a zene is hozzájárul ahhoz az olaszos beütéshez, ami kihúzza az igencsak mesterkélt pszicho-slashert a középszerűségből. 

No és akkor ott van az a bizonyos ripoff tényező. Addigi munkásságához híven Assonitis sportot űz a plagizálásból: a "gonosz ikertestvér" thriller-toposz mögött a NŐVÉREK sejlik fel Brian De Palmától, a kutya az ÓMENből szabadult át, a születésnapra időzített finálé a HAPPY BIRTHDAY TO ME újrájának tűnik. A rendezés olykor Dario Argentósra veszi a figurát (a főbérlő barokkos, színes függönyökkel dekorált lakása), máshol a HALLOWEEN Panavision-esztétikáját alkalmazza Technovision-re. Az egyik ilyen carpenteres beállításban párbeszéd kellős közepén a kamera lassan hátrálni kezd, a vászon fenyegetően üres térfelére irányítva a tekintetet.

 

Ha eredetiségre nem is, Assonitis a látvány terén mindig hollywoodi minőségre törekedett. A főhősnő (a nem tehetségtelen Trish Everlynek ez volt az egyetlen filmszerepe) például olyannyira túl van sminkelve, fodrászolva, hogy irigységből nemcsak ikertestvére, de bármelyik alulfizetett gyógypedagógus szívesen kitekerné a nyakát. Szélesvásznú formátumban megtekintve különösen imponálóak az operatőr sötétségbe mártott, Val Lewton klasszikusait idéző képsorai.

A stáb Savannah városában forgatott (lásd a ZOMBIK VÁROSA külsőit), a fő helyszín a város kísértetháza, ahol egy tizenkilencedik században elhalálozott ikerpár kísérti a szobákat mind a mai napig...