Franco Prosperi, olasz poszt-mondo trauma
Nemzeti park közepén található otthonában Franco Prosperi a forgatáson elszabadult, Róma metróközlekedését megbénító tigrisről, és a lábára taposó elefántról mesél. Az orrszarvú is meglógott, őt végül egy kocsmában találták meg, részegen. Kulisszatitok: ahhoz, hogy vadállatokat filmezni lehessen, le kell őket itatni alkohollal. Kedvencük a sózott rum.
A természettudományokból doktorált Prosperi kétségtelenül ért az állatok nyelvén. Az olasz tengerkutatás úttörőjeként az ötvenes években számtalan expedíciót vezetett különböző egzotikus helyekre. Az életveszélyt sem nélkülöző utazásai során cápákkal kokettál, bebizonyítja az Afrikát és Indiát egykoron öszekötő elveszett kontinens, Lemúria létezését, élőhelyén dokumentálja a kihaltnak hitt coelacanthust, megmássza a Kilimandzsárót (az semmi, én egyszer sötétben végigmentem a Zugligeti úton), és közben Cousteau kapitány módjára megállás nélkül filmez. Díjnyertes ismeretterjesztő filmjeivel a batyujában találkozik Gualtiero Jacopettivel, és közösen elkészítik a MONDO CANE-t (1962).
A korabeli fekete-fehér, száraz hangvételű filmhíradók antitéziseként felfogható Technicolor sokk-dokuval Jacopetti az általa művinek, hazugnak tartott olasz neo-realizmuson kívánt látványos bosszút állni. Az Olaszországot a cannes-i filmfesztiválon hivatalosan képviselő botránymű világsiker, a zsurnaliszta Jacopetti és a tudományos oldalért felelős Prosperi eztán a kis túlzással saját maguk szabadalmaztatta mondo műfajának szentelik filmes pályájukat. Egyre provokatívabb, az ember és állatvilág adok-kapok elvén működő kegyetlenségét bemutató mondóik játékfilmes hatásmechanizmusa (pl. a sokk-vágások) rányomja bélyegét a naturalista olasz exploitationre, Ruggero Deodato a valaha volt legfelelőtlenebb filmeseknek kikiáltott szupercsapatról mintázza a CANNIBAL HOLOCAUST etikátlan antihőseit.
 |
| A SAVAGE MAN, SAVAGE BEAST stábja |
Franco Prosperi egyetlen fikciós nagyjátékfilmjének gyökerei egészen a SAVAGE MAN, SAVAGE BEAST-ig (1975) nyúlnak vissza. A Prosperi által inkognitóban felügyelt italo-mondóban van az a hírhedt „Pit Dernitz” képsor, amelyben egy szafariparkban lófráló turistát a családja szeme láttára oroszlánok tépnek cafatokká.
A WILD BEASTS öko-fantazmagóriája rendhagyó módon nem a városi embert utaztatja el a természet lágy ölére, hogy ott kamerák előtt felzabáltassa magát (naná, hogy a szuper 8-as felvételt a körmönfont készítők hamisították), hanem a messziről jött, egzotikus vadállatok tesznek nem éppen baráti látogatást a mi aszfaltdzsungelünkbe. Ha hallod majd az elefántdübörgést...
Az ivóvízbe került PCP (azaz „angyalpor”) hatására az állatkertből kitörnek a fenevadak és lerohanják a modern nagyvárost. Hogy valami dramaturgiaszerűségbe terelődjék a tigrisek, elefántok, hiénák, szarvasmarhák random randalírozása, Lorraine De Selle (CANNIBAL FEROX) és állatorvos barátja (nevezzük Mell Szőrzetnek) egy megállás nélkül gumicukrot zabáló zsaruval közösen próbálnak úrrá lenni a pánikhangulaton, miközben a város másik felében De Selle kislányát egy általános iskolába betévedt jegesmedve tartja rettegésben.
Prosperi, a természetfilmes, egy döglött patkányból is jobb alakítást tud kihozni, mint a színészeiből, a szövegkönyvet úgy, ahogy van oda lehetett volna dobni a vaddisznók elé takarmánynak. Elrettentő példának ott az állatkertben hangmintákat rögzítő vak zeneszerző, akit a "Könnyező természet" című magnum opusza komponálása közben tép széjjel vakvezető németjuhász kutyája. Amellett, hogy arcátlan THE BEYOND-plagizálás (
vagy kikacsintás a SUSPIRIA felé?), ez a magasröptű karakterizáció is mutatja, hogy a WILD BEASTS-ben a humán faktor csupán szimbólikusan van jelen.
Dél-Afrika, Japán és Dél-Kelet Ázsia, vagyis az olasz horror akkortájt legfontosabb felvevőpiacainak shakespeare-i cizelláltságot aligha igénylő elvárásainak megfelelve a mondók stilisztikai (kézikamera, zoomolgatás, torzító optikák) és tartalmi (juxtapozíciók, snuff animalis – ezekre mindjárt kitérek) fogásait karakánul használó rendező egy szórakoztató, és a maga low-budget nemében ambiciózusnak nevezhető állathorrort rakott össze a világ különböző pontjain felvett jelenetekből. A forgatás a nyolcvanas évek elején, Rhodéziában kezdődött, ahonnan a polgárháborús káosz elől Dél-Afrikába menekült a stáb. Innen az AFRICA ADDIO óta Prosperiékre pikkelő állatvédő szervezetek üldözték el őket (ekkor már dobozban volt a film egyik leghatásosabb képsora: a Jumbo Jetek közé betrappoló elefántcsorda), az anyag maradék része Rómában és Frankfurtban került rögzítésre.
A városi helyszínek lezárását csak késő éjszaka tudták megoldani, ezért lényegében a teljes film sötétség leple alatt zajlik, osztozva a
RATS – NIGHT OF TERROR, Bruno Mattei némileg rokon lelkületű remekművének hangulatával. S ha a képek fakó, részletszegény textúrája (anyagi megfontolásból olcsóbb, nappali fényviszonyokhoz való negatívot használtak!), vagy Maurizio Trani (ZOMBIE HOLOCAUST) faragatlan speciális effektusai sem lennének elegendőek, akkor majd Daniele Patucchi (MAN FROM DEEP RIVER) szinti-funk hangszerelése repít minket a
HELL OF THE LIVING DEAD,
CANNIBAL APOCALYPSE és hasonszőrű társaik képviselte
Italo Gore ’80 bűnös élvezetekkel teli homályzónájába.
Valami azt súgja, hogy ha három vagy négy évvel előbb, vagyis a vérgőzös exploitation csúcsforgalmának idején mutatják be, akkor egy még brutálisabb, még kegyetlenebb filmmel néznénk farkasszemet, de az állatokat szerepeltető olasz produkciók fekete levesét így is le kell nyelnünk. Prosperi múltját és a CGI előtti időket figyelembe véve nem meglepő, hogy korántsem bántak csínján az állatokkal, még ha a legtöbb jelenetet szemmel láthatólag élve úszták meg. Kivéve a hiéna áldozatául esett malacot. Meg a lángszóróval elevenen elégetett patkányokat („Igen, ez a legjobb megoldás.” – helyesli állatorvos főhősünk). És a bontott csirkét, amit a kameraautó hátuljára kötöttek prédának.
A talján lókötőség cérnája nálam a tehén vs. oroszlán egyenlőtlen kűzdelmét látva szakadt el. Szerencsére csak pár képkocka erejéig mutatják, de ha számításba vesszük, milyen logisztika szükségeltetett hozzá (oroszlánt kocsiba be, elmenni a vágóhídra, felvétel, oroszlánt kocsiba vissza), akkor az előre megfontolt cselekedet aljasabb, mint a természetben felvett (és ezért természetesebbnek ható) CANNIBAL HOLOCAUST-ban bármi. Mondanom sem kell, az alacsony ingerküszöbbel rendelkező állatbarátok messziről kerüljék a WILD BEASTS-et, de éppen a snuff-gyanú - karöltve a gyenge minőségű nyersanyaggal - kölcsönöz egy különleges, mondókban is visszaköszönő „ma éjjel senki sincs biztonságban” frászt a vadregényes B-mozinak. A Volkswagen Bogarat üldöző gepárd sprintje a sugárúton egyedülálló látványt nyújt.
Ahogy a „természet bosszúja” formulát használó ökohorroroknál általában (DAY OF THE ANIMALS, LONG WEEKEND, WOLFEN, a koreai THE HOST), ezúttal is kiolvasható egy figyelmeztető üzenet a környezetrombolás önpusztító mivoltáról, esetünkben abból az újsághírből indulva ki, hogy a kábítószerfogyasztás Nyugat-Európában oly méreteket öltött a nyolcvanas évek elején, hogy a nagyvárosok szennyvízcsatornáiban kimutatható mennyiségben volt jelen az LSD.
Prosperi becsempész – nem, ez nem jó szó rá, inkább az arcunkba dörgöl - még egy felettébb meredek párhuzamot is a vadállatok és a mi kis állandóan rinyáló, kiállhatatlan bestiáink, a gyerekek között. Ez a juxtapozíció (két különböző dolog egymás mellé rendelése – a mondókban előszeretettel alkalmazott fogás) talán az egyetlen gondolatmenet, amit a forgatókönyv következetesen végigvisz, kezdve az anyja csecsét véresre szopó tigriskölyök -> De Selle életét megkeserítő ellenszenves kis picsa lánya képzettársítástól a sokk-slusszig, amely agyamentségével méltó módon zárja rövidre ezt az állati zoo-sploitationt.
Utóirat (a rend kedvéért): Ha hiszed, ha nem, az olasz zsánerfilmezés hadszínterén egyszerre két Franco Prosperi tevékenykedett.
A kevésbé hírhedt, de szélesebb műfaji skálán mozgó névrokon olyan filmeket rendezett, mint a rape n’ revenge LA SETTIMA DONNA (LAST HOUSE ON THE BEACH) vagy a bűnügyi PRONTO AD UCCIDERE.
-----------------------------------------
A WILD BEASTS Expedíció
Egy legenda nyomában
Dr. Francis Thrive vagyok, antropológus, mondo producer. Az univerzum meghódítására törekvő ember a digitális korszakban hajlamos elfeledni, hogy földünk távoli, civilizálatlan pontjain még mindig léteznek analóg módon élő, képmagnókkal rendelkező barbár fajok. A felefedezésért az életével fizető Deliria kapitány ránkmaradt naplóbejegyzésével és fényképfelvételeivel erről a szörnyűséges tényről adott megcáfolhatatlan tanúbizonyosságot.
2012. 04. 22. Nevük elhallgatását kérő megbízóim azzal a feladattal küldtek a világ legveszélyesebb dzsungelének mélyére, hogy kutassam fel a hangalámondásos videokőkorszak egyik legendás vhslényének utolsó fennmaradt eredeti példányát.
1:36 PM - Fél óra hiábavaló gyaloglás után úgy tűnt, az alligátorokkal, mérgeskígyókkal és félmeztelen benszülöttekkel szegélyezett utam nem vezet eredményre. Egyszer csak a sűrű trópusi növényzet mögül jövő neszre lettem figyelmes...
Hirtelen ott termett előttem a „Supershocker”, minden WILD BEASTS kalózkópia anyja: egy német VPS videokazetta.
