DELIRIA: november 2011

Riccardo Freda, olasz

Nincs szenvedély oly démoni módon türelmetlen,

mint azé, aki egy szakadék partján borzadva kéjeleg

a zuhanás gondolatában.

Edgar Allan Poe: A perverzió démona

Minden út Rómába vezet. Ha ez a mondás itt a Delirián hangzik el, akkor világos, hogy ismét egy Cinecittá-horror kerül terítékre. A L'ORRIBILE SEGRETO DEL DR. HICHCOCK elkészítéséhez a mozikban alaposan leszerepelt I VAMPIRI után levont tanulságot használták fel a drágalátós producerek: ahhoz, hogy elnyerjék az olasz közönség kegyeit, „angolszászul” kell rémfilmet csinálni. S míg nagyszabású történelmi kalandozásaihoz Riccardo Freda továbbra is a saját nevét adja, szerény körülmények között, röpke két hét alatt leforgatott ál-brit gótikus horrorját Robert Hampton fantázianéven jegyzi. Biztos, ami biztos alapon még az eredeti cím, a RAPTUS (lat. őrjöngési roham) is angolosan távozik.

Arról sajnos nem szól a fáma, hogy Szőr HiTchcocknak mi volt a véleménye az opuszról (csak rávitte a kíváncsiság, hogy megtekintse), mindenesetre a csalás olyannyira jól sikerült, hogy a kritikusok és nézők is meg voltak győződve arról, hogy a filmet külföldről importálták. „Az olaszok a horrort az angolszászok monopóliumának tartják. – nyilatkozta Freda egy 1963-ban publikált interjúban – Remekül szórakoztam a vetítést követő viták hallatán: a közönség egyik része azt bizonygatta, hogy a filmem tősgyökeres amerikai, míg a másik fele határozottan állította, hogy angol!”

A vicces álnevekkel teli stáblistát követően egy tizenkilencedik századi londoni temetőbe invitál minket az elegánsan somfordáló kamera. Mintha csak egy Hammer-produkcióba csöppentünk volna: éj leple alatt sírrabló koporsót emel ki nyughelyéről. De lám, még egy tisztességes kriptatolvaj sem tudja nyugodtan végezni dolgát, egy alak mögéje oson, leüti, a koporsóban fekvő női tetemet pedig…

Freda tabutörő filmjének központi témája a spanyol (AFTERMATH) vagy német (NEKROMANTIK) underground csudákból is ismert nekrofília. A szexuális aberráció eme legszalonképtelenebbik fajtáját egy Technicolorban pompázó szimfóniaként nyújtották át a nagyérdeműnek, akik hálájuk jeleként sikerre vitték az előadást. Legutóbb a LIZARD IN A WOMAN’S SKIN apropóján csodálkoztam rá, hogy egy ennyire radikális mozinyelvet beszélő, a mainstream horror véráramába gond nélkül beszivárgó (Warner Bros. terjesztette) film kereskedelmileg hogyan tudott rentábilis lenni?

Dr. Bernard Hichcock orribile segreto-ja (borzalmas titka) tehát – amellett, hogy nevét pimasz mód egy köztiszteletben álló filmrendezőről és annak kedvenc zeneszerzőjétől kapta - nem más, mint hogy szabadidejében szeret hullákkal enyelegni. Mit szeret, majd megőrül egy kihűlt muffért! A tekintélyes egyetemi sebészprofesszor (Robert Flemyng) a saját maga által kifejlesztett altató-elixírt használja műtétjeihez. A szívritmust lecsökkentő szert előszeretettel alkalmazza a szexhez túlságosan eleven feleségén is, aki szófogadó viktoriánus asszonykaként önként és dalolva veti alá magát a pszichoszexuális rituálénak. Midőn Mrs. Hichcock egy véletlenszerű túladagolás miatt a családi kriptában végzi, a sebész bánatában elhagyja lakhelyét.

12 évvel később egy új, ideggyógyintézetből szalajtott feleséggel (Barbara Steele) Hichcock visszatér, hogy tovább folytassa prakszisát. Amíg a villában Steele idegrendszerét az ex-feleség szelleme teszi próbára, addig a menthetetlenül nekromantikus doktor perverz vágyaival viaskodik, mindhiába. Barbara Steele rémálom és valóság közt vergődő „beavatási szertartása” a szó szerint vérvörös faszfejjé változó férjurával a freudi szuggesztiót (és hatásos speciális effekteket) használó horror iskolapéldája. A hátborzongató jelenet képes olyan kényszerképzeteket indukálni a nézőben, hogy ha az történetesen cenzor, menten az ollója után nyúlna, észre sem véve, hogy a képsorok - akár az egész film - egyáltalán nem tartalmaznak meztelenséget vagy kiontott vért.

A logikának a szürrealisták bátorságával fittyet hányó sztori természetfeletti köntöse valójában egy hitchcocki thrillert, ha úgy tetszik giallót rejteget. „Felkeresett a producer egy neki tetsző giallo-történettel és megkért, hogy készítsek belőle vázlatot. - meséli a műfajban akkor már kellő jártasságot szerzett forgatókönyvíró, Ernesto Gastaldi (L’AMANTE DEL VAMPIRO) a Video Watchdog magazinban. – Még szó sem volt nekrofíliáról, nem is emlékszem, miért tettem bele.” Egy későbbi, Mad Moviesnak adott interjújában Gastaldi felfedi az okot: „Kissé belefáradtam a gótikus történetek írásába, ezért aztán a nekrofília témáját felhasználva egy olyan visszataszító sztorit találtam ki, amitől biztosan mindenkinek elmegy majd a kedve a zsánertől. A producereket le is sokkolta rendesen, de valamiért mégis meg voltak győződve arról, hogy Riccardo Freda egy nagyon jó kis filmet tudna kihozni belőle. Freda akkoriban még a telefonkönyv megrendezését is elvállalta volna, csak hogy finanszírozni tudja felesége fényűző életmódját.”

Freda közönye a forgatókönyv részletei iránt – több mint tíz oldalt tépett ki belőle, hogy mihamarabb végezzen a munkával - megint csak nem várt előnnyé kovácsolódott, ugyanis a feleslegesnek ítélt dialógusokat száműzve Franco Fumagalli látványtervező („Frank Smokecocks” a stáblistán), Raffaele Masciocchi operatőr és Roman Vlad zeneszerző segítségével a rendező az atmoszférateremtésre, a morbid nekromantika díszes felravatalozására tudta összpontosítani kreatív erőforrásait. Egy villámcsapás akasztófakötelet formázó árnyéka a falon, a temetés közben a koporsón megcsillanó szivárvány, a hálószoba vörösben izzó ajtaja... Freda szuggesztív színkezelése (vörös: szenvedély; kék: titok) és a választékos kameramozgatása az első színes horrorját csak egy év múlva elkészítő Mario Bavára éppúgy hatással volt, mint Dario Argentóra.

Ami a delírium fogságába esett színészeket illeti: „Robert Flemyng a forgatás előtti nap felhívott. – emlékszik vissza a házvezetőnőt alakító Harriet White Medin – „Kedvesem, olvasta a forgatókönyvet? Te jó ég, ha mi ezt megcsináljuk, akkor a karrierünknek lőttek! Az egyetlen dolog amit tehetünk, hogy borzasztóan rosszul fogunk játszani, így talán dobozban marad a film.” Medin ezzel a szereppel sikeresen beskatulyázta magát a gótikába, zsinórban három Mario Bava-klasszikusban fog feltűnni hasonló szerepkörben.

Freda így magyarázza a brit Robert Flemyng által megformált, munkáját lelkiismeretesen végző, privát életvitelét tekintve antiszociális főhősét : „Azt hiszem, mindannyiunk természetében ott lapul egy szörny, de a civilizáció, a neveltetés, vagyis a belénk táplált félelem megakadályozza, hogy szabadjára engedjük valódi énünket.” A doktor külsőségeiben talán hasonlít a horrorfilmek „őrült tudós” karaktereihez (Jekyll/Hyde, Frankenstein), csakhogy az olaszokat teljesen hidegen hagyta a mítosz tudományos vagy társadalmi vonatkozása, a DR. HICHCOCK teljes mértékben pszichológiai síkon mozog, főbb szerepekben a vágy és bűntudat, az elfojtás és őrület.

Freda a kórisméhez Krafft-Ebing tanulmányát, a Psychopathia Sexualis-t használta fel. Átfutva az ide vonatkozó Wikipédia szócikket, könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy ez a nemi eltévelyedéseket (fetisizmus, szadizmus, mazohizmus et cetera) tudományos alapossággal krónikáló kötet legalább olyan fontos forrásműve lehetett az olasz pszicho-horrornak, mint egy bőrbe kötött Poe-összes.

És ha már fétis: „Ah, Barabara Steele! – áradozik Freda – A szemei... a szemei metafizikusak... azok a szemek nem valóságosak, nem lehetnek azok.” A BLACK SUNDAY után horrorsztárként ünnepelt Steele csontos, „koponyás” ábrázata szinte adja magát, hogy egy szerelmes nekrofíl (és a nézők!) vágyainak netovábbja legyen. „Előfordult a forgatáson, hogy bizonyos színű fényekkel megvilágítva az arckifejezése nem volt többé e világi.”

A DR. HICHCOCK nem több és nem kevesebb, mint a kontinentális Európa erotikus lázálmoktól fűtött horrorfilmjeinek korai sarokpontja, egy olyan alkotás, aminek senki és semmi sem szent. Elvetemült sírrablóként fosztja ki Edgar Allan Poe (Elsietett temetés; Morella; Fekete Macska) és Alfred Hitchcock (PSYCHO, REBECCA, SUSPICION) életműveit, a megszerzett „testrészeket” saját beteg szervezetébe illesztve bele. Az így összeállt mesteri deliria tovább betonozta azt a BLACK SUNDAY / MILL OF THE STONE WOMEN-nel elkezdett utat, melynek mentén az adaptív természetű, a versenytársakra merészség terén rendre rálicitáló olasz horror megtalálta a saját identitását. Folyt. köv.

Ötvenes évekbeli szörnyfilmek gyűjtögetői figyelem! A Líra könyvesbolt (Bp. Rákóczi út 14.) emeleti dvd-részlegében még repked néhány kósza példány a nálunk tíz évvel ezelőtt megjelent A LÉGY (1958/Kurt Neumann) - A LÉGY VISSZATÉR (1959/Edward Berns) párosból. A 429Ft-os (!) áron kapható lemezek ma már ritkaságnak számítanak a hazai élőhelyeken, csapjunk hát le rájuk.

Egy ehhez kapcsolódó kis érdekesség: a Mézga család különös kalandjai "Távszervíz" című epizódjában jóval David Cronenberg újrázása előtt feldolgozásra került A LÉGY koncepciója. A hetvenes évek elején készült epizódban némi VIDEODROME-áthallás is tetten érhető ----