Tibor Takács a horrorfilm Leslie Mándokija? George Mihalka (MY BLOODY VALENTINE) mellett ő volt az a másik magyar születésű kanadai rendező, aki egy világslágert (THE GATE) tudott letenni producere asztalára. Ha én felelős kormánybiztos lennék, már tárcsáznám is a számát...
A romantikus lelkületű horroristáknak szánt lányregény női főszereplője egy antikváriumi eladó (Jenny Wright, a NEAR DARK buksifejű sztárja), aki teljesen oda van egy elfeledett ötvenes évekbeli horroríró műveiért. Malcolm Brand Én, őrült című ponyvanovellájának olvasása közben Virginiát megkörnyékezi az alanyi költő. Itt egy lenyisszantott fül, ott egy levágott orr – a deformált arcú Brand művéből kilépve új fizimiskát eszkábál magának. Hogy miért? Mert jól meg akarja b@szni Jenny Wrightot, azért.
Az anyagilag becsődölt filmnek a (neo)klasszikus amerikai vonalat imádó franciák nyújtottak vigaszt azzal, hogy elvitették vele a Avoriaz-i Fantasztikus Filmek Fesztiválja fődíját. A L’Ecran Fantastique 1990 májusi számában megjelent interjú a Brüsszeli Nemzetközi Fantasztikus Filmek Fesztiválján készült, ahová Takácsot zsűritagnak hívták meg.
A KAPU előtti dolgairól keveset tudunk.
Hét éves koromban a szüleim megleptek egy paravános bábszínházzal, akkor kezdtem el kitalálni kis történeteket. Az előadásaimra barátokat hívtam belépőjegy ellenében. Szoktam is mondogatni magamnak: ha befuccsol a mozis karrierem, még mindig ott a bábszínház... Később szuper 8-as stop-motion animációs kisfilmeket forgattam újságokból kivágott figurákkal. Nagyon hasonlított ahhoz, amit Monty Pythonék műveltek a tévésorozatukban. A legtöbbjük misztikus thriller-szerűség volt. Egyetemistaként rendeztem egy Metal Messiah című színielőadást. Egyik ismerősömnek volt 16mm-es kamerája, ő javasolta, hogy rendezzek belőle filmet, de én attól tartottam, hogy túl költséges lesz a vállalkozás. Elárulta, hogy a nyersanyagért egy fillért sem kell majd fizetnünk, mert azt a munkahelyéről lopja. A kanadai CBS tévécsatornánál dolgozott. Belementem. Előtte ötezer dollár megtakarításom volt, az egész ráment a forgatásra. A METAL MESSIAH egy nagyon naiv film.
Izgatja a kemény rock, ez a THE GATE-ből is kiderül.
’77 tájékán rengeteg időt szenteltem a zenének, egy bandát is menedzseltem, a The Viletones-t, és producere voltam néhány lemeznek. Torontóban akkor indult be a punk és a heavy metal szcéna, a mai napig a véremben van ez a fajta zene.
Kelet-európai származása hatással van rendezési stílusára?
Igen, de nem tudom pontosan megmondani, hogyan és miért, mert Magyarországot pici gyerekként hagytam el. Európai rendező maradtam, még úgy is, hogy amerikai környezet hatott rám. A stílusom meglehetősen klasszikus, tradicionális.
Ki rukkolt elő az I, MADMAN koncepciójával?
Lényegét tekintve a forgalmazó cég egyik vezetője. Olyan filmet képzelt el, aminek az a kiindulópontja, hogy a főszereplő képes életet lehelni az általa olvasott könyv karaktereibe. Ezt az alapötletet kellett hihetővé tenni. David Chaskint (RÉMÁLOM AZ ELM UTCÁBAN 2) bízták meg a forgatókönyv első változatának megírásával. Érdekesnek találtam, annak ellenére, hogy az expozíciós részek túl voltak írva. Szerintem a mai közönség már van annyira tapasztalt, hogy meglegyen a magyarázó részek nélkül. Néhány részletet megváltoztattam, hogy kicsit bizonytalanabb legyen a valóság és képzelet közti átmenet, a helyszínt New Yorkból áttettem Los Angelesbe. A város hangulata egyedülálló, nagyon emlékeztet a negyvenes-ötvenes évekre - egy hely, ahol bármi megtörténhet. Philip Marlowe regényeinek a légkörét akartam megteremteni.
Az I, MADMAN az ötvenes évek világát eleveníti fel.
Elmondom miért: gyerekként a pincében találtam egy ládát tele negyvenes évekbeli szex/erőszak ponyvákkal, az előző lakóé volt. A borítók nagy hatást gyakoroltak rám. Később sikerült megszereznem az utánnyomásokat, amiket referenciaként használtam a színvilághoz, a képkompozíciókhoz.
Kicsit olyan a film, mintha az amerikai pulp-realizmus múzeuma lenne. Az operatőröm, Bryan England a film noirok nagy rajongója, ódivatú felszerelést használ, amit egy Hollywood fénykorában aktív, idős kameramantól örökölt meg.
Láthatóan vonzódik az éjszakához.
Szeretem a sötétséget. Vonzza magához a tekintetet. Mi lehet mögötte? A nézőket arra akarom kapacitálni, hogy belenézzenek a sötétségbe.
Az őrült gyilkos személyiségét hogyan dolgozta ki?
Nem úgy vettem kezelésbe, mint a legtöbb rendező, aki rengeteg időt szán a főgonosz eredettörténetére. Mi leegyszerűsítettük a bemutatását. Malcolm Brand különböző klasszikus rémalakokból állt össze: Hasfelmetsző Jack, Operaház fantomja, Őrült doktor stb. Amikor először olvastam a forgatókönyvet éreztem, hogy a történet erős nosztalgiával bír a klasszikus horror iránt. A film világa neoklasszikus, a karakterek ismerősek a néző számára, az atmoszféra a nagy klasszikusokra hajaz. Jóllehet messzebbre mentünk el vele (mint a régi filmek), ragaszkodtam az összes klisé megtartásához. A forgatókönyv egyik gondolatmenete különösen megragadta a képzeletemet: amikor sok rémtörténetet olvasunk vagy horrorfilmet nézünk, az ezekből merített örömforrás új dimenziókba kerül. Az intimitás érzése, egyfajta cinkosság alakul ki közted és a művek között. Pontosan tudod, mi fog történni, mégis élvezed. A filmben ezt a kapcsolatot akartam kiaknázni, ahogy Jenny Wright karaktere a félelmei ellenére nem tudja megállni, hogy ne lapozzon tovább.
Malcolm Brand némileg emlékeztet Freddy Krugerre, csak álmok helyett az irodalomban kísért.
Freddy és társai a szadista élvezetekre apellálnak, a gyilkosságok az ő szemszögükből vannak bemutatva. Annyira nem vagyok oda ezért a koncepcióért, még ha magukat a filmeket tudom értékelni. Brand valamivel összetettebb személyiség, egy szerencsétlen hősszerelmes. Valójában az I, MADMAN inkább love story, mint pszichothriller. Virginia a nagy szerelemről ábrándozik, ezért merül bele újra és újra a könyvbe az első adandó alkalommal.
A gótikus történetek manapság már nem hatnak olyan félelmetesen.
Amikor az emberek elkezdik olvasni Poe-t, vagy megnéznek egy régi Frankenstein-filmet, eleve úgy állnak hozzá, hogy nem fognak parázni rajta. Aztán a könyv vagy a film felénél már nem tartják olyan mulatságosnak a dolgot, beleestek a csapdába. Ez történik Virginiával, ahogy először nagyon romantikusnak találja, hogy Brand füleket vág le szíve hölgyének kegyeiért. Aztán amikor tovább folytatódik a gyilkolászás, az már komolyan ráhozza a frászt. Így jár a néző, aki gúnyosan kacarászva ül le megnézni a FRANKENSTEINt.
A sakálszörny a filmben hasonlít a THE GATE pokolfajzataihoz.
Randy (Randy William Cook trükkmester) és én is magunkénak éreztük ezeket a teremtményeket. Imádom a stop-motiont, Randy fanatikusa ennek a technikának. A THE GATE-hez olyan eljárást fejlesztett ki, amit soha korábban nem alkalmaztak, vagy ha igen, akkor helytelen módon – még Ray Harryhausen sem tudta tökéletesen megoldani.
Mely rendezők voltak Önre a legnagyobb hatással?
Tipikus válasz: Orson Welles, A GONOSZ ÉRINTÉSE nagy kedvenc. Szeretem a régi Hitchcock-filmeket, Jenny Wright figurája kissé hitchcocki.
Meglepetésként érte, hogy Avoriaz-ben megkapta a fődíjat?
Nem gondoltam volna, hogy az európaiaknak bejön majd a film, a konkurencia is erős volt. Egy elismerő szóra talán számítottam, a fődíj teljesen meglepett. Én aztán nem futok a díjak után, de nagyon jól esett.
A fesztiválon beszéltünk Clive Barkerrel, aki nagyon kritikus volt az amerikai mozival szemben.
Jelenleg lassú forradalom zajlik az amerikai filmek terén. Bármit mondjon Clive, ő is Amerika hatása alatt áll, csak messzebbre tud elmenni, mint az üzleti megfontolások és a cenzúra miatt aggódó amerikaiak. De őt már befogadta az amerikai moziipar, ahová hamarosan tartozni fog.
A NIGHTBREED-nek nem ment valami fényesen...
Minden underground szinten kezdődik. Clive Barker ma már médiaszemélyiség, mind íróként, mind filmesként nemsokára a fősodor része lesz, ebben biztos vagyok. A SOCIETY (r. Brian Yuzna) jellegzetes filmje a forradalomnak, amiről beszélek. Ránézésre tipikus tinifilm, a rendezés, a külalak hagyományosabb nem is lehetne. Ugyanakkor teljesen új a nézőpontja, egy szubverzív alkotás. A BRAIN DEAD (r. Adam Simon) ugyanennek a vonulatnak a részese. Egy kicsit talán túltolják a dolgot, de a jó irányba. Javasoltam a fesztivál szervezőinek, hogy legyen egy különdíj, aminek a nyertese kap egy vágóasztalt. (nevet)
Szeretne számítógépes trükköket alkalmazni?
Még túl korai volna, jelenleg nagyon drága az eljárás. De ez a jövő, éppen ezért tetszett annyira a SOCIETY, mert nagy hangsúlyt fektet a transzformációra, szerintem ez lesz az elkövetkezendő évtizedek meghatározó témája. A világ átalakulófélben van.
A nyitás Kelet-Európában az ottani filmipart is meg fogja változtatni?
Igen, friss vér fog beáramolni, a politikai nyomást felváltja a gazdasági. Nem fantasztikus a műfaja, de nemrég láttam egy nagyon érdekes magyar filmet, az a címe, hogy MR. UNIVERSE (1988, Szomjas György). Egy magyarról szól, aki elutazik Amerikába, ott akar filmet készíteni. New Yorkban találkozik egy taxisofőrrel, aki valaha filmes volt. Ráveszi, hogy a taxival menjenek el Hollywoodba. Nagyon jó észrevételeket tartalmaz a kelet-nyugat viszonyról, alacsony költségvetésből, kézikamerával, 16mm-es nyersanyagra.
Mick Garris mondta nekünk, hogy a technológiát meg lehet vásárolni, a kreativitást nem.
Pontosan. Ez a gond a fesztiválon vetített filmek többségével. Túl sok pénz állt a rendelkezésükre, a készítők elvesztették a kontrollt a saját műveik felett. Azt hitték, a pénz meg az effektek majd megoldják az esetleges problémákat.
Kanadai állampolgárként mit gondol, lehet az ország az új ígéret földje a filmkészítők számára?
Ahhoz, hogy önálló nemzeti filmgyártás jöjjön létre, szükség volna diktatúrára – ez lehet a politika vagy a pénz diktatúrája. Kanadában egyik sem létezik. Nincsenek igazi producerek, a rendezők pedig köldöknéző művészlelkek. Én olyan filmeket akarok készíteni, amik legalább annyira tetszenek a nagyközönségnek, mint nekem.
Tibor Takács a Delirián: THE GATE
