RETRIBUTION (1987)

Guy Magar, USA

The Ultimate 80s Neon Nightmare Horror Show

avagy az utolsó slashervideó, amit még nem kölcsönöztél ki a tékából. Trick or treat? Meglepetés! A kifordított BODY DOUBLE borítójával meg a CSUPASZ PISZTOLYban parodizált főcímével együtt a RETRIBUTION príma szórakozást nyújt egy mindenszentek napjára virradó vasárnap estére.   

A sikertelen festőművész George Miller (😉←kacsintós) leveti magát a háztetőről. Szerencsétlen az öngyilkosságát sem tudja sikeresen végrehajtani, ráadásul halloween éjjele van, ilyenkor mindig valami rendkívüli szokott történni, legalábbis a természetfeletti horrorfilmekben. A zuhanás pillanatában bűnözők kivégeznek egy családapát, az áldozat bosszúszomjas lelke Miller összetört testébe költözik. A kórházat elhagyva a légynek sem ártó jóember valahányszor álomra hajtja a fejét, a városban véres gyilkosság történik.

Legutóbb a '76-os JD'S REVENGE-ben láttam nagyjából ugyanezt a lélekvándorlós/testrablós rémmesét blaxploitation kivitelben, az álomlogikát az összeégett pofájú mumussal az Elm utcából lomizták össze, de a hazafelé úton mintha elveszett volna a logika. A szerény költségvetésből látványosan kivitelezett független produkció látszólag egy kliséhalmaz, mégis van benne valami, ami valamelyest különlegessé teszi. Számomra a RETRIBUTION minden szinten egy nagyon amerikai felfogást tükröz önmagunk korlátainak a meghaladásáról. Itt van mindjárt a rendező-producer-vágó-társíró Guy Magar (lecsekkoltam, nem magyar a fickó), aki a televíziós sorozatok korlátolt világából jőve kóstolt bele a horrorfilmezésbe. Csak a fantázia szabhat határt, a zsigeri szakmunkás-splatter mindent megenged: húsfeldolgozó üzemben a dolgozót szarvasmarhába csomagolják, úgy szelik ketté ipari körfűrésszel. A karosszérialakatos lángvágóval vágja le saját kezét, fejét targonca zúzza péppé. Ha lenne a filmben kőműves, a betonkeverőben végezné. Kevin Yagher feltörekvő maszkmester-zseni trükkjeit látva az MPAA háromszor küldte vissza a kópiát, mire megadták az R-besorolást.

A Carpenter-kollaboráns Alan Howarth szintetizátortémáival bezengetett kulisszákban neonfényekkel parasztvakít az MTV-horrorizmus. Lapozzunk fel egy ’87-es Fangoriát, a rendezők, producerek kikérték maguknak a slasher jelzőt; „nem értelmetlen gyilkolászásról szól, én olyanokat alapból nem nézek. Mi minőségre törekedtünk, egy A kategóriás filmre B költségvetésből.” A minél több, annál jobb nyolcvanas évekbeli elv alapján levezényelt akcióhorror-jelenetek banalitását (Ide tegyünk be egy buszbalesetet! - kiáltott fel a producer) tévédrámákra jellemző körítéssel próbálták ellensúlyozni. Egy évadra elegendő karakterkészletet hoztak ki a raktárból, emiatt a játékidő bő negyed órával hosszabb a kelleténél, de annyi baj legyen, a kórházsorozatos, LAPD nyomozós szituk közben szétnézhetünk Downtown Los Angeles  tájékán. Block partik, prostiktól hemzsegő utcák, szubkultúr helyek (reggae klub, neon-art galéria), egy amúgy tök felesleges kitérőben modortalan New York-i taxisofőr típusfigura (Mr. Magar himself) színesíti a palettát. 

 

 

A karakter-vezérelt film empátiával követi végig, hogyan haladja meg önmaga korlátait egy rendkívüli helyzetbe került középszerű ember. A sikerorientált Reagan-korszak body count fantáziáiban (BOSSZÚVÁGY 3, MÁNIÁKUS ZSARU) mintha a látványosan kivitelezett, professzionális módon elkövetett gyilkosságsorozat jelentené a belépőt a halhatatlanok csarnokába. Ha nem szállja meg George Millert a bosszúvágy, csak egy pápaszemes lúzer marad, így viszont társadalmilag hasznos tevékenységét elvégezve (az áldozatok mindannyian kiérdemelték a halálbüntetést) tragikus hősként lehelheti ki lelkét a folytatásra nyitott befejezésben.

A filmet érdektelenség fogadta, még a Vico sem csapott le rá, pedig szavamra mondom, ugyanúgy neonsárga kazettára termett, mint a hasonló testrablós high-koncepcióval szuperáló A REJTŐZKÖDŐ (THE HIDDEN). A legközelebbi folytatás, amit Magar megrendezhet, az a MOSTHAAPA 3 lesz.