DELIRIA: AN IDEAL PLACE TO KILL (1971)

Umberto Lenzi, olasz-francia

Hazánk büszke '56-os menekült fia, Fellegi Tamás vásznon töltött ideje ezúttal sem több a szokásos egy-két perces penzumánál, de kitartó munkával végre feltornázta magát a moziplakátra!

Gyakorlatilag Fellegi miatt beszélhetünk itt giallóról, mert ha nem írják bele a karakterét, akkor nincs bűntény, és hát köztünk szólva, mit ér a giallo legalább egy gyilkosság nélkül?

Ha jól számolom, ez volt a negyedik ilyen típusú alkotása Umberto Lenzinek, így már rutinból, saját korábbi sikereinek a mintájára rendezhetett le egy giallót Carlo Ponti sztárproducer számára. A '68 elején bemutatott ORGASMO (aka. PARANOIA) és annak variációja, az AN IDEAL PLACE TO KILL (aka. OASIS OF FEAR) közt eltelt időben Nyugat-Európában is szemmel látható társadalmi jelenséggé vált az ellenkultúra. A Deliria Nemzeti Alaptanterv részét képező memoárjában Fellegi így ír az időszakról: „Minden lógott, minden ócska volt. Antikonformizmusnak nevezték ezt a jelenséget, tiltakozás a megszokott, a mindennapi ellen. Aki nem szeretett dolgozni, antikonformistának nevezte magát. A huligánokat felváltották a hippik. A fiatalok élvezték ezt az életformát, volt, aki az utcán koldult, mert szégyennek tartotta a munkát. Közöttük aztán gyorsan elterjedt a kábítószer élvezete.”

A trendeket olasz módra összekutyuló forgatókönyv a Lenzi/Carroll Baker erotikus thriller-ciklus „idegösszeomlásba kergetett luxusfeleség” formuláját hozta egy fedél alá az antikonformizmus mozgóképes csúcsaként körülrajongott SZELÍD MOTOROSOKkal, amely Lenzi eredeti, a producer által megvétózott road movie elképzelését ihlette. A szintén Carlo Pontihoz köthető ZABRISKIE POINT is felmerülhetett referenciaként (az operatőr ugyanaz az Alfio Contini), be is szúrok egy ide vonatkozó idézetet Lenzitől: "Az én mestereim mindannyian amerikaiak: Raoul Walsh, Michael Curtiz, Sam Fuller és persze a felülmúlhatatlan John Ford. Antonioni? Hívjatok mentőt, (idéz a Vörös sivatagból:) "jaj, fáj a hajam!" A filmjei mindig jól indulnak, aztán befuccsolnak. A Nagyítás dögunalom." Egyszer majd összeállítok egy Best of Lenzi bejegyzést a kollégákra tett rosszmájú megjegyzéseiből. A rosszmájúságnak szóban forgó filmje sincs híján.

How can you live your life,

If people won't let you live it the way you like
My desperate baby,
so you will never be free

(főcímdal)

A virágmintás giallomobillal furikázó dán szerelmespár pornográfia árusításából fedezi itáliai körutazását (eredetileg kábítószerrel kereskedtek volna, de azt is megvétózta a producer). Útközben kifogynak a skandináv szexmagazinokból, erotikus szelfikkel üzérkednek tovább, egészen addig, amíg a rendőrség le nem kapcsolja őket. A katolikus országból kiutasított libsi hippiket utolsó lírájuktól nápolyi vadmotorosok fosszák meg, majd miután összetévesztik őket német bankrablókkal, a határ felé veszik az irányt. Menekülés közben egy semmi közepén álló luxusvilla garázsában találják magukat.

A ház úrnője némi gondolkodás után vendégül látja a két "betörőt". A zaklatott lelkiállapotban lévő középkorú feleség (Irene Papas) vs. a szabad szerelem provokatív gyermekei (Ornella Muti és az alkalomhoz illő nevű Ray Lovelock). Vonzások és taszítások, fölé- és alárendeltség – a félelem oázisában zajlik az erotika és manipuláció fegyverével vívott csata, míg végre-valahára fel nem bukkan az addig csak fényképen látott, magas rangú katonatiszt férj (Tom Felleghy).

A hippi-szüzsé miatt ugyan hamar túlhaladja az idő, a maga korában szexi kis amerikai stílusú thrilling all'italiana lehetett. Gyilkosságsorozat helyett pszichoszexuális elmebajnokságot rendező AN IDEAL PLACE TO KILL nem biztos, hogy ideális hely azok számára, akik egy Dario Argento/Sergio Martino féle giallo-élmény reményében váltottak belépőt, Lenzi csak a soron következő krimijeivel fog 'negyedóránként egy holttest' módba kapcsolni (7 VÉRFOLTOS ORCHIDEA; KNIFE OF ICE). A három felvonásos, egyetlen csavarral a végén összeszerelt bűnügyi történetet zimmer-zoom vizualitás, populáris popzene, néhány feszült pillanat tartja hangulatban, amúgy gond nélkül lehetne adaptálni a Vidám Színpadra A férjem bármelyik pillanatban megjöhet címen.

Az „inverz Carroll Baker” szerepben Irene Papas nyújtja az előadás drámailag értékelhető alakítását, a fiatalok egyszerűen csak nagyon babán néztek ki hippikként (ahogy a glamúr magazinokban elképzelték őket). Az erkölcsrendészeti eljárást megelőzendő, a stáblistán feltüntették, hogy a 16 éves Ornella Muti meztelen jeleneteihez testdublőrt alkalmaztak. Későbbi interjúiban Lenzi büszke volt arra, hogy ő fedezte fel Mutit Carlo Ponti számára - az én olasz-magyar szótáramban ezt kerítésnek hívják...

Még mindig tartom, hogy az iparosmester a zsarufilmjeivel ment igazán nagyot; "ezek a mai fiatalok” jelszó alatt a művirág-gyerekeket ráereszteni a bigott Olaszországra bizonyára nem jelentett akkora kihívást, mint visszaeső bűnözőkkel felforgatni Rómát, Nápolyt, Milánót. A kompromisszumok falai közé szorított Lenzi kudarcként értékelte a bolondos road movie képében útnak induló kamarakrimit, nem tetszett neki sem a rátukmált nemzetközi sztár ("A gyönyörű amerikai csábító szerepében Irene Papas úgy nézett ki, mint egy görög parasztasszony"), sem a sztori drogmentes övezetté nyilvánítása ("Ponti nagyon ügyelt rá, hogy a filmjei ne legyenek túl durvák"). Fog ő azért ennél sokkal rosszabb giallót csinálni (az idétlen UNGHERESE UCCIDE TRE VOLTE). A cinikus végkifejlet nem hagyja reflektálatlanul a társadalomkritikai élt, mindenki megkapja a magáét: az előítéletes közegben a bűnelkövető a státusza mögé tud bújni, az idealista palimadárkák meg ízirájder módjára repülnek a levesbe. Lenzi nem fűzött reményeket a hippikhez, a KNIFE OF ICE-ban drogos, sátánista Charlie Manson-fazonként bukkan fel újra egy későn érő ('72-es) példány. Itt indokoltnak tartom szóba hozni Antonio Mellino alias „Agostino, az őrült” szerepeltetését - na, ő aztán a rendező kedvére való figura.

1970 nyarán a motorbiciklivel elkövetett utcai rablásokra hivatkozva a nápolyi rendőrség százával foglalta le a mopedeket gyanús kinézetű fiataloktól. Megelégelve, hogy állandóan elkobozzák felpiszkált Gilera 125-ösét, egy műbőrdzsekiben feszítő suhanc éjszakánként a szegénynegyedből a belváros jól szituált központja felé vette az irányt, ahol nyílt kihívást intézett a hatóságokhoz. Motorján akrobatikus mutatványokat végezve terrorizálta a nyárspolgárokat, majd ő menekült a zsernyákok elől, akik Alfáikkal nem tudták tartani a tempót a szűk nápolyi utcákon keresztül. A negyedik éjjel fiatalokból álló tömeg verődött össze a főtéren, lezárták a forgalmat, és várták a világbajnok motorversenyző, Giacomo Agostini után „Agostino, az őrült” névre keresztelt srác lélegzetelállító előadását. A rendőrség közbelépett, a pokol elszabadult. Három egymást követő éjszakán át a huligánok botokkal, kövekkel felfegyverkezve csaptak össze a Rómából levezényelt rohamosztagosokkal. Egy hónapig tartó embervadászatot követően a 17 éves „felbujtót” sebességtúllépés és közrend megzavarásának a vádjával vették őrizetbe. Mellino azonnal közismerté vált, az amerikai Life magazin 1970 októberi számában cikket közölt róla („The mad cyclist of Napoli”– az infókat ebből az írásból vettem). Az anarchisták iránt vonzalmat érző Umberto Lenzi (lásd poliziesco karaktertanulmányait Tómas Millian főszereplésével) kaszkadőrnek szerződtette le filmjéhez Mellinót, amiben aztán saját magát alakíthatta két olyan kitérőben, amit nyilvánvalóan őmiatta tuszkoltak bele a forgatókönyvbe.