Az alábbi interjút a Mad Movies magazin Romero-különszámából fordítottam.
A fantasztikus mozi iránti érdeklődése mikor kezdődött?
Ezt a műfajt mindig is szerettem. Kisgyerekként az összes horrorképregényt elolvastam, és ezzel egy időben felfedeztem magamnak Val Lewton filmjeit. A CAT PEOPLE-t és az I WALKED WITH A ZOMBIE-t újra műsorra tűzték a mozik, csakúgy, mint a Universal klasszikus szörnyfilmjeit. Ezeken kívül a HOFFMANN MESÉI (Powell-Pressburger) és a THE THING FROM ANOTHER WORLD (Howard Hawks) tartoznak a felejthetetlen moziélményeim közé. Teljesen padlót fogtam ettől a két filmtől. Rohantam is az egyik nagybácsimhoz kölcsönkérni a 8mm-es kameráját, hogy leforgassak pár rövidfilmet.
A gyerekkorban látott filmek hatással voltak Önre rendezőként?
Nem hiszem, legalábbis tudatos módon nem. Ami kreatív szempontból meghatározó volt számomra, az a festészet és rajz területén folytatott tanulmányaim. Azért költöztem Pittsburgh-be, hogy művészetet és spanyol kultúrtörténetet hallgathassak az egyetemen. A spanyol festészet nagyobb hatást tett rám, mint ez vagy az a rendező munkássága. Azért van egy kivétel: Orson Welles és az ő Shakespeare-adaptációi. A MACHBETH és az OTHELLO fekete-fehér árnyjátékai nagy hatással voltak rám. Ha drámákban ennyire nyugtalanító tud lenni ez a képi világ, akkor egy horrorban még hatványozottabban fejtené ki hatását. Az ÉLŐHALOTTAKhoz ezt a stílust próbáltam adaptálni. Be kell valljam, hogy a televízió is nagymértékben befolyásolt. Na nem a fikciós adások, hanem a híradó és a riportműsorok. Minden fekete-fehérben ment akkoriban.
A Legenda vagyok és az ÉLŐHALOTTAK közti párhuzamot sosem rejtette véka alá.
Így van, kedvelem Richard Matheson könyveit. Az alapötlethez a Legenda vagyok témáját használtam: egy új rend, amely a régi helyébe lép, az anarchia és őrület lebontja a racionális, jól megszervezett társadalmunkat. Ez az, ami néha a való életben is megtörténik. Matheson könyvének koncepcióját nemigen tudták filmre adaptálni, bár a THE LAST MAN ON EARTH Vincent Price-szal végül is nem annyira rossz, mint mondják.
1968-ban szinte az összes fantasztikus film színesben készült. Művészi indíttatásból forgatott fekete-fehérben?
Két lehetőségünk volt: vagy 35mm-es fekete-fehér nyersanyagra dolgozunk, vagy 16mm-es színesre. A fekete-fehért azon egyszerű megfontolásból választottuk, hogy olcsóbb volt. Félúton már összejött annyi pénz, hogy színesben is meg tudtuk volna csinálni; el is gondolkodtunk azon, hogy nem-e lenne érdemes újrakezdeni az egészet. Két hetünk volt hátra a forgatásból, ami rövid idő, de ha nagyon akartuk volna, megcsináljuk. Addigra azonban a fekete-fehér már meghatározó részét képezte a filmnek. Nemcsak az esztétikáját szerettem benne, de azt a realitást is, amit a filmnek kölcsönzött. A televízióadások miatt a világkép akkoriban fekete-fehérben tárult a nézők elé, ez volt a valóság színe.
Eredetileg egy sokkal nagyszabásúbb, túlságosan ambiciózusnak bizonyult treatmentet írt.
Három, egymástól jól elkülöníthető fejezetre volt osztva a történet. Az első felvonás megegyezik az elkészült film kezdetével, ebben lett felvázolva a szituáció és a szereplők. A második, jóval rövidebb rész a főhős halálát mutatja be, akit éppen az a Nemzeti Gárda lő le, aminek ő maga is a tagja volt. A harmadik fejezet az élő-halottakra koncentrál, akik hadsereget alkotva jönnek le a környező hegyekből. Csak a végén fedtem fel, hogy ezek a zombik valójában emberek irányítása alatt állnak, a hadsereg domesztikálta és használta fel őket a saját céljaira. Ennek a harmadik fejezetnek néhány fontos elemét később A HOLTAK NAPJÁhoz használtam fel.
Az ÉLŐHALOTTAK terrorja mögött meghúzódik valami más is… Mi volt az igazi célja ezzel a filmmel?
Megpróbáltam lefesteni egy politikai és szociális téren változásban lévő társadalom portréját. Nem akartam semmilyen üzenetet belesulykolni, csupán odatartani egy tükröt egy robbanás előtt álló rendszer elé, felnagyítva az egyének közti dialógusok hiányát, a kommunikációképtelenséget. Hihetetlen tudományos értekezéseket olvastam a filmről, olyan dolgokat tudtam meg, amikről nem is gondoltam volna, hogy beleraktam! Azt hiszem, az egész a tudatalattimból törhetett a felszínre.
Bizonyára nem a véletlen műve, hogy a főszerepre egy fekete bőrű színészt választott. A filmet a Wattsi-i faji zavargások után két évvel forgatta.
Pedig nincs semmi köze hozzá. Ben szerepét két okból osztottam Duane Jones-ra: jó barátom volt, és ő bizonyult a legjobbnak a meghallgatásokon. Miután megkapta Duane a szerepet, egy szót sem változtattam a dialógusokon. A forgatókönyv úgy volt megírva, hogy Ben egy középosztálybeli fehér férfi, és az is maradt. Kétséget kizárólag ezért tudott hatást gyakorolni a film, ezért működött a forgatókönyv. Sok szempontból persze tükrözte a korát: egyik este, amikor pakoltuk a kocsiba a tekercseket, hogy levetítsük a filmet a forgalmazóknak, a rádióból tudtuk meg, hogy meggyilkolták Martin Luther Kinget.
Figyelemre méltóan van összerakva a forgatókönyv, ahogy a maga egyszerűségével útnak indítja a történetet.
A nyitó jelenetek, egészen addig, amíg Barbara bemenekül a házba, döntő fontosságúak. Az akkori közönség teljesen összezavarodott, fogalmuk sem volt, mi történik valójában. Valaki odakint veszélyt jelent, ez világos, de az a valaki valami más. Ezek a hétköznapinak mutatkozó emberek rendkívül ellenségesen viselkednek. A történetben állandóan átcsúszunk a hétköznapiból a rendkívülibe. Azt hiszem, a film sikerét részben az is magyarázza, hogy milyen típusú félelmet kelt. Ez a fajta félelem teljesen szakított a korral. Ősi félelem a túlvilágtól, a haláltól. Rettegés attól, hogy elszigetelődve egyedül maradunk, akár egy közösségen belül. Régóta tréfálkozom a szomszédi viszonyokról, hogy a közelben lakók tudnak a legfélelmetesebbek lenni a világon. Az ÉLŐHALOTTAKban ez nem vicc. Valaki, akit felismersz közeledik feléd, és neked fogalmad sincs, mekkora veszélyt jelent. Szerintem ez a rettegés netovábbja.
Amikor befejezte a filmet, gondolt rá, hogy hamarosan klasszikus lesz, hivatkozási alappá válik?
Dehogyis! Egyébként ha megnézem, késztetést érzek arra, hogy ezt vagy azt megváltoztassak rajta. Vagyis egyáltalán nem tartom tökéletesnek. Ha nem is fogtam fel, mekkora visszhangot vált majd ki, azt azért tudtam, hogy messzebbre mentünk el vele, mint a korabeli fantasztikus filmek többsége. Teljesen tudatában voltam, hogy egy dühöt kifejező, zsigeri alkotás. Egyszerű exploitation filmként jött ki teljes anonimitásban, néhány külvárosi mozi és drive-in játszotta. A bevételei elég jók voltak - mondtuk is magunknak: "Nagyszerű, ez az üzlet rentábilis!" Számunkra, akiknek néhány héttel korábban még hamburgerre se tellett, ez hihetetlen volt. Amikor a reputációja elkezdett nőni, már mindenki mással foglalkozott, új filmbe fektette a pénzt. Az ÉLŐHALOTTAK más miatt is beszédtémává vált: az erőszak. Rendszeresen szerepelt olyan listán, ami azokat a filmeket vette számba, amik miatt szigorúbb cenzúrára lenne szükség. Összességében a hólabda-hatás érvényesült, előre megjósolhatatlan módon történtek a dolgok.
Időről időre újra megnézem. Minden egyes alkalommal terápiának fogom fel, egy módszer, amivel levezetem a gyilkos ösztöneimet!
