Curtis Harrington, USA
Curtis Harrington két mikro-költségvetésű egész estéssel a háta mögött (NIGHT TIDE, QUEEN OF BLOOD) az első komolyabb összegből készült munkáját jegyzi ezzel a pszichológiai thrillerrel. A Universal stúdió a műfaj francia klasszikusának, az ÖRDÖNGÖSÖKnek a sztárját, Simone Signorét szerződtette le a kulcsszerephez.
A fiatal és gazdag New York-i házaspár jódolguk unalmát hedonista életvitelükkel próbálják feldobni (Harrington a párt Dennis Hopperékről mintázta). Lakásuk dugig van a nő (Katherine Ross) által megörökölt antikvitással, míg a műkereskedéssel foglalkozó férfi (James Caan) modern popartot halmoz. Büszkeségük a játékterem, ahol elit vendégeiket szórakoztatják különféle tematikájú partikkal.
Ebbe a retro-futurista, ártalmatlanul perverz giccs-világba toppan be egy kozmetikumokkal házaló, idősödő nőszemély (Simone Signore). A kalandos életű, tarot kártyákkal is magabiztosan bánó német asszonyság a házigazdák gyermekded időtöltését látva jóval izgalmasabb, halál és szex körül forgó játékok kipróbálását javasolja. Tekintettel arra, hogy egy duplacsavarba torkolló krimiről van szó, inkább befogom a számat. A Variety kritikusa egyébként már a bemutató idején megjegyezte, hogy a lassan összeálló történet túl sok időt hagy a nézőnek a gondolkodásra – a trükkös thrillereken edzettek idő előtt kitalálhatják, mire megy ki a játék.
A megtippelhető végkifejlet egy cinikus thriller-iparosnál valóban problémát jelentene, a tehetséges Harrington esetében nem (annyira). A valóság/fantázia határmezsgyéjén közlekedő GAMES eleve a rendező stílusára lett írva. Avantgárd szürrealizmus és Ó-Hollywoodért rajongó elegáns camp, moderált mennyiségben egy kamara-krimi anyagába szőve. A nyitó képsoron manhattani utcába bekanyarodó lovaskocsit látunk, rögvest illúziót teremtve egy olyan filmhez, amiben az illúzióknak kiemelt szerepük van. Hasonlóan építkezett Dario Argento a SÓHAJOK-ban; később Harrington a kedvencei között emlegette az olasz maestrót. A filmet Techniscope-ban forgatták, ez lesz a szélesvásznú giallók sztenderd formátuma.
Eredeti és jól kifundált az alapszitu, ahogy az amerikai popkultúra felszínes játékosságát megjelenítő házaspár összejön a mitikus/dekadens Európából jött Signore vérbeli spílerjével. Egy idő után a rendező is (műfaji) játékba kezd. Megidézi Kenneth Anger okkultját, Hitchcocktól eljut Val Lewton horrorjáig (az ügyvéd a CAT PEOPLE egykori férfi főszereplője), a televízión keresztül feltűnik Lugosi Béla koporsója. A szoborba öntött, előszobába kiállított hulláról a művészvilágot szatirizáló BUCKET OF BLOOD ugorhat be, nem véletlenül (Harrington is a Roger Corman-protezsáltak táborát gyarapította). A film felett Demoklész kardjaként lebegő ÖRDÖNGÖSÖK a befejezéskor sújt le.
A díszletek, vágás, operatőri munka mind elsőrangú, nem csodálkoznék, ha a rákövetkező évben az akkor még kezdőnek számító William Frakert az itt nyújtott teljesítménye alapján választotta ki Roman Polanski a nagyrészt szintén belsőkben játszódó ROSEMARY GYERMEKE fényképezéséhez. A GAMES végtére olyan, mint a ház, amely otthont ad neki: részletgazdag, hatásvadász, egyszerre ódon és modern. Említettem már, hogy főszerepel benne egy pelyhes állú ex-futballista, bizonyos James Caan? A fényes jövő előtt álló színész le akarta ütni a producert, Harringtont viszont nem bántotta. "A rendeződet nem ütöd le, ha akarod azokat a premier plánokat magadról." (C.H.) A grindhouse környékén lébecolóknak Harringtontól a későbbi, fajsúlyosabb THE KILLING KIND-ot is ajánlom.
