2021. október 31., vasárnap

RETRIBUTION (1987)

Guy Magar, USA


The Ultimate 80s Neon Nightmare Horror Show

avagy az utolsó slashervideó, amit még nem kölcsönöztél ki a tékából. Trick or treat? Meglepetés! A kifordított BODY DOUBLE borítójával meg a CSUPASZ PISZTOLYban parodizált főcímével együtt a RETRIBUTION príma szórakozást nyújt egy mindenszentek napjára virradó vasárnap estére.   

A sikertelen festőművész George Miller (😉←kacsintós) leveti magát a háztetőről. Szerencsétlen az öngyilkosságát sem tudja sikeresen végrehajtani, ráadásul halloween éjjele van, ilyenkor mindig valami rendkívüli szokott történni, legalábbis a természetfeletti horrorfilmekben. A zuhanás pillanatában bűnözők kivégeznek egy családapát, az áldozat bosszúszomjas lelke Miller összetört testébe költözik. A kórházat elhagyva a légynek sem ártó jóember valahányszor álomra hajtja a fejét, a városban véres gyilkosság történik.

Legutóbb a '76-os JD'S REVENGE-ben láttam nagyjából ugyanezt a lélekvándorlós/testrablós rémmesét blaxploitation kivitelben, az álomlogikát az összeégett pofájú mumussal az Elm utcából lomizták össze, de a hazafelé úton mintha elveszett volna a logika. A szerény költségvetésből látványosan kivitelezett független produkció látszólag egy kliséhalmaz, mégis van benne valami, ami valamelyest különlegessé teszi. Számomra a RETRIBUTION minden szinten egy nagyon amerikai felfogást tükröz önmagunk korlátainak a meghaladásáról. Itt van mindjárt a rendező-producer-vágó-társíró Guy Magar (lecsekkoltam, nem magyar a fickó), aki a televíziós sorozatok korlátolt világából jőve kóstolt bele a horrorfilmezésbe. Csak a fantázia szabhat határt, a zsigeri szakmunkás-splatter mindent megenged: húsfeldolgozó üzemben a dolgozót szarvasmarhába csomagolják, úgy szelik ketté ipari körfűrésszel. A karosszérialakatos lángvágóval vágja le saját kezét, fejét targonca zúzza péppé. Ha lenne a filmben kőműves, a betonkeverőben végezné. Kevin Yagher feltörekvő maszkmester-zseni trükkjeit látva az MPAA háromszor küldte vissza a kópiát, mire megadták az R-besorolást.

A Carpenter-kollaboráns Alan Howarth szintetizátortémáival bezengetett kulisszákban neonfényekkel parasztvakít az MTV-horrorizmus. Lapozzunk fel egy ’87-es Fangoriát, a rendezők, producerek kikérték maguknak a slasher jelzőt; „nem értelmetlen gyilkolászásról szól, én olyanokat alapból nem nézek. Mi minőségre törekedtünk, egy A kategóriás filmre B költségvetésből.” A minél több, annál jobb nyolcvanas évekbeli elv alapján levezényelt akcióhorror-jelenetek banalitását (Ide tegyünk be egy buszbalesetet! - kiáltott fel a producer) tévédrámákra jellemző körítéssel próbálták ellensúlyozni. Egy évadra elegendő karakterkészletet hoztak ki a raktárból, emiatt a játékidő bő negyed órával hosszabb a kelleténél, de annyi baj legyen, a kórházsorozatos, LAPD nyomozós szituk közben szétnézhetünk Downtown Los Angeles  tájékán. Block partik, prostiktól hemzsegő utcák, szubkultúr helyek (reggae klub, neon-art galéria), egy amúgy tök felesleges kitérőben modortalan New York-i taxisofőr típusfigura (Mr. Magar himself) színesíti a palettát. 
 
 
A karakter-vezérelt film empátiával követi végig, hogyan haladja meg önmaga korlátait egy rendkívüli helyzetbe került középszerű ember. A sikerorientált Reagan-korszak body count fantáziáiban (BOSSZÚVÁGY 3, MÁNIÁKUS ZSARU) mintha a látványosan kivitelezett, professzionális módon elkövetett gyilkosságsorozat jelentené a belépőt a halhatatlanok csarnokába. Ha nem szállja meg George Millert a bosszúvágy, csak egy pápaszemes lúzer marad, így viszont társadalmilag hasznos tevékenységét elvégezve (az áldozatok mindannyian kiérdemelték a halálbüntetést) tragikus hősként lehelheti ki lelkét a folytatásra nyitott befejezésben.

A filmet érdektelenség fogadta, még a Vico sem csapott le rá, pedig szavamra mondom, ugyanúgy neonsárga kazettára termett, mint a hasonló testrablós high-koncepcióval szuperáló A REJTŐZKÖDŐ (THE HIDDEN). A legközelebbi folytatás, amit Magar megrendezhet, az a MOSTHAAPA 3 lesz.

2021. október 24., vasárnap

AN IDEAL PLACE TO KILL (1971)

Umberto Lenzi, olasz-francia

Hazánk büszke '56-os menekült fia, Fellegi Tamás vásznon töltött ideje ezúttal sem több a szokásos egy-két perces penzumánál, de kitartó munkával végre feltornázta magát a moziplakátra!

Gyakorlatilag Fellegi miatt beszélhetünk itt giallóról, mert ha nem írják bele a karakterét, akkor nincs bűntény, és hát köztünk szólva, mit ér a giallo legalább egy gyilkosság nélkül?  
 

Ha jól számolom, ez volt a negyedik ilyen típusú alkotása Umberto Lenzinek, így már rutinból, saját korábbi sikereinek a mintájára rendezhetett le egy giallót Carlo Ponti sztárproducer számára. A '68 elején bemutatott ORGASMO (aka. PARANOIA) és annak variációja, az AN IDEAL PLACE TO KILL (aka. OASIS OF FEAR) közt eltelt időben Nyugat-Európában is szemmel látható társadalmi jelenséggé vált az ellenkultúra. A Deliria Nemzeti Alaptanterv részét képező memoárjában Fellegi így ír az időszakról: „Minden lógott, minden ócska volt. Antikonformizmusnak nevezték ezt a jelenséget, tiltakozás a megszokott, a mindennapi ellen. Aki nem szeretett dolgozni, antikonformistának nevezte magát. A huligánokat felváltották a hippik. A fiatalok élvezték ezt az életformát, volt, aki az utcán koldult, mert szégyennek tartotta a munkát. Közöttük aztán gyorsan elterjedt a kábítószer élvezete.” 

 
A trendeket olasz módra összekutyuló forgatókönyv a Lenzi/Carroll Baker erotikus thriller-ciklus „idegösszeomlásba kergetett luxusfeleség” formuláját hozta egy fedél alá az antikonformizmus mozgóképes csúcsaként körülrajongott SZELÍD MOTOROSOKkal, amely Lenzi eredeti, a producer által megvétózott road movie elképzelését ihlette. A szintén Carlo Pontihoz köthető ZABRISKIE POINT is felmerülhetett referenciaként (az operatőr ugyanaz az Alfio Contini), be is szúrok egy ide vonatkozó idézetet Lenzitől: "Az én mestereim mindannyian amerikaiak: Raoul Walsh, Michael Curtiz, Sam Fuller és persze a felülmúlhatatlan John Ford. Antonioni? Hívjatok mentőt, (idéz a Vörös sivatagból:) "jaj, fáj a hajam!" A filmjei mindig jól indulnak, aztán befuccsolnak. A Nagyítás dögunalom." Egyszer majd összeállítok egy Best of Lenzi bejegyzést a kollégákra tett rosszmájú megjegyzéseiből. A rosszmájúságnak szóban forgó filmje sincs híján.

 
How can you live your life, 
If people won't let you live it the way you like
My desperate baby,
so you will never be free
(főcímdal)
 
A virágmintás giallomobillal furikázó dán szerelmespár pornográfia árusításából fedezi itáliai körutazását (eredetileg kábítószerrel kereskedtek volna, de azt is megvétózta a producer). Útközben kifogynak a skandináv szexmagazinokból, erotikus szelfikkel üzérkednek tovább, egészen addig, amíg a rendőrség le nem kapcsolja őket. A katolikus országból kiutasított libsi hippiket utolsó lírájuktól nápolyi vadmotorosok fosszák meg, majd miután összetévesztik őket német bankrablókkal, a határ felé veszik az irányt. Menekülés közben egy semmi közepén álló luxusvilla garázsában találják magukat.

A ház úrnője némi gondolkodás után vendégül látja a két "betörőt". A zaklatott lelkiállapotban lévő középkorú feleség (Irene Papas) vs. a szabad szerelem provokatív gyermekei (Ornella Muti és az alkalomhoz illő nevű Ray Lovelock). Vonzások és taszítások, fölé- és alárendeltség – a félelem oázisában zajlik az erotika és manipuláció fegyverével vívott csata, míg végre-valahára fel nem bukkan az addig csak fényképen látott, magas rangú katonatiszt férj (Tom Felleghy).

 
A hippi-szüzsé miatt ugyan hamar túlhaladja az idő, a maga korában szexi kis amerikai stílusú thrilling all'italiana lehetett. Gyilkosságsorozat helyett pszichoszexuális elmebajnokságot rendező AN IDEAL PLACE TO KILL nem biztos, hogy ideális hely azok számára, akik egy Dario Argento/Sergio Martino féle giallo-élmény reményében váltottak belépőt, Lenzi csak a soron következő krimijeivel fog 'negyedóránként egy holttest' módba kapcsolni (7 VÉRFOLTOS ORCHIDEA; KNIFE OF ICE). A három felvonásos, egyetlen csavarral a végén összeszerelt bűnügyi történetet zimmer-zoom vizualitás, populáris popzene, néhány feszült pillanat tartja hangulatban, amúgy gond nélkül lehetne adaptálni a Vidám Színpadra A férjem bármelyik pillanatban megjöhet címen.
 

Az „inverz Carroll Baker” szerepben Irene Papas nyújtja az előadás drámailag értékelhető alakítását, a fiatalok egyszerűen csak nagyon babán néztek ki hippikként (ahogy a glamúr magazinokban elképzelték őket). Az erkölcsrendészeti eljárást megelőzendő, a stáblistán feltüntették, hogy a 16 éves Ornella Muti meztelen jeleneteihez testdublőrt alkalmaztak. Későbbi interjúiban Lenzi büszke volt arra, hogy ő fedezte fel Mutit Carlo Ponti számára - az én olasz-magyar szótáramban ezt kerítésnek hívják... 

Még mindig tartom, hogy az iparosmester a zsarufilmjeivel ment igazán nagyot; "ezek a mai fiatalok” jelszó alatt a művirág-gyerekeket ráereszteni a bigott Olaszországra bizonyára nem jelentett akkora kihívást, mint visszaeső bűnözőkkel felforgatni Rómát, Nápolyt, Milánót. A kompromisszumok falai közé szorított Lenzi kudarcként értékelte a bolondos road movie képében útnak induló kamarakrimit, nem tetszett neki sem a rátukmált nemzetközi sztár ("A gyönyörű amerikai csábító szerepében Irene Papas úgy nézett ki, mint egy görög parasztasszony"), sem a sztori drogmentes övezetté nyilvánítása ("Ponti nagyon ügyelt rá, hogy a filmjei ne legyenek túl durvák"). Fog ő azért ennél sokkal rosszabb giallót csinálni (az idétlen UNGHERESE UCCIDE TRE VOLTE). A cinikus végkifejlet nem hagyja reflektálatlanul a társadalomkritikai élt, mindenki megkapja a magáét: az előítéletes közegben a bűnelkövető a státusza mögé tud bújni, az idealista palimadárkák meg ízirájder módjára repülnek a levesbe. Lenzi nem fűzött reményeket a hippikhez, a KNIFE OF ICE-ban drogos, sátánista Charlie Manson-fazonként bukkan fel újra egy későn érő ('72-es) példány. Itt indokoltnak tartom szóba hozni Antonio Mellino alias „Agostino, az őrült” szerepeltetését - na, ő aztán a rendező kedvére való figura. 

 
1970 nyarán a motorbiciklivel elkövetett utcai rablásokra hivatkozva a nápolyi rendőrség százával foglalta le a mopedeket gyanús kinézetű fiataloktól. Megelégelve, hogy állandóan elkobozzák felpiszkált Gilera 125-ösét, egy műbőrdzsekiben feszítő suhanc éjszakánként a szegénynegyedből a belváros jól szituált központja felé vette az irányt, ahol nyílt kihívást intézett a hatóságokhoz. Motorján akrobatikus mutatványokat végezve terrorizálta a nyárspolgárokat, majd ő menekült a zsernyákok elől, akik Alfáikkal nem tudták tartani a tempót a szűk nápolyi utcákon keresztül. A negyedik éjjel fiatalokból álló tömeg verődött össze a főtéren, lezárták a forgalmat, és várták a világbajnok motorversenyző, Giacomo Agostini után „Agostino, az őrült” névre keresztelt srác lélegzetelállító előadását. A rendőrség közbelépett, a pokol elszabadult. Három egymást követő éjszakán át a huligánok botokkal, kövekkel felfegyverkezve csaptak össze a Rómából levezényelt rohamosztagosokkal. Egy hónapig tartó embervadászatot követően a 17 éves „felbujtót” sebességtúllépés és közrend megzavarásának a vádjával vették őrizetbe. Mellino azonnal közismerté vált, az amerikai Life magazin 1970 októberi számában cikket közölt róla  („The mad cyclist of Napoli”– az infókat ebből az írásból vettem). Az anarchisták iránt vonzalmat érző Umberto Lenzi (lásd poliziesco karaktertanulmányait Tómas Millian főszereplésével) kaszkadőrnek szerződtette le filmjéhez Mellinót, amiben aztán saját magát alakíthatta két olyan kitérőben, amit nyilvánvalóan őmiatta tuszkoltak bele a forgatókönyvbe. 


Hát így tette tiszteletét két legenda is ebben a giallo-happeningben. Peace & love, ciao!

2021. október 10., vasárnap

BEYOND HYPOTHERMIA (1996)

Patrick Leung, 香港


A hongkongi filmipar válságának kellős közepén mutatták be a Milkyway Image Ltd. első akciófilmjét. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy Johnnie To produkciós cége jól csengő márkanévvé fog válni, mi több, stílust teremt. "Az álmom az volt, hogy producerként és rendezőként tehetséges emberekkel minőségi filmeket tudjak készíteni, egy könnyen felismerhető stílusban." (J.To, 1998). Stílus dolgában a tehetséges Patrick Leung nem vallott szégyent, John Woo ex-asszisztense ízelítőt nyújtott abból a fátum igazgatta, hideg tónusokkal megfestett világból, amiről azok a bizonyos minőségi filmek felismerhetőek. Rendhagyó apróság: ebben történetben a nő jár el vadászni, míg a férfi megfőzi a vacsorát - nem emlékszem rá, hogy Johnnie To későbbi bűnfilmjeiben ilyen felállás előfordult volna. Az összes korai MW-produktumhoz hasonlóan a BEYOND HYPOTHERMIA is jeges fogadtatásban részesült a mozikban, de vajon miért temette maga alá az Idő Homokja?
 

A kérdésbe rejtett utalás provokatív szándékú: a kilencvenes évek közepén Wong Kar Wai egzisztencialista manírjai elől egy John Woo-tanítvány brutális heroic bloodshedje sem menekülhetett. A vongkarvajizmus rögtön az elején szembe jön, a film ugyanis egy időből kizökkentett jelenettel nyit, virágnyelven írt belső monológgal kísérve - "Egész végig azon voltam, hogy megöljem, de az utolsó pillanatban rá kellett jönnöm, hogy valójában nem tudtam, mit is csinálok..." Egy kerülettel odébb a Chungking Expressztől, hidegvérű bérgyilkosnő szürke ballonkabátban, parókával a fején várja a következő megbízását. A Bukott Angyalka távolságtartó románca a meleg szívű, kedves kifőzdéssel Szerelemre Hangolja a nagyvárosi Beretta-szimfóniát. A vége főcím alatt szól az „End of Despair” című ballada, én pedig kétségbe esek, mert nem igazán tudom eldönteni, hogyan viszonyuljak a látottakhoz.

Az érzelgős énemre a két sztárszínész, Wu Chien Lien és Lau Ching Wan közti kémia gyakorolt hatást, de vérontásra szomjazó nézőként sem lehetett okom panaszra. Az akciókoreográfusok megint kitettek magukért, dörögtek a kézifegyverek, holtest holtest hátán, az egyik csúcsforgalommal szemben közlekedő nagyjelenet a Johnnie To társrendezte THE BIG HEAT-et juttatta eszembe, és én újfent elérzékenyültem. A kamerát Hong Kong egyik leginnovatívabb operatőre, Arthur Wong kezelte – vizuálisan a másik bérgyilkosnős HK-fantázia, a NAKED KILLER volt ennyire erős, csak itt nincs meztelenkedés, bár mester-tanítvány leszbikus allűrje van a dolognak. Megvan, mi szúrta annyira a szemem: az antagonista sérója!

A hősnőnk ellen irányuló bosszúhadjáratot vezető koreai szépfiú-gengszter és a vele járó K-pop záródal a koreai fél számlájára írandó. A költségvetés jelentős részét koreai pénzből finanszírozták, akkoriban Tajvan mellett a nagy Hallyu-robbanás küszöbén álló Dél-Korea számított a hongkongi akciófilmek legnagyobb ázsiai felvevőpiacának; ezúttal élőben leshették el a fogásokat. Az Imdb Patrick Leung mellett három koreai nevet jegyez rendezőként (ez az egyetlen rendezői kreditjük), ők valószínűleg a Szöulban játszódó akciójeleneteknél felügyelték a helyi kaszkadőr-csapatot.  

A koreai piac számára tett szívességeket leszámítva a film nagyon is Hong Kong-specifikus jellegzetességekkel rendelkezik. Több visszacsatolás környéki (akció)filmhez hasonlatosan a BEYOND HYPOTHERMIA forgatókönyve is az identitásválság vezérfonalába kapaszkodik. A bérgyilkos hipotermiája a teljes elidegenedés metaforája - az önrendelkezéstől megfosztott nőalaknak se múltja, se jövendője, három havonta új néven új helyre kell költöznie, csak a munkájának él, de még abban is a főnökasszonya diktálja a feltételeket. Az ID-problematika szürreális megjelenítéséhez a klasszikus kínai kísértethistóriák szolgáltak inspirációként. A fel- és alvilág között ingázó, éteri szépségű „szellem” a létezés megtapasztalása után sóvárog, egyszerű földi halandó akar lenni. Gyermeki örömök, vad szex egy férfiemberrel, diktum-faktum: halál. A  finálé  zuhanás a nihilizmusba, a szárba szökött romantika virágát sebtében megásott tömegsírba temetik, a képzeletbeli fejfán a dátum: 1997. Mire idáig eljutunk, a költségvetés felett őrködő producer már átvette az irányítást. A biztosítékot az egyik Johnnie To által rendezett extra jelenet verte ki: "Patrick Leung nem akart végezni a kislánnyal, de én igen! A főhősnő egy bérgyilkos, ha nem öli meg,  akkor a karakter nem válik hitelessé." A méltatlan helyzetbe került rendező megszakította Tóval a munkakapcsolatot.

A bátrabban kísérletező Milkywayekhez képest a produkció egyelőre még ismerős B-filmes sémákra építkezve, a hőskort idéző akciózásokkal kereste helyét a placcon. A koncentrált történetmesélés (85 perc) és az átlagos hőmérséklet alá öt fokkal (32°C) belőtt noir-kúlság viszont már jelezte, hogy a mögötte álló szándékok komolyak. A Milkywaynél a háromkategóriás INTRUDER-ben rombolták tovább Wu Chien Lien nebáncsvirág-imázsát. Ami Patrick Leungot illeti, mielőtt komédiákkal kereste volna kenyerét, még egy hősies vérontásra futotta: a TASK FORCE  a nem túl fényes 1997-es esztendő egyik fénypontja volt. 

A BEYOND HYPOTHERMIA általam látott hongkongi moziváltozatához (Mei Ah VCD/DVD) képest a neten keringő export kópián (Metropolitan Films) az összes narráció valamiért angol szinkront kapott, az eredetitől igencsak eltérő fordításban. Amikor meghallottam, egyből felment a vérnyomásom. Beyond Hipertónia.

2021. október 2., szombat

SECTA SINIESTRA (1982)

"Steve McCoy", spanyol

A LA REBELION DE LAS MUERTAS után az El Diablo del Deliria díjnak új tulajdonosa van: a SECTA SINIESTRA alias BLOODY SECT pokolra való mozgókép, talán maga az Ördög műve. Megnézte a ROSEMARY GYERMEKÉt, AZ ÖRDÖGŰZŐt, a SÓHAJOKat és munkához látott. Bűnbánat egye azt, akit kísértésbe visz a gonosz és megtekinti eme szentségtelenséget, utána két teljes hétig közelébe se menjen bármiféle spanyol szexhorrornak! 

Az álnév mögül kikacsintó Ignacio F. Iquinónak valóban ördögi fizimiskája volt. A hispán közönségfilm termékeny író-rendező-producere hollywoodi mintára 1948-ban alapította független barcelonai stúdióját (IFI Producción S.A.). Állandó munkatársakból álló technikai személyzettel négy évtizeden át gyártott műfaji filmeket (musicalek, vígjátékok, westernek). Főként belpiacra dolgozott, így a neve nem vált nemzetközileg ismerté, még szűk eurokult körökben sem. A hetvenes évek elején kivette a részét az úgynevezett "tercera vía" ~ harmadik utas moziból, modern tabutémákat - abortusz, válás, prostitúció, drogok - feszegető melodrámák szigorúan a kor keresztény-konzervatív ideológiájának keretein belül. A Franco-rezsim és az erkölcsi gátak megszűntével Iquino teljes mellbedobással az 'S' besorolású szexfilmekre feküdt rá, olyan címekkel, mint 

 Hajnali erőszaktevők

Szexuális hajlam lemeztelenítve
 
 Juliska, a dögös maca

A horror műfajától egész addigi életében idegenkedő stúdiófőnök próba-szerencse alapon, 72 éves korában forgatta le a SECTA SINIESTRA-t, egyetlen horrorfilmjét.  A frász elsősorban a dilettantizmus láttán törhet ki, de éppen botcsinálta jellegénél fogva tud a meglepetés erejével hatni. A ROSEMARY GYERMEKE vagy AZ ÖRDÖGŰZŐ megtekintésekor magasan képzett, magabiztos szakemberek karmai közé kerülünk – ezekhez képest a  SECTA SINIESTRA egy zártosztályon megtartott színielőadásra invitál. A doktor és páciensei már az első felvonás alatt elveszítik a kontrollt, és nincs senki, aki a káoszban rendet teremtene.
 

Egy nyugatnémet (an dem Barcelona) meddőségi klinikára asszisztensnek álcázott sátánista papok fészkelik be magukat, hogy ott a nőgyógyász tudta nélkül nőket termékenyítsenek meg a Sátán spermájával. Az a fránya Antikrisztus azonban csak nem akar világra jönni, az áldatlan állapotba került alanyok vagy abortuszt végeztetnek, vagy még a szülés előtt belehalnak a szörnyű fájdalomba. A következő jelenet ismerős lehet bárkinek, aki találkozott Jehova Tanúival:

„Jónapot kívánok, az Örökkévaló Angyal papjai vagyunk, bizonyára hallott már a vallásunkról” - kopogtat be  a két szimpatikus sátánista fiatalember az egyik megtermékenyített nőhöz. „Hagyjanak békén, nem érdekel a vallásuk!” A biztonság kedvéért a szekta küld egy bábát a várandós asszony mellé, a szerencsétlen vak férjet meg felköltöztetik a padlásszobába. A vidéki kúriába további hívatlan látogatók érkeznek: a börtönből kiszökött ex-feleség baltával a kezében,

 

az a komplett őrült némber, aki a film elején féltékenységi rohamot kapott és villával kiszúrta a férj szemeit. A buliba becsatlakozik Sonny, a neveletlen unokaöcs,

 
Honnan ismerős ez az ördögfióka?

Megvan: HELL OF THE LIVING DEAD

 és a pokol végleg elszabadul...

A forgatókönyvírók (John Wood = Juan Bosch, a Paul Naschy fémjelezte EXORCISMO rendezője) két különálló sztorit engedtek útjára, que será, será: a padláson tartott elmebeteg nő a psycho-biddy műfaját képviseli, majd a természetfeletti okkult kerül a vörösen izzó reflektorfénybe. A pokoli színjátékban az abortusz-klinika ellen a sátánisták intéznek terrortámadást  - szubverzíve a SECTA SINIESTRA egy pro-choice kiáltvány a konzervatív nyomás alól felszabadult Spanyolországból. A  mesterséges megtermékenyítés eljárása részletesen lett ecsetelve (sic), a vasorrú bába pixie frizurás csajszi szűk fekete farmernaciban, de még a helyi kézbesítő is "dögös maca" kategória. Gyanítom, a szereplőgárdát szexfilmekből terelték össze. 

Mivel a célirány horrorfilm volt, nem 'S' kategóriás szexfilm, a rémületkeltés hogyanjai és mikéntjei előtt egy ma született bárány tanácstalanságával álló idős rendező meztelenkedés helyett mindenféle gusztustalanságot dobált egymásra: szemkiszúrás, vérhányás, torokmetszés, koporsóból felkelő zombi, állatkínzás premier plánban (ezeknek semmi se szent?). Az eredmény egy "szedett-vetett komédia, ami alatt a közönség egyfolytában kacagott" - emlékezett vissza a bemutató napjára Juan Bosch, hozzátéve: "Iquino tönkretette a filmet." Gyermeki bájával a vámpírtörténetbe illő denevér-támadás pályázhat a legemlékezetesebb látványelemre (efectos especiales: Anthony Basty), de az utolsó pillanatban elviszi előle a pálmát maga az Antikrisztus. Rendhagyó módon a filmnek tulajdonképpen nincs főhőse, a játékidő előre haladtával a néző egyedül annak drukkolhat, hogy végre valahára véget érjen a rémálom.


Hamisítatlan Cinema Deliria a rémesebb fajtából, annak minden kínjával (rendezés, színészet, zene stb.) és szépségével (az egész úgy, ahogy van).