Luigi Bazzoni, olasz
TE! Sötétben bujkáló eurokult mániákus. TUDOM, hogy képtelen vagy ellenállni perverz vágyaidnak: otthonod magányában, a lehúzott redőnyök mögött megint meg fogsz nézni egy giallót.
A Mondadori könyvkiadó nevezetes sárga-sorozatában jelent meg egy nem túl nevezetes skót szerző Agatha Christie stílusában megírt krimije, amit aztán olasz forgatókönyvírók adaptáltak vászonra a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE stílusában.
Műfordítás giallóra: helyszín a kozmopolita Róma, a beteges gondolatait magnóraszalagra rögzítő gyilkos egy-egy levágott ujjú fekete kesztyűt hagy a holttestek mellett. Musiche di Ennio Morricone, már csak valami állatos címet kellett kitalálni hozzá: GIORNATA NERA PER L’ARIETE - „A kos fekete napja”. Az adaptálás után az egyetlen, ami megmaradt skótnak, az a whisky.
A ballonkabátos, alkoholista újságírót ’Django’ Nero alakítja. Film noirba illő önsorsrontó, vagy inkább vadnyugatról elszármazott spagettimacsó, aki a nyeregből kiütve nem találja helyét a független nőkkel és rendre utasító főnökökkel teli modern nagyvárosban. A frusztrált férfi rendszeresen zaklatja ex-nejét szexért, ha rájön a féltékenységi roham, akkora pofont kever le fiatal szeretőjének, hogy a lány átrepül a szoba-konyhán. Az a metsző kék szempár, az a jóvágású bajusz... Ilyen ősmagyar embertípus nem lehet gyilkos. Sokkal inkább a sunyi doktor, akinek mozgássérült feleségét kinyírták az első felvonás végén. Esetleg a kollégája barátnőjét elszerető franciatanár. Jelenleg csak sejtésem van arról, ki lehet a hunyó, ugyanis a vége előtt pár perccel önkényesen leállítottam a vetítést. A drasztikus lépéssel bármelyik whodunit eszén túljárhatunk, ha azt akarjuk, hogy hagyjon maga után egy kis talányt.
A Giallo 71 eszköztárának javát felvonultató THE FIFTH CORD bűnügyi thrillerként dupla whiskyt ígér, aztán ’szódával elmegy’. A gyilkos rutinból űzi az ipart, egy-egy nyisszantásnál, fojtogatásnál többet nem öl bele a melóba, egyik idős, krónikus beteg páciensét némi fenyegetőzés után egyszerűen halálra rémíti. „Az áldozataim számára megváltás lesz a halál” – és valóban, az elhunytakat tán még a saját anyjuk sem siratná meg. A főhős sem az a szimpatikus alak, de a többiekkel ellentétben a félholt újságíróba a bűnügy életet lehel, a rejtély kulcsának keresése számára esély, hogy visszanyerje önbecsülését. Egy biztos: idült alkoholizmusából nem egy szeszesital forgalmazó cég által szponzorált giallóban fog kigyógyulni. Függetlenül 'piece of shit' karakterétől, Nero olyan frankón néz ki ebben a filmben, hogy hetero besenyő legyen a talpán, aki nem követné egészen az Etelközig. (Ez volt mára az utolsó Honfoglalás in-joke.)
A csavar a nyilván rendelésre íródott történetben az, hogy egy formalista-modernista irányvonalat követő művészlélek rendezte meg. A szerzői véna Luigi Bazzoni mindhárom „egzisztencialista” giallójában kitapintható; LA DONNA DEL LAGO, FOOTPRINTS ON THE MOON – a címekből átjön, hogy kultúremberről van szó, akinek spagettiwesternje is (BOSSZÚ ÉS BECSÜLET, 1967) egy Carmen-átirat. Bazzoninak ráadásul volt egy kivételes tehetséggel megáldott munkatársa, az olasz operatőrök egyik markáns egyénisége (dobpergés:) Vittorio Storaro. Míg másutt formás női testek kellették magukat, a Bazzoni-Storaro páros építészmérnök módjára (Bazzoni építésznek tanult) a tér uralásán keresztül nyújtott esztétikai élményt: az EUR negyed futurista formái, makettvárosra emlékeztető irodakomplexumok, csigalépcsők, redőnyök, rácsok, hatalmas füstelszívó a nappali közepén. A geometria megszállottjai megtalálták maguknak a tökéletesen megtervezett, élesre csiszolt és lefényezett giallót.
Az oldal aljáig tudnám rakosgatni a képeket, blu-rayen isteniül mutat a letisztult esztétika, a hideg és meleg tónusokat kombináló színpaletta. Az úgyszintén modernista jellegzetességeket magán viselő THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE-ben Storaro fényképezése a krimiszálat szolgálta, a vizuális síkon kísérletezőbb THE FIFTH CORD alkalmával a bűnügy elé-fölé tornyosul a metaforikus jelentéssel bíró látványvilág, az elidegenedésben szenvedő szereplőket börtönként körbe záró környezet. Szó sincs politikai thrillerről, mégis érezni az ólomévek nyomasztó súlyát – a láthatatlan háttérhatalom (a sorozatgyilkos) mintha az egész városra kiterjesztette volna kesztyűs csápjait, ott figyel a nagypolgárság pompás hálószobáiban, a külvárosi hidak alatt, titkos szexpartikon, az újságok szerkesztőségeiben. Jellemzően egy nonkonformista civilnek kell felderítenie az ügyet, míg a rendőrség csak áll és néz, hogy egy korabeli klasszikust idézzek.
Ránézésre tehát ez egy első rangú, cutting edge giallo, a sötétben zajló jeleneteknél is világosan látszik, hogy minden képkockáját az igényesség jegyében rögzítették celluloidra. A profitérdekelt producer egy BIRD-koppintást akart látni, mire fel a mozimágusok gyöngyöt vetettek a disznók elé. A műfaj híveként kicsit szégyellem is magam, miért nem vagyok oda jobban ezért a (borítószöveg:) "valaha készült legcsodálatosabb vizualitású giallóért". Talán egy-két újranézés után... addig is, ugyanebbe a környezetbe ágyazott, de zsigeribb izgalmakra ott a TENEBRE.