2017. szeptember 24., vasárnap

EL VAMPIRO (1957)

Fernando Mendez, mexikói


A jobb filmlexikonokban 1957 alatt három vampirt fogunk találni, három különböző országból: I VAMPIRI (Riccardo Freda, olasz), THE VAMPIRE (Paul Landres, amerikai), EL VAMPIRO. Az első kettő valójában hamis vámpírfilm, a harmadik a "real deal". Mexikó gótikus horror-ciklusának alapműve a Hammer DRACULA előtt egy évvel látta meg a napvilágot - filmtörténetileg ez azt jelenti, hogy a Universal stúdió második világháború környékén kifulladt sorozata óta ez volt az első klasszikus szabású Drakula-film, amely ismét közönségsikereket könyvelhetett el. A spanyol nyelvű antikvitás (a DVD-én választható angol szinkron is, a poén kedvéért) a harmincas évekre jellemző sejtelmes borzongatáson túl már megelőlegezi Hammerék mesterművét, de alapvetően egy régimódi, fekete-fehér vámpírosdiról van szó, annak majd' összes trükkjével. Csapjunk a fejünkre egy sombrerót, toljunk le egy üveg Corona cervezát, és merüljünk el az ismerős (megint egy Drakula sztori…) és mégis egzotikus (…ami egy haciendán játszódik) atmoszférában. Az EL VAMPIRO jóllehet a Universal-széria vérét szívta, igenis rendelkezik saját latin-amerikai identitással.

 

A nyitány rögvest kiereszti a szellemet a palackból: a főcím alatt egy vámpírtámadás szemtanúi lehetünk. "Drakula" teljes harci díszben ott áll a hacienda közepén, árgus szemekkel figyeli az emeleti hálószoba nyitott ajtaját. Az izgatottan tébláboló gyönyörű señorita mintha már várná őt. A vámpírt szárnyaira veszi a vágy, denevérré változva bereppen a szobába, ismét emberi alakot ölt, és kezelésbe veszi a szolid sikolyt kieresztő célszemély nyakát. Az érzékien horrorisztikus jelenetsor végén a kamera ráközelít a két apró sebhellyel tarkított női nyakra - a mexikói vámpírfilmek története ezennel ünnepélyesen kezdetét veszi.

 

A földbirtokos Gonzales család legfiatalabb sarja - egy csinoska leányzó - visszatér gyermekkora helyszínére, hogy betegeskedő nénikéje mellett legyen. Marta a vasútállomáson összeismerkedik egy szintén városból jött férfival (az érkező személyvagon, valamint a kiskosztüm/ballonkabát az egyetlen olyan látványelem a filmben, amely elárulja, hogy kortárs környezetben vagyunk). Lovaskocsira felkéredzkedve közösen elindulnak a birtok irányába, gyalogosan folytatott útjuk során a nyomukban gyászruhás nő tűnik fel, denevérré változó kísértet. A lepusztult állapotban lévő szülői házba megérkezvén a lány szomorúan veszi tudomásul, hogy két nénikéje közül az egyiket, María Teresát előző nap helyezték nyugalomra a kriptában. Szóba kerülnek állítólagos vámpírok, akik az őrületbe kergették az elhunytat. "A falu babonás népeitől hallott róluk. Meg volt róla győződve, hogy egy vámpír tartózkodik a házban, aki ki akarja szívni a vérét." A másik nagynéni, a korát meghazudtoló szépségű Eloisa (a prológusban vampirizált kísértet) megpróbálja rábeszélni Martát, hogy egyezzen bele a szebb napokat látott Gonzales-birtok eladásába. Vevő lenne rá: a szomszédban lakó magyar származású Duval gróf.

 

A külföldi arisztokrata ruhatárát a Lugosi divat szerint állította össze, a nyakában lógó fukszot is Bélától örökölte meg, de ahogy German Robles színészileg hozza a karaktert, az közelebb áll a majdani Christopher Lee féle előadásmódhoz. Egy határozott fellépésű férfiú, állatiasan delejes tekintettel, aki pontosan tudja, mit akar: a haciendát. Duval a birtok kriptájában eltemetett testvérét, a falubéliek által száz esztendővel azelőtt elpusztított Lavud grófot kívánja feltámasztani, hogy aztán közösen visszaállítsák a térség múlt századi feudális viszonyait. Itt mintha a tierra töltené be azt a szerepet, ami a vámpírtörténetek többségében a szex.


A gróf Magyarhonból rendel egy koporsónyi anyaföldet, hogy otthon érezhesse magát; a konfliktus forrása a mexikói família még élő tagjainak ragaszkodása a földbirtokhoz; a vámpír számára a nő meghódítása csupán eszköz a tulajdonjog megszerzéséhez. "Ki fogjuk terjeszteni a Lavud-Ház hatalmát erre az országra." A birodalmi monológ után Duval hintóba vágja magát és keresztül hajtat a vidéken. Parasztasszony és fia pechjükre éppen arra bóklásznak - satufék, és a vámpír se szó, se beszéd, nekiesik a gyerek nyakának. A közjáték aláhúzza a fantasztikum absztrakcióját, miszerint a szörnyeteg a földet kiszipolyozó gyarmatosítók természetfeletti alakmása. Mexikó eltemetett történelmének visszajáró kísérteteként a vámpír tehát nem is elsősorban erkölcsi, hanem gazdasági károkozó, a családi birtokrendszer hanyatlásának előidézője.

 

Szimpla vámpírfilmként vizsgálva a Universal-tradíciók feltámasztásán túl megfigyelhető néhány újító szándékú gesztus. Duval/Lavud az egyik első mozivámpír szabványosan túlméretezett szemfogakkal. Csak a kétszer nyakon harapott áldozat válik vámpírrá - egy praktikus ötlet annak érdekében, hogy ne harapódzanak el a vérszívók a vásznon. Eloise korántsem az a viktoriánus változatokban ábrázolt, mesterének alárendelt vámpírszerető, tartása, elegáns sumákolása a Sötétség Fejedelmével egyenrangú partnerré avanzsálja a gonoszkodásban. Még érdekesebb az elhalálozott nagynéni esete, már csak azért is, mert a karakter valószínűleg szorosabban kötődik a helyi (katolikus) hagyományokhoz, mint a vámpírok. María Teresa temetési szertartását hosszasan ecseteli a rendező, majd amikor az asszony visszatér a sírból, jókora feszülettel a kezében, a Jó és a Gonosz harcának egyetlen olyan tényezőjévé válik, aki a meglepetés erejével képes hatni. 


A latin-amerikai jellemvonások közé sorolható (gondoljunk a teleregényekre) a családi intrika fókuszba állítása, szó szerint egymás torkának eső rokonokkal. Az élőnek tetsző holtak és a holtnak tetsző élők uralta dekadenciába a férfi főhősön keresztül próbáltak csipetnyi humort csempészni. Az idétlen arckifejezésekkel mesterkedő színészben Brainiac bárót, egyben a film ötletgazdáját tisztelhetjük. Abel Salazar a Cinematográfica ABSA tulajdonosaként az 1957-63 közötti mexikói horrorfilmgyártás kiemelkedő producer-figurája volt, a CasaNegra DVD-sorozatának legtöbb címe az ő nevéhez fűződik.


Hazájában elévülhetetlen klasszikusként emlékeznek meg róla, a mexikói kritikusok által összeválogatott százas listán az előkelő 35. helyen végzett. Annak idején Nyugat-Európa mozijait is megjárta, Jean Rollin egyik kedvenc vámpírfilmjeként hivatkozott rá. Az elismeréseket nem kis részben a vizuális körítésének köszönheti, ahogy Mexikó legkiválóbb absztrakt festőjeként számon tartott, magyar felmenőkkel rendelkező Gunther Gerzso díszletei között kameramozgásokkal, fényhatásokkal és rengeteg működdel kimaxolták a gótikus hangulatot, felülkerekedve a túlfecsegett forgatókönyvön. Kis túlzással Fernando Mendez rendezőben egy Mario Bava veszett el, különösen amikor totálokban legelteti a néző szemét az expresszionista tablón, aztán belső vágást alkalmazva kocsizással átpozicionálja a beállítást (erre remek példa az erdei út során a képmező jobb oldaláról belibbenő Fekete Ruhás Nő).

 

Az idén hatvan esztendős rémfilm mai felfogás szerint megkörnyékezi a camp fogalmát, a dróton rángatott denevér óhatatlanul megmosolyogtató, de az igényes kiállítás (a zenéje nem kevésbé kiváló), a hagyománykövető elbeszélésmód tisztes távolságba helyezi a mexikói pankrátoros fantasztikumoktól. Első moziszerepe egy csapásra országos horrorsztárrá avatta German Robles-t, immáron Mexikónak is volt saját Lugosi Bélája.


A pénz beszél, a vámpír harap - a sikerre való tekintettel a stáb szinte rögtön belevágott a folytatásba. Az EL ATAUD DEL VAMPIRO ("A vámpír koporsója") szép példája annak, mennyire más eredményre vezet, ha ugyanazokat az alkotókat a pénztárgép csilingelése inspirálja, és nem az újdonság varázsa.


Szép példa, mert a második rész tulajdonképpen egész pofás kis horrormatiné. A történetet városi környezetbe helyezték át, a temetői kezdés után magunk mögött hagyjuk a ködösített, pókhálós gótikát, a megismert szereplőket egy látszólag modernebb interpretációban látjuk viszont. A fő helyszínek egy kórház, ahová egy kísérletező kedvű orvos a temetőből átcsempészi a gróf koporsóját, megjósolható következményekkel; viaszmúzeum, a feltámadt vámpír új főhadiszállása; éjszakai lokál, a táncosnőként dolgozó Marta munkahelye (az előző részben bolti eladóként mutatkozott be a lány, ennyi következetlenséget engedjünk meg az íróknak). A három színtér jóvoltából érvényre jut a mexikói fantasztikum egyik ismérve, a klasszikus horror-toposzok halmozása, sorrendben: Frankenstein Doktor; Viaszbabák Háza; Operaház Fantomja.


A hősnő nyakán lógó vámpírunk egy revüműsor kellős közepén elrabolja Martát, hogy a viaszmúzeum pincéjében másodszori harapásával végleg magáévá tegye. Lavud új szolgára tesz szert a múzeum biztonsági őrének Boris Karloffra emlékeztető alakjában, pár jelenet erejéig visszatér Mariá Teresa, a filmpáros legerősebb jelenléttel bíró láncszeme. Salazar producerként úgy határozott, színészként ellopja a showt, komikusi vénáját csillogtatva ezúttal ő áll az akciódús események középpontjában.


Az EL VAMPIRO-t kuriózummá tette a hely szelleme és a vámpír cselekedeteit meghatározó indíték. Az EL ATAUD DEL VAMPIRO ezzel szemben szinte bármelyik országban készülhetett volna, és a vámpírnak sincsenek olyan ambíciói, amely megkülönböztetné a keresd-a-nőt elvét követő társaitól. Az olcsó(bb) produkciót legalább tisztességesen összecsapták, vagyis most sem mentek a szomszédba egy kis stílusérzékért. A komolyabban feldíszletezett elődhöz képest a rendezőnek, operatőrének, valamint Gerzsónak ("Gerszo" mindkét főcímen) alkalmasint lecsupaszított stúdióbelsőkben kellett atmoszférát teremteniük, egy-két stratégikusan elhelyezett kellék és fényforrás segítségével.




Az utcai becserkészés árnyjátéka a legszebb expresszionista hagyományokat ápolja. Ami a forgatókönyvet illeti, az elég nagy marhaság, és ebből mellékesen adódik néhány mulattató mozzanat, mint amikor a panoptikumban az egyik karakter nyitott ajtajú vasszűzben rejtőzik el üldözője elől (rácsukják). A vámpír elpusztítása szellemes: az éppen denevéralakban repkedő grófot egy jól irányzott dárdahajítással odaszögezik a falhoz.


Az EL VAMPIRO II. tipikus folytatás-balesetként már a trash-kategória fele lejt, de még mindig túl tetszetős ahhoz, hogy csak úgy kikukázzuk... (vessük össze a Salazar-fivér, Alfredo rendezte EL CHARRO DE LAS CALAVERAS vámpíros blokkjával - na, azt nevezem én mexi-matiné-trashnek!) ...és mivel meglehetősen eltérő képet mutat az előzményhez viszonyítva, a "még egyszer ugyanaz" érzés sem lesz rajtunk úrrá, amennyiben egymás után nézzük meg őket.

German Robles a Nostradamus szériában (1959) folytatta vámpír-karrierjét,
Salazar pedig 1960-ban producerált +1 vámpír-opuszt, a bizarr EL MUNDO DE LOS VAMPIROS-t, vadonatúj Drakulával a régi köntösben.

2017. szeptember 10., vasárnap

LOVE ME DEADLY (1972)

Jacques LaCerte, USA


Ó, azok a hetvenes évek (első fele), az abnormális vadhajtásaival. A THE BABY-vel rokonítható patologikus esettanulmány producerének az indítéka az audiokommentárból kiderül: ő csak be akart kerülni a hollywoodi filmesek céhébe, és ehhez szüksége volt egy nagyjátékfilmes kreditre. A "két San Franciscóból jött fiatalember" ötlete nyomán írt forgatókönyv megrendezése egy bajuszos francia séfre -  miket beszélek - egy középiskolai tanárra lett bízva, akinek semmiféle tapasztalata nem volt a filmezés terén. Szóval ezek a hályogkovácsok akkor és ott úgy gondolták, tabugyilkos sokk-drámájuk közönséget fog vonzani. Ebben mondjuk tévedtek: "Hosszú sor állt a mozi előtt, ami a filmünket játszotta. Nagy örömömben beálltam én is a sorba, és szóba elegyedtem pár emberrel. Kiderült, a tömeg a szomszédos moziba akart bejutni. Előre mentem megnézni, mit játszanak ott: a DEEP THROAT volt műsoron, azon a héten mutatták be. Nekünk annyi volt." (Mr. Producer)


A LOVE ME DEADLY egy Los Angeles módos részén lakó fiatal hölgy magánéletébe enged bepillantást. A Rolls Royce-szal furikázó Lindsay-t (képzeljünk ide egy csinos, szőke sorozatszínésznőt) körülrajongják a férfiak, de nincs az az élő ember, aki az igényeinek megfelelne. A hangsúly az élőn van. Imádott apja korai elvesztése olyan súlyos Elektra-komplexust ültetett kis lelkébe, hogy a regresszálásra hajlamos felnőtt nő - szexuális értelemben - kizárólag az elhunytakkal tudná megosztani gyengéd érzelmeit. Kétségbeesett próbálkozása a normális párkapcsolatra házassághoz vezet egy apjára emlékeztető pasival (képzeljünk ide egy sármos képű sorozatszínészt), de mindhiába. A nászéjszaka elhálatlan marad, a feltehetőleg még érintetlen leányzó beteges ösztöneinek engedve továbbra is frissen elhunyt harmincas férfiak temetésére jár csókokat, öleléseket lopni. A sumák képű temetkezési vállalkozónak (képzeljünk ide egy fiatal James Cameront) feltűnik a visszatérő vendég, és egy rövid felvilágosítás után - "ezt úgy hívják: nekrofília" - meginvitálja őt a szóban forgó szexuális eltévelyedést gyakorlók exkluzív klubjába. Az in flagranti a ravatalozóban vajon végleg tönkre vágja szegény, szerencsétlen Lindsay házasságát?


A film tehát - ne kerteljünk tovább - a hullabaszás körül forog, de nem kizárólag a sokkolásra hajt, hanem megpróbálja pszichológiai síkon is feldolgozni a jelenséget. Ha úgy tetszik, lélektani melodráma á la Hitchcock - a MARNIE-t lehetne említeni, ami egy kleptomániás szőkéről szól, akinek neurózisa, házaséletre való alkalmatlansága gyerekkori traumájához vezethető vissza. A boldog gyermekkort, az apa halálának meglepetésre kifutó körülményeit szépia színű flashbackek idézik fel, a nő hétköznapjai a Melrose Place környékén romantikus szappanoperába illőek, olyan vazelinszagú dumákkal, hogy "Mondták már neked valaha, micsoda dögös, szenvedélyes maca vagy?" A 70-es divatshow fénypontja: nő túró rudi nadrágban ---
Az imént Hitch nevét bátorkodtam felhozni, ám ebből ne vonjunk le messzemenő következtetéseket a minőséget illetően, mert a rendezés, vágás, világítás és minden egyéb tévés színvonalon mozog; minek ansnittekkel bajlódni, amikor belefér egyetlen beállításba mindegyik szereplő? Hogy nem a Story TV délelőtti műsorsávjában vagyunk, arra a téma morbiditása, a ravatalozó hátsó termeibe tett látogatások emlékeztetnek.


A pszichopata temetkezési vállalkozó és szektája nagyjából agyon is csapja a lélektant, de "sátánista" horrorfilmként bizonyára jobban el lehetett adni a dolgot az exploitation-piacon. A meztelen férfiprostituált vergődése a boncasztalon - miközben elevenen bebalzsamozzák! - máig képes a nyugalom megzavarására, csakúgy, mint a homoszexualitás vékony, piros fonala (a filmnek saját kis fixációja a jóképűség meg a kigombolt férfiing). A szépiára váltó végkifejletben a múlt egybeolvad a jelennel, a kínzó vágyak beteljesülnek. Happy End, a maga perverz módján.


A NEKROMANTIK Corpse Fucking Artja avantgárd provokáció egy underground horroristától. A LOVE ME DEADLY esete nem ennyire tiszta sor, mert se artról, se undergroundról nem beszélhetünk. Még ha időnként unalomba is fullasztja a történetet, a női melodramatika, a szappanoperás nyelvezet és a tabudöntés így együtt bizarr, hovatovább egyedinek nevezhető filmet szült. Amit kizárólag azoknak ajánlanék, akik beteges vonzódást éreznek ennek a letűnt korszaknak az eltemetett filmjei iránt. Ezt úgy hívják: cine-nekrofília.


Stáblista bizarrság: az egyik társproducer, valamint az "autóversenyző" szerepében a hollywoodi autós zúzások kultikus alakja, az eredeti TOLVAJTEMPÓ megboldogult alkotója, H.B. Halicki.

Texasi autósmozik double-bill műsorán mint fő fogás:
A second feature-ről hallott valaki?

AZ ÖRDÖGŰZŐ bemutatását követően a forgalmazó stratégiát váltott: