DEJA VU IN BUDAPEST (1990) exkluzív kiadás

Mindannyiunk kedvenc hongkongi tévéfilmjét immáron magyar felirattal is meg lehet tekinteni. A műsorszámot a 18. perctől a Magyar Turisztikai Ügynökség támogatja.

Padödö ℗ Hungaroton

~2GB kanto + fix hunsub MP4:

https://drive.google.com/file/d/1c8PKhC2gP5hfp-DQK5UwIEZstFhahDl4/view?usp=sharing

Wendigo: Wrath of Magyar Optikai Művek

Every minute we wait

 the Wendigo grows

  

 

 

You have defeated the evil and
you are free to go for now.
But remember, the Wendigo's
spirit only rests.
And there may come a day when
you are called upon again.

 

FROSTBITER - WRATH OF THE WENDIGO
(1988 Michigan, USA)

BLUTIGER FREITAG (1972)

Rolf Olsen, NSZK-olasz

 

"Erőszak az erőszak ellen" mottó alatt elkövetett bűntényben római tettestársként az a Cineproduzioni Daunia 70 vett részt, amelyik ugyanebben az időszakban Fernando Di Leo mesterhármasát (MILANO CALIBRO 9 - MALA ORDINA - IL BOSS) hozta tető alá. Viszont ha a stáblistán a kulcspozíciót betöltő szakemberek neveit vesszük alapul (rendező, író, operatőr, főszereplő usw.), akkor bizony kőkeményen nyugatnémet a mozi. 

A '71 folyamán több NSZK nagyvárosban történt, halálos áldozatokat is követelő bankrablások láttán felbátorodott fritzek próbálkozása egy menő poliziesco akciófilmre tökön ragadja a korszellem pucáját, és addig facsarja, amíg van benne vér. Osztályharc, terrorizmus, bogárhátúval száguldozó Polizei, a tévéhíradó kamerái előtt halálbüntetést követelő nyugdíjasok - a Münchenben és környékén játszódó BLUTIGER FREITAG spekulatív célból elkészült kordokumentumként egy echte német alműfajjal, a reportázs filmmel mutat rokonságot. „Emerson Fox” álnév alatt éppenséggel egy mondo doku apropóján találkoztam először Rolf Olsen rendezővel (SHOCKING ASIA). A bécsi születésű egykori kabarészínész a hatvanas évek eleje óta rendezgetett német nyelvterületen forgalmazott filmeket. Unsere tollen Tanten in der Südsee; Spukschloß im Salzkammergut; Das Rasthaus der grausamen Puppen; In Frankfurt sind die Nächte heiß; Stundenhotel von St. Pauli; Das Go-Go-Girl vom Blow-Up...

 

A benzinkutas jelenetben felbukkanó Herr Olsen pont annak a minden hájjal megkent figurának a benyomását kelti, akit a filmcímek alapján elképzeltünk magunknak.

A nyers erőszakkal és nyárspolgár-pukkasztóan vulgáris nyelvezettel sokkoló „megtörtént esetek alapján” történet azzal indít, hogy a bírósági tárgyalására érkező veszélyes bűnöző külső segítséggel meglóg az előzetesből. A férfiasságát kidomborító bőrnadrágban feszítő antihőst a többszörös Bravo-címlapos tévésztár Raimund Harmstorf alakítja. Főállásban Jack London kalandregény-feldolgozások szereplőjeként Harmstorf akkora népszerűségre tett szert a német fiatalság körében, hogy nevezett képes újság egy BLUTIGER FREITAG fotónovellát is leközölt a bemutató idején!

A kegyetlenül ravasz Heinz Klett búvóhelyén már szervezi következő balhéját, egy fényes nappali bankrablást, ami után magyar embercsempészek segítségével irány Horány (Passau). Olasz vendégmunkás bűntársán keresztül csatlakozik hozzájuk egy fiatal lány és annak katonaszökevény bátyja. Miután egy amerikai katonai szállítmány eltulajdonításával komoly fegyverarzenálhoz jutnak, magukat szélsőbalos RAF-terroristáknak álcázva vörös kámzsával a fejükön behatolnak a pénzintézetbe. A közállapotokra úton-útfélen hivatkozó film ezen fejezete a Deutche Bank egyik müncheni fiókjában történteket rekonstruálja, mely az ország első túszdrámába torkolló bankrablásként került be a bűnügyi krónikákba.

A hasznavehetetlen túszok között horogra akad egy „aranyhal” - a nagytőkés lánya rögtön négyszeresére emeli a téteket, a bankrablók a rendőrség és média kereszttüzében négymillió márkával távozhatnak a halottakkal, súlyos sebesültekkel és kíváncsi bámészkodókkal teli helyszínről. A valóságban az államügyész parancsára rögtön a bank előtt tüzet nyitottak a rendőrök, a filmbéli társaság számára a Véres Péntek pár kilométerrel odébb, egy erdei faházban fejeződik be. A hajtóvadászat végén szemtanúi lehetünk annak, mi történne, ha Sam Peckinpah beszabadul a Schwarzwald klinika díszletei közé.

A „Bűnözés nem kifizetődő” táblával kijelölt szakadék felé németes szigorral, olaszosan vérpezsdítő zenére (Francesco De Masi) menetelő film szélsőbalról támadva jobbról előz, alles zusammen mindenki megkapja a magáét. A bűnözői oldalon az Andreas Baader terrorista-vezérre hajazó Klett hasonlóan szimbolikus proli-teremtmény, mint akiket Tómas Milian szokott megformálni Umberto Lenzi zsarufilmjeiben. A gátlástalan, antiszociális bandavezér határozottságot sugárzó karizmájával magához vonzza a kapitalizmus rendszerébe nyomorított fiatalokat. Külön epizódok vannak szentelve annak, hogyan zsákmányolják ki a munkaadók a bevándorló benzinkutast és irodista barátnőjét. Átellenben a nagytőkés be sem szállt a limuzinjába, már a pokolra kívánjuk. „Nem csoda, hogy gyűlölik őket” – jegyzi meg az államügyész. A fasizmus ridegségének jeleit még mindig magán viselő társadalom keresztmetszetéből nem hiányozhattak a leszbikusok sem.

Az eltévelyedett butikos nőnek az übermacsó Klett mutatja meg, mi fán terem a toxikus maszkulinitás. A hatás kedvéért és csak a 102 perces változatban a nemi erőszakolós ágyjelenetbe felváltva leszbipornó és véres vágóhídi pillanatképek lettek beleerőszakolva. A cinizmus ezen fokán hiába halnak meg ártatlanok, a néző részvétlen szemtanúként követi az eseményeket, rosszabb esetben kajánul vigyorog is hozzá (a rendőr esete a kézigránáttal). Ettől még a BLUTIGER FREITAG egy verrdammt guter Szocio-Exploitation arra a péntek estére, amikor egyik csatorna sem ismétel Derricket.

LITTLE HERO ON THE RUN (1995)

Lee Chiu/Tin Kai Man, 香港/Tajvan

--- ’No Review’ Challenge --- 

A 'no review' státusz az Imdb/Letterboxdon hamarosan bizonyára meg fog változni, gondolom nem én voltam az egyetlen, aki leszedte a nemrég közszemlére tett angol feliratos HD kópiát. Ha nem bánjuk a kissé bumburnyák tajvani kungfu filmeket, a LITTLE HERO ON THE RUN másfél óra önfeledt kikapcsolódást nyújt kicsiknek és nagyoknak egyaránt. 

Köztársasági kémeim jelentéseire hivatkozva elöljáróban annyi információval tudok szolgálni, hogy a "kicsi hős" akciófilmek (melyekben gyerekszereplők harcművészkednek) mindig is nagy népszerűségnek örvendtek Tajvanon, ha nem tévedek, akkor ebbe a kategóriába sorolható például a NINDZSA KÖLYKÖK ---

Mi tagadás, felemelő érzés látni, ahogy hat-hét éves forma gyerkőcök jól irányzott rúgásokkal penderítik ki a vászonról a rájuk szúró-vágó eszközökkel támadó felnőtteket.

1994 környékén a SHAOLIN POPEY sorozat és Wong Jing producer (THE NEW LEGEND OF SHAOLIN; MY FATHER IS A HERO) jóvoltából Hong Kongba is begyűrűzött a trend. A LITTLE HERO ON THE RUN (akció)rendezői – mindannyian hétpróbás kaszkadőrök - Yuen Woo Ping korabeli munkáinak a nyomdokaiba kívántak lépni, az akrobatikus mozdulatsorokkal díszített koreográfiában visszaköszön a FIST OF LEGEND vagy a ONCE UPON A TIME IN CHINA. Yuen mester világbajnok színvonalára azért ne számítsunk, a lassabb sebességre állított kamera olykor szembetűnően felgyorsítja az eseményeket. Pusztán mennyiség tekintetében viszont egy rossz szavunk sem lehet: a bunyók menetrendszerűen követik egymást a polgárháborús idők küszöbén (húszas évek) játszódó kalandtörténetben.

 

 

A kínai történelem azon szakaszán járunk, amikor az utolsó dinasztia összeomlása után helyi hadurak akarták átvenni az irányítást a tartományok felett, míg a nemzeti oldal katonái az egységes kínai köztársaság kikiáltásáért küzdöttek. Az egyik hatalmától megfosztott hadúr (kungfu filmekben korpulens, idősebb férfi császári kosztümben) bosszúból meg akarja öletni az elesett tisztek életben maradt gyerekeit. A nemtelen feladat elvégzésére szadista fiát (az impozáns Rico Chu, aki korábban Stephen Chow szupersztárnak rendezett filmeket), illetve kifinomultabb modorú, nyugatias divat szerint öltöző nevelt fiát (Ben Lam, a ROBOTPÁRBAJ főgonosza) bízza meg. 

A baltákkal támadó gonosztevők elől felnőtt hőseinknek - köztük egy szemrevaló wuxia-lánynak - biztonságos helyre kell eljuttatnia a küzdősport-iskolás árvákat. A film sztárja, Chin Kar Lok külön (vígjátéki) szálon csatlakozik be a történetbe – a haszonleső karakter jövendőbeli apósát indul el meglátogatni, hogy behajtsa rajta a családi adósságot. Mire a vasútállomásról egy buddhista kolostoron át a végső összecsapásnak otthont adó raktárépülethez érünk, az addig elsősorban mellékszerepekben látott harcművész-dublőr a FIST OF LEGEND Jet Li-jére fazonírozva feszít az ellenállók oldalán.

Az újdonsággal nem szolgáló filmkészítők javára írom, hogy nem olcsó poénforrásként használták fel a gyerekeket, akik egyenrangú félként veszik ki részüket a néhol egész véres akciójelenetekből - a  főgonosz titkos fegyvere egy acélbumeráng. Ha nem is csúcstermékről beszélünk (a főcím alatt egy lopott Brad Fiedel-téma szól), a '95-ben már kissé régimódinak ható filmet az újhullámos koreográfia, valamint a színészek, kaszkadőrök lefegyverző igyekezete teszi élvezhetővé.

I, Tibor Takács

Tibor Takács a horrorfilm Leslie Mándokija? George Mihalka (MY BLOODY VALENTINE) mellett ő volt az a másik magyar születésű kanadai rendező, aki egy világslágert (THE GATE) tudott letenni producere asztalára. Ha én felelős kormánybiztos lennék, már tárcsáznám is a számát... 

Takács második horroropusza egy korabeli freddys álomlogikát használó "supernatural suspense thriller” (= slasher) volt. Az I, MADMAN már Los Angelesben készült egy független forgalmazó/gyártó cég, a Trans World Entertainment megbízásából.

 

A romantikus lelkületű horroristáknak szánt lányregény női főszereplője egy antikváriumi eladó (Jenny Wright, a NEAR DARK buksifejű sztárja), aki teljesen oda van egy elfeledett ötvenes évekbeli horroríró műveiért. Malcolm Brand Én, őrült című ponyvanovellájának olvasása közben Virginiát megkörnyékezi az alanyi költő. Itt egy lenyisszantott fül, ott egy levágott orr – a deformált arcú Brand művéből kilépve új fizimiskát eszkábál magának. Hogy miért? Mert jól meg akarja b@szni Jenny Wrightot, azért.

Az anyagilag becsődölt filmnek a (neo)klasszikus amerikai vonalat imádó franciák nyújtottak vigaszt azzal, hogy elvitették vele a Avoriaz-i Fantasztikus Filmek Fesztiválja fődíját. A L’Ecran Fantastique 1990 májusi számában megjelent interjú a Brüsszeli Nemzetközi Fantasztikus Filmek Fesztiválján készült, ahová Takácsot zsűritagnak hívták meg. 

A KAPU előtti dolgairól keveset tudunk.

Hét éves koromban a szüleim megleptek egy paravános bábszínházzal, akkor kezdtem el kitalálni kis történeteket. Az előadásaimra barátokat hívtam belépőjegy ellenében. Szoktam is mondogatni magamnak: ha befuccsol a mozis karrierem, még mindig ott a bábszínház... Később szuper 8-as stop-motion animációs kisfilmeket forgattam újságokból kivágott figurákkal. Nagyon hasonlított ahhoz, amit Monty Pythonék műveltek a tévésorozatukban. A legtöbbjük misztikus thriller-szerűség volt. Egyetemistaként rendeztem egy Metal Messiah című színielőadást. Egyik ismerősömnek volt 16mm-es kamerája, ő javasolta, hogy rendezzek belőle filmet, de én attól tartottam, hogy túl költséges lesz a vállalkozás. Elárulta, hogy a nyersanyagért egy fillért sem kell majd fizetnünk, mert azt a munkahelyéről lopja. A kanadai CBS tévécsatornánál dolgozott. Belementem. Előtte ötezer dollár megtakarításom volt, az egész ráment a forgatásra. A METAL MESSIAH egy nagyon naiv film.

Izgatja a kemény rock, ez a THE GATE-ből is kiderül.

’77 tájékán rengeteg időt szenteltem a zenének, egy bandát is menedzseltem, a The Viletones-t, és producere voltam néhány lemeznek. Torontóban akkor indult be a punk és a heavy metal szcéna, a mai napig a véremben van ez a fajta zene.

Kelet-európai származása hatással van rendezési stílusára?

Igen, de nem tudom pontosan megmondani, hogyan és miért, mert Magyarországot pici gyerekként hagytam el. Európai rendező maradtam, még úgy is, hogy amerikai környezet hatott rám. A stílusom meglehetősen klasszikus, tradicionális. 

Ki rukkolt elő az I, MADMAN koncepciójával?

Lényegét tekintve a forgalmazó cég egyik vezetője. Olyan filmet képzelt el, aminek az a kiindulópontja, hogy a főszereplő képes életet lehelni az általa olvasott könyv karaktereibe. Ezt az alapötletet kellett hihetővé tenni. David Chaskint (RÉMÁLOM AZ ELM UTCÁBAN 2) bízták meg a forgatókönyv első változatának megírásával.  Érdekesnek találtam, annak ellenére, hogy az expozíciós részek túl voltak írva. Szerintem a mai közönség már van annyira tapasztalt, hogy meglegyen a magyarázó részek nélkül. Néhány részletet megváltoztattam, hogy kicsit bizonytalanabb legyen a valóság és képzelet közti átmenet, a helyszínt New Yorkból áttettem Los Angelesbe. A város hangulata egyedülálló, nagyon emlékeztet a negyvenes-ötvenes évekre - egy hely, ahol bármi megtörténhet. Philip Marlowe regényeinek a légkörét akartam megteremteni.
 

Az I, MADMAN az ötvenes évek világát eleveníti fel.

Elmondom miért: gyerekként a pincében találtam egy ládát tele negyvenes évekbeli szex/erőszak ponyvákkal, az előző lakóé volt. A borítók nagy hatást gyakoroltak rám. Később sikerült megszereznem az utánnyomásokat, amiket referenciaként használtam a színvilághoz, a képkompozíciókhoz. 

Kicsit olyan a film, mintha az amerikai pulp-realizmus múzeuma lenne. Az operatőröm, Bryan England a film noirok nagy rajongója, ódivatú felszerelést használ, amit egy Hollywood fénykorában aktív, idős kameramantól örökölt meg.

Láthatóan vonzódik az éjszakához.

Szeretem a sötétséget. Vonzza magához a tekintetet. Mi lehet mögötte? A nézőket arra akarom kapacitálni, hogy belenézzenek a sötétségbe.

Az őrült gyilkos személyiségét hogyan dolgozta ki?  

Nem úgy vettem kezelésbe, mint a legtöbb rendező, aki rengeteg időt szán a főgonosz eredettörténetére. Mi leegyszerűsítettük a bemutatását. Malcolm Brand különböző klasszikus rémalakokból állt össze: Hasfelmetsző Jack, Operaház fantomja, Őrült doktor stb. Amikor először olvastam a forgatókönyvet éreztem, hogy a történet erős nosztalgiával bír a klasszikus horror iránt. A film világa neoklasszikus, a karakterek ismerősek a néző számára, az atmoszféra a nagy klasszikusokra hajaz. Jóllehet messzebbre mentünk el vele (mint a régi filmek), ragaszkodtam az összes klisé megtartásához. A forgatókönyv egyik gondolatmenete különösen megragadta a képzeletemet: amikor sok rémtörténetet olvasunk vagy horrorfilmet nézünk, az ezekből merített örömforrás új dimenziókba kerül. Az intimitás érzése, egyfajta cinkosság alakul ki közted és a művek között. Pontosan tudod, mi fog történni, mégis élvezed. A filmben ezt a kapcsolatot akartam kiaknázni, ahogy Jenny Wright karaktere a félelmei ellenére nem tudja megállni, hogy ne lapozzon tovább.

Malcolm Brand némileg emlékeztet Freddy Krugerre, csak álmok helyett az irodalomban kísért.

Freddy és társai a szadista élvezetekre apellálnak, a gyilkosságok az ő szemszögükből vannak bemutatva. Annyira nem vagyok oda ezért a koncepcióért, még ha magukat a filmeket tudom értékelni. Brand valamivel összetettebb személyiség, egy szerencsétlen hősszerelmes. Valójában az I, MADMAN inkább love story, mint pszichothriller. Virginia a nagy szerelemről ábrándozik, ezért merül bele újra és újra a könyvbe az első adandó alkalommal.

A gótikus történetek manapság már nem hatnak olyan félelmetesen.

Amikor az emberek elkezdik olvasni Poe-t, vagy megnéznek egy régi Frankenstein-filmet, eleve úgy állnak hozzá, hogy nem fognak parázni rajta. Aztán a könyv vagy a film felénél már nem tartják olyan mulatságosnak a dolgot, beleestek a csapdába. Ez történik Virginiával, ahogy először nagyon romantikusnak találja, hogy Brand füleket vág le szíve hölgyének kegyeiért. Aztán amikor tovább folytatódik a gyilkolászás, az már komolyan ráhozza a frászt. Így jár a néző, aki gúnyosan kacarászva ül le megnézni a FRANKENSTEINt.

A sakálszörny a filmben hasonlít a THE GATE pokolfajzataihoz.

Randy (Randy William Cook trükkmester) és én is magunkénak éreztük ezeket a teremtményeket. Imádom a stop-motiont, Randy fanatikusa ennek a technikának. A THE GATE-hez olyan eljárást fejlesztett ki, amit soha korábban nem alkalmaztak, vagy ha igen, akkor helytelen módon – még Ray Harryhausen sem tudta tökéletesen megoldani.

Mely rendezők voltak Önre a legnagyobb hatással?

Tipikus válasz: Orson Welles, A GONOSZ ÉRINTÉSE nagy kedvenc. Szeretem a régi Hitchcock-filmeket, Jenny Wright figurája kissé hitchcocki.

Meglepetésként érte, hogy Avoriaz-ben megkapta a fődíjat?

Nem gondoltam volna, hogy az európaiaknak bejön majd a film, a konkurencia is erős volt. Egy elismerő szóra talán számítottam, a fődíj teljesen meglepett. Én aztán nem futok a díjak után, de nagyon jól esett. 

A fesztiválon beszéltünk Clive Barkerrel, aki nagyon kritikus volt az amerikai mozival szemben.

Jelenleg lassú forradalom zajlik az amerikai filmek terén. Bármit mondjon Clive, ő is Amerika hatása alatt áll, csak messzebbre tud elmenni, mint az üzleti megfontolások és a cenzúra miatt aggódó amerikaiak. De őt már befogadta az amerikai moziipar, ahová hamarosan tartozni fog.

A NIGHTBREED-nek nem ment valami fényesen...

Minden underground szinten kezdődik. Clive Barker ma már médiaszemélyiség, mind íróként, mind filmesként nemsokára a fősodor része lesz, ebben biztos vagyok. A SOCIETY (r. Brian Yuzna) jellegzetes filmje a forradalomnak, amiről beszélek. Ránézésre tipikus tinifilm, a rendezés, a külalak hagyományosabb nem is lehetne. Ugyanakkor teljesen új a nézőpontja, egy szubverzív alkotás. A BRAIN DEAD (r. Adam Simon) ugyanennek a vonulatnak a részese. Egy kicsit talán túltolják a dolgot, de a jó irányba. Javasoltam a fesztivál szervezőinek, hogy legyen egy különdíj, aminek a nyertese kap egy vágóasztalt. (nevet) 

Szeretne számítógépes trükköket alkalmazni?

Még túl korai volna, jelenleg nagyon drága az eljárás. De ez a jövő, éppen ezért tetszett annyira a SOCIETY, mert nagy hangsúlyt fektet a transzformációra, szerintem ez lesz az elkövetkezendő évtizedek meghatározó témája. A világ átalakulófélben van.

A nyitás Kelet-Európában az ottani filmipart is meg fogja változtatni?

Igen, friss vér fog beáramolni, a politikai nyomást felváltja a gazdasági. Nem fantasztikus a műfaja, de nemrég láttam egy nagyon érdekes magyar filmet, az a címe, hogy MR. UNIVERSE (1988, Szomjas György). Egy magyarról szól, aki elutazik Amerikába, ott akar filmet készíteni. New Yorkban találkozik egy taxisofőrrel, aki valaha filmes volt. Ráveszi, hogy a taxival menjenek el Hollywoodba. Nagyon jó észrevételeket tartalmaz a kelet-nyugat viszonyról, alacsony költségvetésből, kézikamerával, 16mm-es nyersanyagra.

Mick Garris mondta nekünk, hogy a technológiát meg lehet vásárolni, a kreativitást nem.

Pontosan. Ez a gond a fesztiválon vetített filmek többségével. Túl sok pénz állt a rendelkezésükre, a készítők elvesztették a kontrollt a saját műveik felett. Azt hitték, a pénz meg az effektek majd megoldják az esetleges problémákat.

Kanadai állampolgárként mit gondol, lehet az ország az új ígéret földje a filmkészítők számára?

Ahhoz, hogy önálló nemzeti filmgyártás jöjjön létre, szükség volna diktatúrára – ez lehet a politika vagy a pénz diktatúrája. Kanadában egyik sem létezik. Nincsenek igazi producerek, a rendezők pedig köldöknéző művészlelkek. Én olyan filmeket akarok készíteni, amik legalább annyira tetszenek a nagyközönségnek, mint nekem.

Tibor Takács a Delirián: THE GATE

CIRCLE OF FEAR (1992)

 

Ha-ha, át lettél verve, amico mio, ez bizony egy olasz film. Az álnevek a késes figurával a háttérben nyomban megteremtik a megfelelő hangulatot ehhez a  buddy cop-serial killer-thrillernek álcázott giallóhoz, melyben az olaszok Hannibal Lecter szerepét Annie Girardot-ra osztották. A zenét a Duce fia szerezte. És akinek neve láttán a depressziós italotrash rajongó tuttira jobb kedvre derül:

Aldo Lado alias George B. Lewis a Nocturno magazinban: „A produkció már menetkészen állt, nekik csak egy rendezőre volt szükségük. Próbáltam kicsit kipofozni a forgatókönyvet, de reménytelen esetnek bizonyult. Forgatás közben megkértek, hogy rendezzek nekik egy másik filmet is. Odaadták a könyvet, aminek lapjait a kertben szórtam szét, akkora baromság volt. Sergio Sollima csinálta meg helyettem (BERLIN ’39). Értsék meg, hogy egy Sollimának vagy egy Ladónak is szüksége van pénzre... és ilyenkor csinálnak egy olyan filmet, mint az ALIBI PERFETTO.”

A Tökéletes alibi, alias CIRCLE OF FEAR vagy ahogyan én hívom: A selejt bosszúja egy külföldi videopiacra szánt P.A.C. filmcsomag részeként látta meg a napvilágot, rögvest a Bava jr. rendezte BODY PUZZLE után. Luigi Kuveiller operatőr egy másik giallo-veteránnal az élen veselkedett neki újból a feladatnak, ránézésre még kevesebb költségvetésből. A hetvenes években három remekbe szabott krimit rendező Aldo Lado (a ’75-ös NIGHT TRAIN MURDERS-t annak idején a P.A.C. forgalmazta) az ínséges időkben is rajta tartotta szemét a nemzetközi filmes trendeken, legalábbis rendszeresen látogatta a sarki videotékát – megjött az új John Woo per favore?

Kínai étteremben üzletelő drogkereskedők és a magukat személyzetnek álcázó zsaruk között lövöldözés tör ki. Az akciókoreográfia hagy némi kívánni valót maga után, viszont a kezében csirkét szorongató, végig hangosan szitkozódó kínai szakács nagyot alakít.

Öngyilkosságot mímelve a maffiózónak sikerül kereket oldania, minek után a jóképű férfi - szexi girl with gun ügynökpáros alapos fejmosásban részesül.

  

„A legjobb ügynökeim viselkedjenek zsaruként, ne Rambo-koppintásként!” De főnök, én Sonny Crockettet utánozom - vághatna vissza a jóképű, de ők csak azért sem hagyják elrontani a napjukat és az ágyban folytatják az akciózást, doggy style. Fedezz, drágám!

Másnap a válóperes ügyvédtől jövet napszemüveges alak tüzet nyit az ügynökre, 

 

a vele lévő feleségét meggyilkolják.

Válóper elintézve. Minden jel a gengszterek bosszúhadjáratára mutat, de a háttérben konspiráló olasz giallo-veteránok egy múltbéli szörnyűségeket rejtő Öreg Sötét Házba terelik a bűnügyet.

Halála előtt az ingatlanügynökként dolgozó asszony az ominózus villa kertjében készített fényképeket.

Állj!

Nagyítsd fel ezt a képet.

Vajon ki lehet az a napszemüveges alak az ablak mögött?

A magánnyomozásba fogó nyomozó az elhagyatott épületben mumifikálódott holttestre bukkan. A DEEP RED-redux (mondanom sem kell, de azért mondom, hogy a két filmet ugyanaz az operatőr fényképezte) kibontakozása során képbe kerül a ház tulajdonosnője, az elmegyógyintézetbe zárt grófné. 

 

Mit is kezdenék az Új Filmlexikonom nélkül?

 

Breaking news: 

a Full Moon Killer újra lecsapott! 

That motherfucker again...
Get this fucking corpse off the street!

(THE FULL MOON KILLER Fabrizio De Angelis producer nyolcvanas évek végén beharangozott, soha el nem készült farkasemberes projektje volt. Story by Dardano Sacchetti.) 

 

Elkeveredett a cetli, amire feljegyeztem, hogy a vörös hajú áldozatait teliholdkor lefejező farkasember sorozatgyilkos pontosan hogyan illeszkedik a cselekménybe, térjünk inkább vissza a kínai étteremből meglógott maffiózóhoz. Don Mancini ideje nagy részét a limuzinjában tölti egy konzumnő társaságában.

 

Megelégelve a nagyfőnök telefonhívásait, embereivel együtt az éj leple alatt megpróbálja kilopni a rendőrség széfjéből a lefoglalt árut. A hollywoodi sztárvendég Burt Young úgy adja elő magát, mintha egy békebeli gengszterkomédiába hívták volna szerepelni.

  Hé, fiúk, legyünk barátok!
Vegyetek fel a tanúvédelmi programba, oké?

Feltételezésem szerint Dardano Sacchetti giallo-sztorijával távoli viszonyt ápoló drogkereskedős szálat azért kötötték be a filmbe (a stáblista még három írót tüntet fel), hogy helyet kapjon az éppen Olaszországban állomásozó Burt bácsi. A megátalkodott gengszterek autóstul rontanak rá az éppen romantikus borvacsorájukat töltő zsarupárosra, a tűzharcban ripityára lövik a puccos vendéglőben felszolgált finomságokat.

A rákövetkező jelenetben hőseink házhoz rendelt pizza és sör társaságában szomorkodnak a rákok sorsa felett.

Ekkorra már tényleg nem lehet eldönteni, hogy eredetileg giallót tettünk be a lejátszóba, vagy a Csupasz Pisztoly 8 és felet. De mit látnak szemeink: az "extremely dangerous" grófné kiszabadult az elmegyógyintézetből és már be is jutott a zsaru lakásába!

Blockbusterek ikonikussá vált pillanataiból és műfaji klisék túlzásba vitt halmozásából összefűzött kavalkád. Ami a definíció szerint az amerikaiaknál filmparódia, az itt egy mozibubus olasz rendező megélhetési bűnözése. Hitchcock, Argento, a rendezői álnévvel ráutalt Joseph H. Lewis B-noirjai, Dr. Caligari (az elmegyógyintézet szemmel láthatóan elmebeteg igazgatója), A BÁRÁNYOK HALLGATNAK egyik kulcsjelenete, hongkongi akciófilmek - mindez kábeltévén futó rendőrsorozatok és cicivillantós erotikus thrillerek virtuális mátrixába helyezve.

A lehetetlen küldetésen túl, hogy a forgatókönyvet koherensnek tűnő egésszé rendezze össze, Ladónak arra is oda kellett figyelnie, hogy a Rómában forgatott produkció kellően amerikanizálva legyen. Alfa Romeóval és Fiattal behajtani tilos! A karakterek neveivel ellenben nem vacakoltak (Elvi, Marco, Giorgio). Romano Mussolini és Szalonzenekara a szvingkorszakot megidézve ellenpontozza a suspense-t, a típusfigurák hardboiled dumákat nyomnak. "-Megyek ebédért, kérsz valamit? - Egy doboz cigit. - Hülye kérdés volt." Furcsamód a láncdohányos zsarut a páros nőtagja hozza, míg a hímtag rántottát készít a konyhában és minden vágya, hogy legyen egy kutya a ház körül. Ezt nem sokkal a doggy szexjelenet után jelenti be - megint egy poén, amiről fogalmam sincs, hogy szándékos vagy a véletlen szülte. A nemcserés támadás a főcímen elszpojlerezett végkifejletben éri el csúcsát,

mikoris Sacchetti, egyem a szívét, A BLADE IN THE DARK leleplezését hasznosítja újra. Rejtély, volt-e szerkesztői szándék amögött, hogy az elején és végén két különböző karakter ugyanazt a ’nem ér a nevem, főbe lőttem magam’ trükköt alkalmazza, mindenesetre így zárul be a Félelem Köre. Nahát, a végére csak sikerült valami értelmet kisajtolnom az angol címből.

A BODY PUZZLE minden szempontból színvonalasabb krimi volt, ha jól emlékszem, abban egyszer vagy kétszer emberi érzelmek is megnyilvánultak. A CIRCLE OF FEAR modell-színészei vért izzadva sem lennének képesek hitelesen megnyilvánulni. Nomen est omen, Michael Woods fából faragott királyfiként David Hasselhoffra emlékeztet, a japán-amerikai származású Kay Sandvik cheungsam kosztümben úgy fest, mint valami hongkongi sztár. 

Az illúzió addig tart, amíg ki nem nyitja a mocskos száját ---

FFFFuck off! Playing with my ass every fucking night,
You think I was having a good time?!

 Also starring:

egy rohadtul pipa Philippe Leroy

Bobby Rhodes, a patológus

Giallo Joe a liftben

Mi tagadás, van a dolognak szórakoztatóértéke, a kettő-az-egyben jelleg bármennyire "reménytelen eset", éppen az menti meg a filmet az unalomtól. Csak közben próbáljuk feledni, hogy a SHORT NIGHT OF GLASS DOLLS és a WHO SAW HER DIE rendezője követte el.