DELIRIUM (1979)

Peter Maris, USA

 

Ki sem hevertük Radványi Géza Poszttraumás Stressz Szindrómáját (BORN FOR HELL), újra támadásba lendül PTSD Charlie, az elszabadult vietnami veterán hajóágyú.

A harctéren idegsokkot kapott közlegény odahaza exploitation-terepen folytatja tovább a háborút, vietkongok helyett fürdőkádból kiugró meztelen csajokat likvidál. Mindeközben:

Az egyik áldozat lakótársának közreműködésével a zsarupáros teljes erőbedobással hozzálát a nyomozáshoz.

A fiatalabbik detektív első dolga, hogy rástartol a szőkére. "Van egy felesleges órácskám, mielőtt vissza kéne mennem az irodába, miért nem iszunk meg egy kávét?" Erről CSUPASZ PISZTOLY-poén jutott eszembe: 👮"Ígérem, amíg rács mögé nem kerül a szemétláda, egyetlen rendőr sem pihenhet. Menjünk, harapjunk valamit.”🚨

Képbe kerül egy befolyásos üzletemberek által finanszírozott igazságszolgáltató nem kormányzati szervezet. A Vietnamban szolgált katonákból verbuvált osztag -  a szigorú Stern szakaszvezető parancsnoksága alatt - bizonyítékok hiányában szabadon engedett bűnözőket kerít kézre, titkos főhadiszállásukon megtartott rövid bírósági tárgyalás után a foglyokat halálra ítélik, a kivégzéseket öngyilkosságnak álcázzák. Pechjükre az ideggyógyintézetből kiengedett közlegényük önállósította magát, nyomát random hullák szegélyezik. „Charlie jó katona volt.”

Ronald Reagan beiktatása környékén váltak újra divatossá ezek a jogrendszer gyengeségeire rávilágító vigilante-filmek (EXTERMINATOR 1-2; BOSSZÚVÁGY 2-3; VIGILANTE; A TÖRVÉNY ÖKLE). Az előző kurzus alatt született DELIRIUM a háborúból becsavarodva visszatért fiúkból nem faragott hősöket, a Vietnami Veterán™ nőgyűlölő mániákus vagy fasisztoid reakciósként jelenik meg. Elképzelni sem tudom, hogyan rezonált rá egy grindhouse moziba betérő veterán, de az biztos, hogy a kijáratnál nem szívesen futottam volna össze vele. Ettől teljesen függetlenül valami nem stimmel a filmmel - a stáblistán feltüntetett két operatőr az első árulkodó jel arról, hogy fércmunkával van dolgunk.

A Hollywoodtól beláthatatlan távolságra (St. Louis, Missouri) létre jött produkció színfala mögött valami olyasmi történt, hogy inkompetensnek bizonyult rendező által leforgatott anyagot felhasználva egy másik rendező (az elsőfilmes Peter Maris - egy másik inkompetens!) fejezte be a munkát, méghozzá úgy, hogy rögtönzött eszközökkel megpróbálta átpozicionálni a film műfaját az éppen akkor szárba szökő slasher felé. 

A szótlan, üres tekintetű Charlie a saját kis vidéki pszichokiller deliriumában létezik elszigetelten a nagyvárosi konspirációs thriller szereplőitől, akik megállás nélkül őróla beszélnek. "Mindannyian tudjuk, mire képes Charlie."; "Majd én elintézem Charlie-t."; "Meg kell találnunk Charlie-t." Ez lehetetlen küldetésnek bizonyul, mivel Charlie de facto egy párhuzamos dimenzióban (másik stáb forgatta filmben) tevékenykedik. Charlie-t végül az egyszerűség kedvéért kiiktatják a történetből, a nyomozós krimi szálai elvezetnek a titkos bázisig. Útközben éppen azon tűnődtem, vajon tényleg nincsenek Missouri államban feketék, amikor hirtelen ---

 

A Vietnam poklát felidéző akciózás a végén bizonyítja, hogy a negyvenezer dollár (költségvetés) az utolsó centig el lett költve, jöhet a fura hangzású nevekkel teli stáblista.

 

Háborús hasonlattal élve a DELIRIUM lábon lőve, hatalmas plot hole-lal a fején is elvergődik a végefőcímig, a hőstett önmagában kiérdemli a Deliria-érdemrendet. Legtöbbször valami pitiáner hetvenes évekbeli cop-show epizód R-besorolású moziváltozatára emlékeztet, a sorozatgyilkosos részek tipikusan nők ellen irányuló brutalitása miatt a videokazetta Nagy-Britanniában rákerült a legfőbb ügyészség video nasty listájára. Ennek felemlegetése a mai napig reklámértékkel bír abban a szubkultúrában, amelyik számára az ilyen és ehhez hasonló képtelenségek jelentik az utolsó, kétségbeesett szombat esti mozi-alternatívát a Politikai Korrektség és a Nagyvállalatok uralta világ ellenében. A könyvtárzene egyik témáját nemrég a HITCH HIKE TO HELL-ben hallottam, a két filmet ugyanaz a vágó ragasztgatta össze. Mostanra sikerült beazonosítanom a hanglemezt: KPM Music Recorded Library, 1975. 

Hogy is van a plakátszöveg: Feltárja a határokat, ameddig az emberi elmét ki lehet tágítani. Ilyen messzire nem mennék, de amíg tart, lehet ámulni a cselekmény alakulgatásán, a helyi World War II Historical Re-enactment Society segítségével színre vitt Vietnam-flashbackek hitelességén, vagy éppen a '79-es férfidivat katalógusból kilépett detektívek kedélyesen szexista megjegyzésein: „- Mit fogsz kezdeni vele, örökbe fogadod? – Nem is olyan rossz ötlet.” Egy Vico-szinkron növelte volna az élvezeti értékét. Apropó, Vico: a seggdugasz szakaszvezető tíz év múlva visszatért Peter Maris VIPERA AKCIÓjában ---

 

 

 

A producer-rendezőnek beakadhatott ez a terrorista-szervezetes, veterános téma, mert a legtöbb DTV-akciófilmje (a szintén vicós VÉDELEM; TERROR KOMMANDÓ; MINISTRY OF VENGEANCE; HANGFIRE; AMERICAN STEEL) ebben a közegben mozog. Rendkívül sikeresnek bizonyult számítógépes kaland-horror játék rendezését (Phantasmagoria, 1995) is jegyző Maris egyébként görög születésű. Amerika tényleg a korlátlan lehetőségek hazája.

BLOOD AND LACE (1970)

Philip Gilbert, USA

Vér és prostitúció✓, korrupció✓, szadizmus✓, zaklatás✓, vérfertőzés✓, csipke?? A The Blood Secret címen elkészült pszichothriller egy tengerentúlon is sikeresnek bizonyult Mario Bava giallóról kapta végül a hivatalos elnevezését, minden bizonnyal a forgalmazó American International Pictures javaslatára. Leírom az olasz címet is, olyan szépen hangzik: Il martello macchiato di sangue ---

A vérfoltos kalapács egy korai Bricostore-horror. TOOLBOX MURDERS, DRILLER KILLER, NAIL GUN MASSACRE előtt volt... 

 

 

a szeghúzó kalapácsos mészárlás!

A bűntény egyetlen szemtanúja Ellie, a prostituált áldozat tinédzser lánya. Miután megpróbált kereket oldani a kórházból, hogy megkeresse sosem látott édesapját, a rebellis leányzót a gyámügyes egy árvaházban helyezi el. Az ügyön dolgozó detektív attól tart, az elkövető megpróbálja elhallgattatni a szemtanút. Amit a nézőn kívül senki sem sejt, hogy az árvaházat makarenkói szigorral vezető igazgatónő és hentesbárddal szaladgáló mindenese sorban teszik el láb alól az intézményből szökni próbáló tiniket. A hullák egyre csak gyűlnek az alagsori hűtőkamrában, amiről meg egy másik Mario Bava giallo jutott eszembe (5 DOLLS). „Hová tettem a kalapácsomat?” – teszi fel a költői kérdést a handyman. A hívó szóra hamarosan személyesen tiszteletét teszi az Ellie rémálmait kísértő kalapácsjózsi.

A fanyelű horror-krimi az acélos végével oda csap, ahová köll, de mestermunkának azért nem merném nevezni. Ilyenkor esik kézre az érdekes jelző. Egy üresen álló hollywoodi villában színre vitt filléres Carlin-Lasky produkció (THE NIGHT GOD SCREAMED; MAMA'S DIRTY GIRLS) legélesebb kése az igazgatónőt alakító Oscar-díjas Gloria Grahame, aki hosszú kihagyás után tért vissza a nagyvászonra. Fénykorában, a negyvenes-ötvenes években Grahame film noirok femme fatale sztárja volt (SUDDEN FEAR; HUMAN DESIRE; THE BIG HEAT), ezen kívül problémás viselkedéséről és plasztikai műtétjeiről vált hírhedté. Legismertebb botránya, hogy összefeküdt éppen aktuális férje, a rendező Nicholas Ray tizenhárom éves fiával, akihez évekkel később hozzáment feleségül. 

 

Vegyük észre a párhuzamot: a problémás viselkedésű igazgatónő a fiatalság megszállottja. A középkorú asszony azért teszi a gyerekeket (és megboldogult férjét) jégre, hogy őrizze testi épségüket. „A tudomány elképesztő ütemben fejlődik, egy nap az idő előtt eltávozottakat vissza lehet majd állítani eredeti állapotukba.” Az egyszerre három rejtélyt egyengető (ki ölte meg az anyát? hol az apa? mi az árvaház titka?) bűnügyi történet nem jöhetett volna létre a PSYCHO nélkül, de inspirálólag hatott rá a Hitchcock-epigon William Castle STRAIT-JACKET-je is. A '64-es banya-thriller az idősödő Joan Crawforddal hasonló kettős gyilkossággal indít, van benne hullák tárolására alkalmas hűtőház, nem teljesen százas mindenes (George Kennedy!), meg egy baltás mészáros, akinek kiléte elszpojlerezné a BLOOD AND LACE befejezését. Még a moziplakátok is rímelnek egymásra---

 

Gloria Grahame-en kívül a detektív és a kalapácsfejű handyman szerepére ugyancsak karakteres középkorú karakterszínészeket szerződtettek.

Van abban valami hátborzongató, ahogy ezek a kopaszodó szennyládák ráhajtanak a kiskorú főhősre; egyikük megelégedne nemi erőszakkal, a másik feleségül akarja venni a kis aranyost. "Az én koromban az ember már komolyan elkezd szaglászni jó tenyészállomány után." A mocsokságra gyönyörűen teszi fel a pontot a tettes leleplezését követő csattanó. Szubverzíve mintha az az állítás fogalmazódna meg, hogy a korrupt felnőttek világa menthetetlenül be fogja darálni a jövő nemzedéket. "- Meneküljetek, ez az egyetlen esélyünk! - Menekülni? Hová?"

A filmet 1971-től kezdve hosszú éveken át rojtosra játszották az autós- és grindhouse-mozik, valamilyen hatást az amerikai horror fejlődésére csak gyakorolt. A rém szemszögéből felvett stalk n' strike a kamerára szerelt kalapáccsal csapásirány a slasher felé; elég csak a külsőből induló, a lépcsőn át az emeleti hálószobába tartó nyitányt megnézni - tiszta HALLOWEEN, ormótlanabb kivitelben (Philip Gilbert rendező egyetlen munkája, őt a forgatás után elmegyógyintézetbe zárták*). A rémálmokból piros-fekete kockás ingben előmászó, összeégett arcú mumus láttán Freddy Krueger alakja villan fel. A korabeli GP, azaz korhatár nélkül megtekinthető besorolás meghökkentő a tartalom tükrében. Mondjuk szex az nem sok van benne és isten őrizz, hogy valaki káromkodásra vetemedjék. Mai szemmel/füllel a legrémesebb dolog a filmben, az az alája rakott, valamikor a negyvenes években rögzített zene. A BLOOD AND LACE kellően tébolyult exploitation a PSYCHO és a TEXASI LÁNCFŰRÉSZES közti időszakból, amikor még hittek a whodunit-meglepetés erejében, de már előkerültek a szerszámok a shock-ládából.

*Álhír, a rendezőt nem zárták diliházba, no de akkor mi lett vele? Egy újabb rejtély...