DEMONOID {A DÉMON KEZE} (1980)

Alfredo Zacharias,  USA-Mexikó

Amikor AZ ÖRDÖGŰZŐ hosszúra nyúlt árnyékában a Sátán uralta a horrorfilmeket, színre lépett egy latin-amerikai gyökerekkel rendelkező celluloid-atrocitás. A főszerepben két, valaha szebb napokat látott hollywoodi sztár, meg egy kézfej.

 

  

 

Évszázadokkal korábban - még mielőtt Samantha Eggar az élvonalba került volna - mexikói sátánista szekta balkezeket vagdosott le csuklóból. Napjainkban - amikor Mrs. Eggar ilyesfajta B-mozikban találta magát -, az elátkozott ezüstbánya mélyén feltárt kínzókamrából előkerül a rettegett La Mano del Diablo, a „démon keze". Megint a babonás helybélieknek lesz igazuk: a relikvia feltámad hamvaiból és megszállja a városból gyütt bányamérnököt. Innentől Cinema Deliria all the way: a gonosz végtag által irányított jóember felrobbantja a bányát a munkásokkal együtt, elutazik Las Vegasba, a kaszinóban rommá nyeri magát, meggyilkol néhány útonállót majd öngyilkosságot követ el. A temetőben a kéz megszabadul a gazdatesttől és megszállja az arra járőröző rendőrt. A rendőr plasztikai sebészetre rohan, levágatja a kezet - vagy a kéz vágatja le a rendőrt?! és megszállja a sebészt. A sebész autóba vágja magát, a vonatsíneknél levágatja a kezet - vagy a kéz vágatja le a sebészt?! és megszállja a… ad infinitum. 

A bányamérnök özvegye (Eggar) egy hitével hadilábon álló pappal (Stuart Whitman) az oldalán a kézen-közön vándorló kéz nyomába ered. A Szentségtelen Bal körmenete a katolikus templomban ér véget. "Adja ide a lángvágót." Whitman a maga lakonikus modorában nekiáll leperzselni a mancsát a hózentrógert viselő Eggar szeme láttára. Ha nem láttam volna a saját szememmel, bizony én sem hinném el! 

 

A rendező a mexikói filmipar veteránja, ebből kifolyólag műve halványan azokra a clasicó mexicano horrorokra emlékeztet, melyek helyi folklórral - itt a Guanajuato múmiák - fűszerezték a közkincsé vált, univerzális szörnyeket (EL VAMPIRO). A „levágott kéz” toposz önmagában megérne egy misét, volt belőle német nyelvű expresszionista némafilm (ORLACS HANDE), hollywoodi rémfilm-mumus,

brithorror kiskedvenc az Amicus stúdióban, mellékszereplő az Addams családban. ’81-ben Oliver Stone is rendezett egy kéz-horrort (THE HAND), majd az EVIL DEAD 2 tette végérvényesen a popkultúra részévé. Úgy látszik, van valami eredendően creepy crawly abban, amikor a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. 

Az abszurditást fapofával előadni kihívást jelenthetett a színészgárda számára, mint amikor a rendőr ráparancsol a sebészre, hogy operálja le a kezét érzéstelenítés nélkül – egy fájdalmasan dilettáns jelenet. Érzéstelenítés nélkül a nézőnek is elég nehéz elviselni a DEMONOID-ot, pláne mert hetvenes évekbeli tévéfilmek színvonalán lett megrendezve, lefotografálva, eljátszva. Szó se róla, próbálták szórakoztatóvá tenni, ennek érdekében még autós üldözést is belezsúfoltak, az ahogy-esik-úgy-puffan befejezés Deliria-díjat™ érdemel. De hogy olyan hatásos okkult B-horror lenne, mint mondjuk a korabeli EVILSPEAK, arról szó sincs.

A filmből két verzió készült, először egy hosszabb lélegzetű a globális piacra, majd egy rövidebb, velősebb az USA számára. Utóbbi prológusa (amit bizonyos Jim Wynorski rendezett bele) bemutatja, hogyan áldoztak fel sátánista aztékok láncravert nagymellű nőket háromszáz évvel ezelőtt. A némi gore-ral és El Diablo-inzertekkel turbózott amerikai változat keveredett bele a magyar videóforgalmazásba – ha mindenáron meg akarjuk nézni, akkor az "olyan rossz, hogy már jó" hangulat fokozása érdekében a MonoGram Video hangfölémondásos kazettáját hozzuk fel a VHS-bányából.

MIKEY (1992)

Dennis Dimster-Denk, USA

Az Isten szerelmére, el a kezeket a gyerekeinktől! Hollywood DTV-részlegén nem hallották meg az imát, a MOSTOHAAPA után jött MIKEY, a mostohagyerek. „Egy film, ami a gyámügyi hivatallal teszi azt, amit a CÁPA a strandokkal” – írta róla a Fangoria. A Joker Film Co. megbízásából egészen korrekt magyar szinkronnal ellátott videokazettán a műsor úgy kezdődik, mint valami Hallmark tévédráma a pokolból: luxusvillában egy aranyos kisfiú hidegvérrel legyilkolja örökbefogadó családját. Az ismeretlen elkövetőre kent mészárlás gyanú felett álló túlélője egy másik állam kertvárosában új nevelőszülőkhöz kerül. Mire az osztályfőnök rájön, hogy a kilenc éves Májkinál a „gyökértelenségi zavar pszichotikus viselkedéshez vezethet”, a tinédzser szomszédlány miatt féltékenységi rohamot kapott hús-vér Chucky baba újra lecsap.

 

 

Mélyfúrás a gyermekbántalmazott psziché sötét bugyraiba, ahonnan a legkisebb negatív visszajelzés hatására felszínre tör az erőszak – a forgatókönyvíró átlapozott néhány szakkönyvet, esetleg kikérte pszichológus véleményét, aztán egyeztetve a kokainmámorban fetrengő producerekkel (előzőleg a HOLTPONTtal jól megszedték magukat) kénytelen volt beletörődni, hogy pszichothrillerben a legcélravezetőbb megoldás az, ha kés-villa-ollót adunk a problémás gyerek kezébe és vérvörösre festetjük vele a díszletet. A MIKEY az a fajta ultracinikus slasher-képződmény, aminek bűnrészessé tett nézője kényelmesen hátradőlve, kaján vigyorral a képén várja, hogy a szeretethiánytól gyilkológéppé változott delikvens kimutassa tejfoga fehérjét a mit sem sejtő környezete előtt. És ha a végére nem lenne elég a tucatnyi ártatlan áldozat, búcsúzóul beígérik a MIKEY 2-őt.

A filmnek morbid humorával önmagát is sikerül kompromittálnia, Mikey ugyanis vonzódik az erőszakos filmekhez, kedvence a RÉMÁLOM AZ ELM UTCÁBAN (belső poén: a mostohaanyját Mimi Craven, Wes ex-felesége alakítja!). Talán a KAMERALESt vagy a HENRY: PORTRAIT OF A SERIAL KILLER-t is láthatta, mert gyilkosságait rendszeresen videóra rögzíti. „-Te meg mit nézel? –Csak egy horrort.” Akadt olyan művész, aki ebből társadalmi látleletet csinált; a MIKEY szubtextusok helyett a demonstrációban volt érdekelt, Mikey videója csak egy kis része annak az ötlethalmaznak, ami a negyed órás grand guignol fináléban fog felrobbanni.

A tékák polcai tele voltak ezeknek a díszpintyeknek a felnőtt változataival (a nemrég tárgyalt SKINNER tökéletes párdarab), de amikor az emberi gonoszságot tíz év körüli gyerekek testesítik meg, annak mindig volt és lesz egyfajta tabusított bája a THE BAD SEED-től kezdve a DEVIL TIMES FIVE-on át a MIKEY-ig. Gyerekszereplők kiválasztása terén egyszerűen nem lehet belekötni az amerikai casting directorokba, a kissrác úgy tolja az angyalarcú terrort, mintha erre képezték volna ki az általános iskolában. HELLRASER-rajongók Ashley Laurence-nek fognak örülni (ha nekem ilyen osztályfőnököm lett volna...), valamint a Robert Z’Dar hasonmásverseny három különböző korcsoportban indult résztvevője is kapott egy-egy szerepet ---

 

A gyerekszínészből lett rendező bevált suspense panelekből rendezgette össze első (egyben utolsó) említésre méltó munkáját; a legjobb, ami elmondható a szerény kiállítású direct-to-video produkcióról, hogy túlzásba vitt vérengzés nélkül is hellyel-közzel végig képes fenntartani a figyelmet. A MIKEY számára családmodellként szolgált MOSTOHAAPA rendezője, Joseph Ruben vérszemet kaphatott a láttán, nem sokkal később leforgatta A JÓFIÚ című nagystúdiós (Fox) thrillert, melyben Macaulay Culkin volt a család ördögfiókája. Érdekes, Culkin és a Mikey-t alakító Brian Bonsall is abuzív, drogfüggő felnőttekké váltak. Biztos az a fránya szeretethiány.

THE FORBIDDEN PHOTOS OF A LADY ABOVE SUSPICION (1970)

Luciano Ercoli,  olasz-spanyol

Ercoli giallóit a Luxus Krimiáruház női konfekció osztályán árulták. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a FORBIDDEN PHOTOS; DEATH WALKS ON HIGH HEELS; DEATH WALKS AT MIDNIGHT hármas kimondottan női közönség számára készült, csak... 

Va bene, va bene, lépjünk tovább: a LE FOTO PROIBITE DI UNA SIGNORA PER BENE (bemutató: 1970 november) a műfaj alakulása szempontjából meglehetősen fontos darabnak számít; a cselekményszerkezetet, karakterkészletet (forgatókönyv: Ernesto Gastaldi) és a külcsínt (operatőr: Alejandro Ulloa) tekintve bejezte azt az alapozást, amire aztán Sergio Martino felépíti a maga giallo-várát a LO STRANO VIZIO DELLA SIGNORA WARDH-tól kezdődően (1971 január).

Az ÖRDÖNGÖSÖK (1955, Henri-Georges Clouzot) bűvöletében alkotó Gastaldi szadomazo erotikától fűtött bűnügyét a változatosság kedvéért nevezhetjük fekete spagettinek; egy spagettinoir kemény arcélű férfiakkal és keményen alkoholizáló nőkkel. Egészségedre, Minou! ---

Az elhanyagolt jet-set feleség (Dagmar Lassander) olyannyira oda van gyáriparos férjuráért, hogy majd kiugrik a bőréből. A minden gyanú felett álló hölgy színe előtt új hódoló bukkan fel, de nem teljesen úgy, ahogy azt álmaiban elképzelte. 

A szuronyos botját meghosszabbított falloszként lóbáló szadista (Simón Andreu) fokozatosan cincálja darabokra Minou antidepresszánsokkal karbantartott pszichéjét. Az őrült tekintetű zsaroló – „a férjed egy gyilkos” – olyan pszichoszexuális pokolba rántja bele szegény párát, aminek legfeljebb Minou kebelbarátnője, a férfifaló Dominique tudna örülni ("Én imádnám, ha megerőszakolnának" - a szerepben a rendező neje, Suzan Scott). Feszültségoldó közös pornó-diavetítésük során tetőfokára hág a paranoia: Minou az egyik fényképen ráismer kínzójára... A föderális utópiában játszódó krimi (Barcelonában élő, franciás nevű szereplők dollárkötegekkel fizetik le egymást) arra az örökbecsű leleplezésre fut ki, hogy ha anyagi javakról van szó, a felső réteg a legmélyebbre képes süllyedni. „Rosszabbak vagytok, mint az állatok” – hányja szemre a pszichopata, akinek barna velúr kabátjáért én speciel ölni tudnék. A nap végén valóban "nőfilmmel" volt dolgunk, aminek záró jelenetében a férfiterror alól felszabadult nő nyitott tetejű sportkocsiban távozik a színről egy boldogabb élet felé.

 

 

Dario Argento művészvilágában elmebaj kergeti bűnbe a gyilkosokat, a forgatókönyvírói szakmát pénzkereseti lehetőség miatt választó Gastaldinál általában haszonszerzés motiválja a jól szituált, intelligens cselszövőket. „Számomra Agatha Christie a giallo, vagyis a giallo maga a cselekmény (plot), amit az olvasónak vagy nézőnek el kell mesélni. Mindig mondom, hogy Dario Argento filmjei nem giallók, azok a suspense-ről szólnak.” További szembeötlő különbség a kétfajta giallo-felfogás között, hogy míg Argentót nem különösebben izgatta a társadalmi közeg, a FORBIDDEN PHOTOS első képkockáitól kezdve (Minou a fürdőkádban) valósággal lubickol a burzsoázia bájaiban. Erre játszik rá Ennio Morricone szuper delux partitúrája, melyben a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE-ből már ismerős suspense-témák mellett a plüss bossa nova/lounge hangzás viszi a prímet.

Az addig producerként ténykedő Luciano Ercoli (a '64-es Louis de Funes féle FANTOMAS stáblistáján ő az egyik olasz társproducer) első giallója nem áll minden gyanú felett. A fő vád ellene az lehetne, hogy a jól kifundált - ami azt illeti, túl jól kifundált (mesterkélt) - forgatókönyvére tette fel lapjait. Ez a „hiba” a későbbiekben sem került korrigálásra, a kacifántosabb DEATH WALKS ON HIGH HEELS-nél viszont már kevésbé tűnik fel, hogy a 70-es csomagolásba egy hatvanas évekbeli lélektani krimit bújtattak - ide vonatkozólag lásd a film stílusának közvetlen előzményét, a szintén Gastaldi nevéhez köthető, Carroll Baker színésznő fémjelezte giallo-ciklust (DEBORAH ÉDES TESTE; SO SWEET, SO PERVERSE stb.). A vágói teendőket is ellátó rendező mindenesetre megtette a tőle telhetőt, filmjén nem látszik, hogy debütáló munka, a feszültségkeltésre kihegyezett jelenetekből ítélve (Minou látogatása a pszicho hajlékában, illetve a pszicho látogatása Minouéknál) Ercolinak megközelítőleg olyan esztétikai érzéke volt a thrillerkedéshez, mint Sergio Martinónak, akinek sorozatgyilkosságokkal vadított Szerelmi vérszomja (MRS. WARDH) adja magát párhuzamként.

Összességében ha a vérszegény bűnügyön nem is fogjuk lerágni körmeinket az izgalomtól, a giallók engedelmes rabszolgái élvezni fogják a FORBIDDEN PHOTOS nyújtotta bűnös örömöket. „You have to beg me, to plead for love. You have to long for me with passion. You must suffer and be my slave.”