Doris Wishman, USA
Amikor a férfiak uralta sexploitation-karanténban egy független női hang diktálta a tempót!
Mielőtt a feministák rátennék enyves kezüket, szakítsunk időt Doris Wishman munkásságára, különös tekintettel a roughie-kra. A filmkészítést autodidakta módon félig-meddig elsajátító Wishman ekkor már bőven az ötvenes éveit taposta, és mint több kollégája, ő is Eastmancolor nudie cutie filmekről váltott ezekre a monokróm pszicho-szex drámákra. BAD GIRLS GO TO HELL; ANOTHER DAY ANOTHER MAN; TOO MUCH TOO OFTEN; THE SEX PERILS OF PAULETTE...
Az interjúkból ítélve az özvegyasszonyt nem erotomániája kergette a kamera mögé, a pornográfiáról kifejezetten rossz véleménye volt. Később, amikor álnéven keménypornók rendezésére kényszerült, az aktusok idejére kivonult a szetből, átadva a terepet operatőrének. Számára a celluloidra rögzített szex arra volt jó, hogy önálló vállalkozóként a kölcsönökből finanszírozott filmjeit el tudja adni a forgalmazóknak. Ágyjelenetei (vagy ha a díszletben nem volt ágy, akkor díványon, padlószőnyegen) alig alkalmasak izgatásra, az erotika inkább szorongást gerjeszt, előre vetítve a menetrendszerűen bekövetkező tragédiát.
Mielőtt a feministák rátennék enyves kezüket, szakítsunk időt Doris Wishman munkásságára, különös tekintettel a roughie-kra. A filmkészítést autodidakta módon félig-meddig elsajátító Wishman ekkor már bőven az ötvenes éveit taposta, és mint több kollégája, ő is Eastmancolor nudie cutie filmekről váltott ezekre a monokróm pszicho-szex drámákra. BAD GIRLS GO TO HELL; ANOTHER DAY ANOTHER MAN; TOO MUCH TOO OFTEN; THE SEX PERILS OF PAULETTE...
A Bátyám felesége nem tartozik a megátalkodottabb roughie-k közé, igazából naiv melodráma, épp csak annyi meztelenkedéssel, hogy a New York-i grindhouse mozik közönsége ne követelje vissza a jegy árát. Ami egyedivé teszi műfajában, az a filmkészítés szabályaira tojó Ms. Wishman összetéveszthetetlen 'art brut' stílusa. Ösztönből fogant, rossz ízléssel kihordott, bámulatosan csúf szörnyszülött.
Klasszikus noir-szerkezetet alkalmazó elbeszélés a végkifejlettel indít - testvérpár verekszik a biliárdteremben, aztán flashbacken keresztül meglátjuk, hogyan fajult el a családi dráma egészen az (ön)gyilkosságig.
A karakterkészlet:
A báty
Az öcs
A feleség
Zena (és kuzinja)
Frankie, a lókötő utazó ügynök hosszú távollét után visszatér a nagyvárosba meglátogatni középkorú bátyját. A postás mindig kétszer csenget, Frankie-nek csak egyszer kell, és már be is költözött a vendégszobába. A fiatal feleséget és a szoba-konyha jólétet látva az utolsó dollárjain élő férfi tervet eszel ki: a kielégítetlen asszonyt (a férjet jobban érdekli a birkózás a tévében, mint a szex az ágyban) elcsábítja, majd a lelkiismerete és libidója között őrlődő hódítását megfűzi, vegye ki a bankból az összes megtakarítást, és irány Mexikó. Frankie akkora son of a bitch, hogy valójában egy másik nővel, a repedtsarkú Zenával akar dobbantani a kétezer dollárból. És bekövetkezik a tragédia...
Kétezer dollár. Talán éppen ennyi hiányzott ahhoz, hogy a jazz mellé hangot is rögzítsenek a helyszínen, vagy legalább profi utószinkront tegyenek a képek alá. Wishman kezdetben kényszer szülte, majd természetessé váló kifejezésmódjának elmaradhatatlan eszköze a belső monológ. A gondolatmeneteket mintha telefonon keresztül olvasnák fel egy filléres ponyvanovellából. "Amikor először megláttam Mary-t, tudtam, hogy baj lesz belőle." Konkrét dialógusoknál a felvevőgép mihamarább leveszi tekintetét a beszélő fejekről, hogy utólag tetszőleges fecsegést lehessen a szereplők szájába adni. A recsegő-ropogó szöveg és a zavarodottság jeleit mutató színészek tétova előadásmódja kapásból leszakítják a filmet a valóságról.
Jóformán az egyetlen feladat, amit Wishman nem tudott saját kézzel megoldani, az a kameramunka. Szerencséjére sikerült olyan operatőrt hozatnia az ideggondozóból, aki képes volt vízióját leképezni. Bérlakások szűkös helyiségeiben imbolygó Arriflex meghökkentő beállításokkal választja szét az alanyt az állítmánytól, a tárgyat állítva fókuszba. Hamutálca, papírszemetes, virágváza, valami bútordarab. Óvatlan pillanatban Darlene Bennett, a NYC roughie-szcéna bútordarabja rácsücsül a kamerára. A pár másodperc legendává nőtte ki magát a Something Weird Video klubokban. És az a tömérdek láb! Egy rendező sem örökített meg annyi lábfejet filmjeiben, mint Doris.
Jóformán az egyetlen feladat, amit Wishman nem tudott saját kézzel megoldani, az a kameramunka. Szerencséjére sikerült olyan operatőrt hozatnia az ideggondozóból, aki képes volt vízióját leképezni. Bérlakások szűkös helyiségeiben imbolygó Arriflex meghökkentő beállításokkal választja szét az alanyt az állítmánytól, a tárgyat állítva fókuszba. Hamutálca, papírszemetes, virágváza, valami bútordarab. Óvatlan pillanatban Darlene Bennett, a NYC roughie-szcéna bútordarabja rácsücsül a kamerára. A pár másodperc legendává nőtte ki magát a Something Weird Video klubokban. És az a tömérdek láb! Egy rendező sem örökített meg annyi lábfejet filmjeiben, mint Doris.
Lábfejek és faszfejek. Az összes férfi az. A női test kizsákmányolására szakosodott iparban dolgozó nő ennyi szubverziót megengedhetett magának. Az önnön szépségük tükörképében tetszelgő Barbie babákat a vonzerejük kárhoztatja el. A repedtsarkú Zenát is, akit unokahúga kényszerít leszbikus együttlétre. Darlene Bennett a saját ikertestvérével próbálta előadni a jelenetet. (Pfuj, szégyelljék magukat!) A wishmani tételmondat az előzetesből: "Rátaláltam a testemre, de a lelkemet elveszítettem."
Hogyan lehet ennyi emberi drámát belesűríteni hatvanegy percbe? Meg ennyi lábat ---
Hogyan lehet ennyi emberi drámát belesűríteni hatvanegy percbe? Meg ennyi lábat ---
Wishmannel még nem végeztünk, alapos szellőztetés után egy igazi roughie-gyöngyszemmel fog visszatérni.
