Gordon Hessler, angol
Ma esti krimink ugyanabból a kottából játszik, mint a Hammer stúdió 1960-65 között bemutatott fekete-fehér pszicho-thrillerjei. Nem akarom rögtön az elején elszpojlerezni a dolgot, de nem született SCREAM OF FEAR-hez mérhető műremek.
Gary Merrill amerikai filmszínész alakítja a gazdag londoni üzletasszony kitartott férjét. A középkorú adonisznak egyetlen dolga, hogy alázatosan szolgálja idősebb úrnőjének libidóját. „Raymond, vigyél a hálószobába!”
Merrill tíz esztendőn át volt a rettegett Bette Davis házastársa, mondhatni fel volt készítve a szerepre. Ha a producereknek sikerült volna becserkészniük mellé Davis-t, abból az összjátékból valami egészen különleges is kisülhetett volna, de sebaj: a színházi színésznő Georgina Cookson kifogástalanul hozza a tiszteletet parancsoló dámát, aki kínzó csípőfájdalmait önhipnózissal enyhíti (plot point ©Edgar Allan Poe). Raymond belehabarodik a huszonéves unokahúgba, aztán a börtönviselt személyi titkárral közösen kieszelnek egy tervet, hogyan szabaduljanak meg az asszonytól.
Az örökséggel kecsegtető Tökéletes Bűntény elkövetéséhez felbérelnek egy doppelganger színésznőt, ő fogja eljátszani az „autóbalesetben elhunyt feleség” hálátlannak bizonyuló szerepét. Amivel nem számolt előre a férj, hogy a végrendelet egyik kitétele szerint azonnali hatállyal be kell költöznie a megörökölt víkendházba, oda, ahová elrejtette a holttestet. A tengeren túl THE WOMAN WHO WOULDN’T DIE címen forgalmazott bűnügyi történet ekkor fordul át természetfelettinek mutatkozó horrorba, amint a bicegő feleség szelleme éjjelente nem hagyja nyugodni a bűnösök lelkét.
A brithorror egyik kismesterévé váló Gordon Hessler (SCREAM AND SCREAM AGAIN) az Alfred Hitchcock Presents tévésorozat történetszerkesztő veteránjaként rendezhette meg első mozifilmjét. „
Hitch alaposan megválogatta a sztorikat. Voltak a kiselejtezettek között olyanok, amiket sajnáltam, hogy nem használhatjuk fel, de ő hajthatatlannak bizonyult. Nagyon nehéz dolguk volt ott a szerkesztőknek.” A CATACOMBS alapjául szolgáló novella volt az egyik, amit a show vezetősége visszadobott. A játékfilm magán viseli az Államokban akkor még futó sorozat jellemzőit – nagyrészt belsőkben játszódik négy-öt karakterszínész előadásában, a suspense-nagymester stílusát megidézve, reklámszüneteknél alkalmazott leblendékkel a jelenetek végén.
De vajon hogyan keveredett bele Daniel Mainwaring, a noir-klasszikus OUT OF THE PAST és az eredeti INVASION OF THE BODY SNATCHERS briliáns tollú amerikai forgatókönyvírója? „Tönkretette az ital” – mondta róla Joseph Losey, és ezzel meg is kaptuk az egyik lehetséges választ.
A banalitását nyakatekerten kigondolt bűnténnyel leplező CATACOMBS attól különb egy Alfred Hitchcock Presents epizódnál, hogy a) másfél órás b) Angliában készült. A gyengélkedő fontnak hála százezer dollár körüli összegből tető alá lehetett hozni egy ilyen viszonylag igényes kiállítású B-filmet a Shepperton stúdióban. Hammerék „mini-Hitchcockjaival” összehasonlítva Hessler kevesebb sokk-effektust alkalmaz, rendezése jó ideig megelégszik azzal, hogy a kamera előtt precízen mozgatott színészek – mint valami színdarabban – felmondják a kriminális frázisokkal teleszórt szövegkönyvet (két jómadár egymás között: „A te gyilkosságodat magad intézd, az enyémről én gondoskodom.”) Az éjsötét utolsó felvonás már alkalmas lehetett egy kis idegborzolásra, a végkifejlet nem jött volna létre az ÖRDÖNGÖSÖK nélkül. Az utolsó jelenetet kétszer egymás után kellett megnéznem, mert elsőre nem hittem el, amit látok/hallok.
Érthető, miért lett hosszú évtizedekre elásva ez a tucat-krimi, ám akik rá tudnak hangolódni a hasonló zsánerű korabeli filmekre, tehetnek vele egy próbát. Van valami wonderful abban, ahogy ezek a darlingok a kandalló mellett ücsörögve brutális murdereken törik a lovely fejüket. „Készíts nekem egy teát... Ne, inkább kávé legyen.”
