Páter Walker, angol
Mielőtt végleg kifogyott volna a botrányos témákból, Pete Walker exploitation-kampányának (HOUSE OF WHIPCORD; FRIGHTMARE) soron következő állomása az egyházat hordozta körbe véres kardként. A katolikus nevelésben részesült, hitehagyott független producer-rendező sikereiért nem az Úristennek adhat hálát, hanem forgatókönyvírójának, David McGillivraynek, aki kidolgozta a hatásvadász gyilkosságsorozatok körül bonyolódó cselekményeket. A következtetést abból vonom le, hogy Walker azon munkái, melyek nem McGillivray néhol talán bő lére eresztetett, de a suspense és értelem szikráját végig ébren tartó könyveiből készültek (THE FLESH AND BLOOD SHOW, THE COMEBACK, HOUSE OF LONG SHADOWS), valahogy nem tudják hozni ugyanezt az időtállónak bizonyult minőséget.
Midőn az ördögűzős horrorfilmek javában fényezték a katolikus egyház nimbuszát, a bűnügyi krimik továbbra sem bántak kesztyűs kézzel a papokkal. Ha egy olasz giallóban valaki reverendában lépett színre, arról a végére jó eséllyel derül ki, hogy elmebeteg gyilkos. Az elkövetőről ezúttal le sem kell rántani a leplet, mert az elejétől fogva a szemünk láttára szolgálja Walkerék (és úgy általában a brithorror) makacsul visszatérő témáját: a hatalommal visszaélők a markukba került fiatalokon gyakorolják a válogatott kegyetlenkedéseket.
Egy tinédzser lány öngyilkosságával nyitó HOUSE OF MORTAL SIN papja különösen elvetemült figura: bajba került (mondjuk terhes) kislányok gyónásait magnószalagra rögzíti, majd feloldozás helyett megzsarolja őket az intim részleteket tartalmazó felvételekkel. A szakítófélben lévő Jenny ugyan nem az a templomba járó típus, a lelkésszé átvedlett gyerekkori barát („a munkaközvetítőnél ez volt az egyetlen meló, amit ajánlani tudtak”) unszolására mégis úgy dönt, hogy a gyóntatófülke sötétjében osztja meg bánatát.
Balszerencséjére ismerőse helyett Xavier Meldrum tisztelendő atya van éppen szolgálatban, akinek szent meggyőződése, hogy a nagybetűs Bűn ellen minden lehetséges eszközzel harcolni kell. A rendkívül kényelmetlen párbeszéd végére az atyát valósággal megbabonázza a szőke lány, és még aznap éjjel hozzálát, hogy Isten és különféle vallási kellékek segedelmével megmentse (Xavier - ejtsd: savior) az elveszett lelket, a környezetében élők kárára. Valakinek a fejét tömjénező edénnyel verik szét, egy másik szerencsétlen mérgezett ostyát kap a misén, rózsafüzér a fojtogatás eszköze.
Az egyik leghatásosabb gyilkossági jelenet éppenséggel képen kívül történik, amikor az atya ellátogat a kórházba, hogy feladja az utolsó kenetet életben maradt áldozatának. Az eredetileg Peter Cushingnak szánt szerepet a tekintélyt parancsoló orrozattal megáldott színpadi színész, Anthony Sharp vállalta el. A cölibátusra felesküdött pap szexuális frusztrációit csatornázza szent terrorba, miközben a sűrű atmoszférára szinte észrevétlenül, alattomos módon telepszik rá a pszicho-thrillerek szent tehenének, a PSYCHO-nak a befolyása. Meldrum félholt anyjával és félszemű házvezetőnőjével (a Walker-filmek legélesebb kése, Sheila Keith) él egy fedél alatt, a hisztéria a parókia barátságtalan falai között fogja elérni csúcspontját.
Rövid időre szót kap a haladó szellemiség képviselője - egy elöljáró azt javasolja az ifjú lelkésznek, nyugodtan válasszon szabadabb életet biztosító foglalkozást –, azonban Walkerék tettek róla, hogy Meldrum tömjénfüstben érlelt ravaszságának véletlenül se akadjon méltó ellenpárja. Így válik a provokatív indíttatásból elkövetett exploitation film nagy túlélőjévé az egyház fundamentalista frakciójának szörnyszülötte. A segítő szándékot és tiszta erkölcsöt feltételező „munkaruha” mögé bújva a legaljasabb bűncselekmények követődnek el, a gyanú halvány árnyéka nélkül. Az atya, a fiú és a pedofil botrányok nevében.
