2018. augusztus 16., csütörtök

THE SORCERERS (1967)

Michael Reeves, angol


Olaszországi kalandját (THE SHE-BEAST) követően Michael Reeves visszatért Londonba, és a kisköltségvetésű horrorokra szakosodó Tigon British Film Productions-nél folytatta tragikus hirtelenséggel abbamaradt karrierjét. A Tigon-főnök Tony Tenser korábban az ISZONYATba szállt be társfinanszírozóként, így az ambiciózus fiatalemberben akár Roman Polanski utódát is megláthatta. Az együttműködés végül remekműhöz vezetett, de a WITCHFINDER GENERAL előtt, annak mai napig az árnyékában maradva ott a  THE SORCERERS.


Dr. Monserrat, az öregkorára szegénysorba jutott tudós (Boris Karloff) rávesz egy Swinging London éjszakai életébe megcsömörlött, unatkozó fiatalembert (a rendező alteregójaként is felfogható Ian Ogilvy), hogy vesse alá magát pszichedelikus élménnyel kecsegtető kísérletének. Monserrat kezdetleges házimozi-rendszerre emlékeztető hipnózis-masinája képes rá, hogy a rövid kezelés befejeztével a páciens tudata felett telepatikus úton bármikor átvegyék a vezérlést. Nem várt mellékhatásként a médiumot érő külső és belső impulzusok élő adásban visszaközvetítődnek az otthonról ki sem mozduló irányítókhoz - ennek legjobban a tudós felesége örül, aki saját szórakoztatására egyre elvetemültebb dolgok elkövetésére utasítja az öntudatlanul engedelmeskedő kísérleti nyulat.


Az átlagosnál is kevesebb pénzből legyártott film kilóg az akkori Hammer vagy Amicus fémjelezte brithorrorok sorából, legfőképpen amiatt, mert egy húszas évei elején járó rendező állt a kamera mögött, vérprofi kollégákhoz képest minimális tapasztalattal, nem beszélve arról, hogy esze ágában sem volt hagyományos horrorfilmet készíteni. A forgatókönyvbe is alaposan belenyúló Reeves gerillamódszerekkel látott hozzá a rendezéshez, és ha a lendületből vászonra vitt eredmény finoman szólva nem is lett tökéletes - a látványvilág szegényes, a rendezés néhol furcsán veszi ki magát (azok a kocsizások) -, közben annyira izgalmas, hogy nem lehet közömbösen elmenni mellette.


A tudományos, vagyis inkább okkult fantasztikum bármennyire is naiv, kissé talán butuska első ránézésre, példázatként kezelve elegendő rágcsálnivalót nyújt a Gondolkodó Néző számára. Azon túl, hogy a manipuláció erejéről, a mások felett gyakorolt hatalomról vizionál, exploitation filmként saját erőszakos mivoltára is reflektál, valahol a KAMERALES és a VIDEODROME között félúton: rendező és közönség szerepét betöltő címbéli "varázsló" házaspár leképezése annak, ahogy a mozivarázs jóvoltából a legvadabb vágyálmaikat élhetik át a voyeurködésben élvezetüket lelő kispolgárok. Mindemellett egészen egyedi módon tematizálja a "csak a húszéveseké a világ" kezdetű generációs ellentétet, egyik féllel sem bánva kesztyűs kézzel.  


London laza erkölcsű bulinegyede, a  Soho környékén játszódó film oh so British abszurditása abból fakad, hogy mint valami Monty Python szkeccsben, a szadista indulatokat a legelfojtottabb karakterek szabadítják el, visszájára fordítva a felfogást, miszerint az esztelen erőszak az ifjúság szórakozása. Mivel a Karloffnak szánt főgonosz szerepet a sztár megvétózta, rendhagyó módon az Őrült Doktor felesége jeleskedik az aljasságban. Az elvesztegetett évei felett sopánkodó kisnyugdíjas emberi mivoltából kivetkőzve éli ki alantas ösztöneit azoknak a "mai fiataloknak" a kárára, akik éppen saját fiatalságuk elfecsérlésével töltik az idejüket. 


Nihilista gondolatokkal eljátszadozva a WITCHFINDER GENERAL zord hangneme sejlik fel, melynek végkifejletében szintén az elnyomás hozza ki a legrosszabbat a fiatal főhősből. Jóllehet a filmben látható és hallható swinging sixties világ már a múlté, vannak dolgok, emberi dolgok, amik örök érvényűek.