THE INCREDIBLE MELTING MAN (1977)

 William Sach, USA

Ahogy a cím meg a német moziplakát sugallja, a Hihetetlen Olvadó Ember az atomkorszak hihetetlen B sci-fi szörnyeinek a leszármazottjaként tekintett magára, az viszont már a splatter-korszakot vetíti előre, hogy a  produkció jolly jokere Rick Baker maszkmester és az ő  hihetetlen trükkjei. 

A tudományos-fantasztikus abszurdum egy bajuszos űrhajós tragédiáját meséli el, aki űrutazása során „belenézett a Szaturnusz gyűrűjén keresztül a napba". Az audiokommentárban a rendező arról elmélkedik, hogy az űrhajósoknak vajon lehet-e bajszuk. Hát persze, hogy lehet, Will, te nem hallottál Farkas Bertalanról? Ha jól tudom, Bercinél is felmerült valami probléma, miután a Szaturnusz gyűrűjén keresztül a pohár fenekére nézett, de az biztos, hogy a visszatértekor nem kezdett olvadó agysejtekkel gyilkos ámokfutásba egy szatmári település környékén. Vagy ha mégis, arról mi nem tudhatunk.

A THE INCREDIBLE MELTING  MAN alapjául alighanem az '58-as "amerikai" (valójában brit) FIRST MAN INTO SPACE szolgált. A kettő  között félúton AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA tépte az idegeket, ami leginkább a mű ghoulish jellegén mutatkozik meg. A pszichoradiológiai kutatóintézetből elszabadult Olvadó Ember nem más, mint egy rothadó zombi, útban a temető felé. A napnyugta fényeiben feldereng valami patetikusság visszataszító alakjában - ah, valaha ő is érző emberi lény volt. 

„Steve, hallasz? Én vagyok az, Ted. Segíteni akarok, gyere vissza a kórházba, ki leszel vizsgálva!” A vérszomjas radioaktív szörnyeteget barátja/kezelőorvosa próbálja becserkészni sugárzásmérővel a kezében. Tedet húsz évvel korábban John Agar alakította volna, a színész kicsit hasonlít is a szörnymatinék lapos arcú sztárjára.  

 

Ha már az ötvenes évek stock-karaktereiről beszélünk, a Tudós és a Szörny mellett képbe kerül a Tábornok is, immáron a vietnami háború utáni évek hadsereggel szemben bizalmatlan optikáján keresztül. 

 

A vezérkar (1db katona - a költségvetés kötelez!) nemhogy a lakosságot, de még a helyi hatóságot sem hajlandó figyelmeztetni a közveszélyre. A titkolózás oda vezet, hogy a végére így vagy úgy mindenki szörnyet hal; az űrkutatás fejlődésének nem lehet gátat szabni. 3...2....1... és útnak indítják a következő bajuszos űrhajóst a Szaturnusz felé. 

A szerző „szürreális komédiát” vizionált az EC Comics stílusában, a producerek fapofával előadott ijesztegetős horrort akartak. A két elképzelés között csetlő-botló tragikomédia a szemünk előtt bomlik le hulladékká, hogy aztán évekkel később újrahasznosuljon a STREET TRASH formájában.

 

Az agyzsibbasztóan lassú tempójú ámokfutásban azok a kis epizódok tartják a lelket, amikben felüti fejét a rendező által propagált humor. Ilyen a ’horgász a pácban’ a filmtörténet addigi talán legjobb levágott fejével, a FRANKENSTEIN-homázs a gyerekekkel, vagy a fotómodelles jelenet azzal a szőke csajjal a LEMORÁból. Kristálytiszta blu-ray kópián a hosszan kitartott beállítások alatt alaposan szemügyre lehet venni Rick Baker munkáját, 

vagy éppenséggel egy ’77-es kaliforniai nappali lakberendezését. Iszonyat:

William Sach állítólag majdnem megkapta a Berlini Filmfesztivál fődíját egyik korai zsengéjéért. Tudatában annak, hogy az utókor a két hét alatt leforgatott, a közreműködése nélkül átszerkesztett szörnyűség miatt fogja felemlegetni a nevét, Sach a kommentárjában keserűségét iróniába fojtja. „A festékgyárban dolgozó anyám tehet róla, amikor a kezembe nyomott egy vödör ragacsot.” A producerek mellett az operatőr is megkapja a magáét, valami francia pacák, akit ki kellett volna rúgni, mert túl sokáig pöcsölt a világítással és nem tudott rendesen fókuszálni. Megnéztem az Imdb-n, "William Curtis” valójában a francia újhullám idején befutott Willy Kurant. Hímnem-nőnem (Jean-Luc Godard), Transzeurópa Express (Alain Robbe-Grillet), Teremtmények (Agnes Varda), Halhatatlan történet (Orson Welles)  ⇢ LE MONSTRE QUI VIENT DE L’ESPACE. Ça, c’est du grand art!  

DEADLY HERO (1975)

Ivan Nagy, USA

A UCLA filmes 

szakán tanult, akkoriban visual artist, magyarán fotóművészként tevékenykedő Nagy Iván ezzel az Avco Embassy által forgalmazott nagyjátékfilmmel robbanhatott volna be az újhollywoodi fenegyerekek közé. Legközelebbi nagyjátéka tizennyolc évvel későbbi, szóval a berobbanás elmaradt, viszont a hétszázát! A mi Ivánunk izgi B-kategóriás pszichothrillerrel lepett meg, ráadásul született magyar létére úgy kapta lencsevégre New York utcáit, mintha Abel Ferrara vagy Larry Cohen állt volna a kamera mögött. Az operatőre egy másik káeurópai disszidens, Andrzej Bartkowiak. 

"Katolikus polgártársaim, zavaros időket élünk." A Troubled Times címen forgatott újhullámos noir halálos hősének, Ed Lacy rendőrnek az arcképe olyan NYPD kiválóságok mellé kívánkozik, mint a Maniac Cop és a Bad Lieutenant. Az ír katolikus (vagyis alkoholista) családapa közel két évtizedet töltött el szolgálatban, de képtelen hideg fejjel kezelni a nagyvárosi káoszt; előbb lő, aztán kérdez magatartása miatt az egykori nyomozótiszt utcai járőrként vonulhat majd nyugdíjba. Kérdem én, nem lett volna ésszerűbb irodai munkára beosztani?

 

If You touch my gun, I'll blow your fucking head off

 

Munkaidőn kívül, amikor éppen nem néger striciket állít a falhoz a gettóban, keményvonalas republikánus szavazóként tevékenyen részt vesz a jobboldali polgármesterjelölt „Ami sok, az sok" szlogennel induló választási kampányában.

Túszdráma során úgymond önvédelemből két lövéssel leterít egy fekete bőrű rablót, a sajtóban hősként ünnepelt rendőr előtt új, a politika felső köreibe vezető távlatok nyílnak meg. A diadalmenet addig tart, amíg a rablás elszenvedője, a BLM-tablettát nyelt középosztálybeli nő nem vádolja túlkapással megmentőjét. Lacy először szép szóval próbálja rábírni a szingli zenetanárt, hogy vonja vissza tanúvallomását, kétségbeesésében még a nő által vezényelt off-Broadway avantgárd transzgender glamrock musical előadást is végigszenvedi.

Ami sok, az sok! Amikor a szolgálatból felfüggesztik, a kampányból pedig kitessékelik, vigilante módba kapcsolva nekilát, hogy kivonja a forgalomból a demokrata szavazó „hazug kurvát”.

A jobbnál-jobb nagyvárosi bűnügyi drámákkal (FRANCIA KAPCSOLAT, SERPICO, KÍNAI NEGYED, KÁNIKULAI DÉLUTÁN) kényeztetett  korabeli kritikusok nem voltak elájulva a TAXISOFŐRrel egy időben készült filmtől. „Közönséges manhattani melodráma (amin) nem segít sem a forgatókönyv, sem a filmezésben újoncnak számító Nagy fantáziátlan rendezése.” Nem vitatkozva a New York Times kritikusával, de a forgatókönyv feltehetőleg azért van tele közönséges karakterekkel, mert így akartak igazodni a korszak filmművészetének újfajta, nyersebb valóságábrázolásához. A projekt egyik kezdeményezője, a címszerepet alakító Don Murray magyarázta: „Úgy mutatja be a karaktereket, mintha a való életben találkoznánk velük. Ha egy erőszakos bűnöző megtámadna minket, nem tudnánk semmit az életkörülményeiről, hogyan nőtt fel, miféle sérelmek érték. Csak annak volnánk tudatában, hogy éppen bántalmaznak. Ha egy könyörtelen rendőrrel kerülnénk szembe, fogalmunk sem lehet, milyen brutális bűnözőkkel volt korábban dolga, amitől ennyire bosszúszomjassá vált, egyszerűen csak menekülni akarnánk a bosszúja elől. Ha található politikai vagy társadalmi értekezés a filmben, azt a közönség gondolja bele.” Ezzel azért vitatkoznék: a film liberális bunkósbotjának suhintását még az az utolsó széksorban ülő rövidlátó néző is megérezheti, aki szerint a rendőr fantomképe a moziplakáton egyáltalán nem hasonlít George W. Bushra.

A producerek Jules Dassin legendás noir-mestert, a New York utcáin forgatott THE NAKED CITY (1948) rendezőjét keresték meg a forgatókönyvvel, de mivel Dassin keményvonalas balosként a történet társadalomkritikus oldalát akarta kidomborítani, végül a feltörekvő Nagy mellett döntöttek, akitől nem állt távol az exploitation-mentalitás: az első meztelen feneket az ötödik percben dörgöli a képünkbe. A feszült rablási jelenetet követően betekintést kapunk a világ legheterogénebb társadalmi összetételű metropoliszának rendfenntartó szervezetébe. A nőkkel és kisebbségekkel lekezelően bánó fehér zsernyákokat fekete bőrű kerületi ügyész tartja kordában. Ha jó, ha rossz, a rendszerbe bekerülhet egy-egy különösen szélsőséges elem; általában róluk szólnak a hollywoodi rendőrfilmek (PISZKOS HARRY & Co.). „Én vagyok a társadalom”- hangoztatja  a frusztrált közszolga egy pszichopata meggyőződésével. A hősnő csellójának szúrós végébe dőlő befejezés már bőven nem a dokurealizmusról szól, de keményvonalas zsánerszavazóként a pszichothrilleres megoldások zavartak a legkevésbé. Bátrabb határfeszegetéssel, esetleg szatirikus éllel felfegyverezve a DEADLY HERO talán nem tűnik el a süllyesztőben; a kultstátuszhoz lehet, hogy tényleg elkélt volna egy Abel Ferrara vagy Larry Cohen kaliberű rendező a kamera mögé.

Az Avco  pocsék reklámkampánnyal és korlátozott kópiaszámmal ágyazott meg a sikertelenségnek. Ettől függetlenül a stáblista bővelkedik Hollywoodban befutó nevekkel: a szintetizátoros témákat Brad Fiedel (TERMINÁTOR, FRÁSZKARIKA) programozta, az itt debütáló Andrzej Bartkowiakot (ÖSSZEOMLÁS, FÉKTELENÜL) Sidney Lumet veszi a szárnyai alá. James Earl Jones figyelemre méltó, amíg le nem puffantják, Treat Williams első filmszerepében látható (Lacy járőrtársa), valahol feltűnik Danny DeVito. A női sztárnak ellenben nem volt több jelenése, az addig tévésorozatokban szereplő Diahn Williams főproducer férje révén került a filmbe és úgy összerúgta a port Naggyal, hogy otthagyta a szakmát. Minden más, amit tudni akartál Rettegett Ivánról: A MEGNYÚZOTT NŐK.