THE OLD DARK HOUSE (1932)

James Whale, USA

Legyen az amerikai rémmese a nyolcvanas évekből (DOLLS) vagy olasz giallo-szerűség (SOMETHING CREEPING IN THE DARK), az Öreg, Sötét Ház toposzára annyiszor lett hivatkozva itt a Delirián, hogy ideje meglátogatni az egyik ősforrásnak tartott műemléket. (A másik egy még korábbi némafilm, arról majd később.)

A Hayes-kódex előtti horror csodaévében mutatta be a Universal stúdió a FRANKENSTEIN rendezőjének új filmjét,  amely J.B. Priestley novelláját adaptálta vászonra. Az angol szerző 1927-ben publikált Benighted című könyve odahaza nem került az eladási listák élére, ellenben Amerikában Old Dark House-ra átkeresztelve vették, mint a cukrot. Priestley (akinek a nevét a főcímen elírták) epésen meg is jegyezte, hogy filozofikus igényű írását, úgy látszik, ponyva-thrillerként jobban el lehet adni a népnek. A Különös éjszaka (antikváriumokban még fellelhető a két világháború között megjelent magyar kiadás) egy sajátosan brit comedy of manners rémtörténet, melynek színdarab-szerűen szerkesztett fejezetei valóban hajlamosak egzisztencialista párbeszédekbe bonyolítani a szereplőket. Nem igazán tehetne mást, mivel a bonyodalom maga egyetlen rövid fülszövegbe összefoglalható.

Valahol a walesi hegyekben az égszakadás-földindulás közös fedél alá terel öt átutazót. A Nagy Háború utáni London társadalmát leképező társaság a kandalló előtt ülve igazmondó játékkal próbálja elütni az éjszakát. Lehullanak az álarcok, szövődik egy szerelem, diadalmaskodni látszik a humanizmus... ha éppenséggel nem volnának foglyai egy cefetül félelmetes öreg, sötét háznak, az arisztokrácia legcsúnyább orcáját mutató lakókkal. Nem hazudtolva meg angol származását, James Whale, ez a különc (jelszó: queer) filmrendező az abnormalitást ünneplő Femm família bűvöletében forgatott horrorkomédiát a novellából. 

Az Addams családot ihlető Femmék kísértetkastélyukkal együtt kollektív Universal Szörnyé állnak össze a filmben. A rémes háztartás bemutatása a baromállat inassal kezdődik (Boris Karloff), színre lép a saját otthonában rettegő házigazda (a femmetikus Ernest Thesiger) és nővére, egy bigottan vallásos kis gnóm ("Nincs ágyunk! Nem kaphatnak ágyat!"). Később megismerjük az emeleti hálószobában sínylődő Sir Roderic Femmt, az aggastyán családfőt; őt történetesen egy nőszemély alakítja (mondtam, hogy queer). A harmadik emelet baljós kérdőjelként lebeg a tébolyda felett: vajon miféle istenverést rejt a kívülről lelakatolt szoba a folyosó végén? 

A szöveghű adaptáció a végére önállósítja magát, a rettegett negyedik Femm a könyv lapjain egészen más szerzet. Nincs mese, olvasnivalóként a Különös éjszaka jobban megmozgatja a fantáziát, mi több: hátborzongatóbb. Ettől eltekintve a korai hangosfilm (= jó sokat pofáznak benne, jó hangosan) is szépen muzsikál, árnyjátékokkal cizellált látványvilága lenyűgöző. A stúdiódíszletet a rendező grandiózus forgószínpadként vette birtokba, amibe filmes eszközökkel (gépállások, vágás, hanghatások) lehelt életet. A mozgókép olyan expresszionista stílusban fogant jelenetekben kerekedik felül a szavakon, mint amikor a gyönyörű fiatalasszony rusnya banyává torzul a tükör előtt, egy pillanatra beteljesítve az elhangzott jóslatot ("Finom anyag... de az is meg fog rohadni!"). Botrányosan szexi pre-kód rucijában a zord falak között fáklyaként lobogó nő a film egyik pompás abszurditása.

Ekkorra (1927/32) az ilyesfajta mystery-krimiknek már megvoltak az intézményesült kliséi, ami azt is jelentette, hogy rájuk lehetett játszani,  eltúlozni,  felküldeni (send-up) a lépcsőn és legurítani úgy, hogy a fejük tetejére álljanak. A fokozás elve alapján vezérelt THE OLD DARK HOUSE bármelyik kortársánál határozottabban vetítette előre azt az évtizedekkel később kiteljesedő horrorfilmes trendet, amiben a fekete humor őrült táncot lejt a vérfagyasztással - az isten háta mögött, egy belterjes család hajlékában, a vacsoraasztal körül. Láncfűrészes mészárlásra azért ne számítsunk,  de valahol el kellett kezdeni.

MOONSHINE MOUNTAIN (1964)

Herschell Gordon Lewis, USA

A ’Vér-trilógia’ befejeztével David F. Friedman producer otthagyta a slamasztikában H.G. Lewist, akinek így új támogató után kellett néznie. Szólóban első dolga az volt, hogy forgalmazó ismerősétől kapott 8000 dollárból leforgatott Dél-Karolinában egy úgynevezett hicksploitationt. A kultúrantropológusok számára különösen érdekes műfaj a THUNDER ROAD (Mániákus motorosok, 1958 – a Hazárd megye lordjai tévésorozat őse) sikere után kezdett el pénzkereseti lehetőségként felmerülni lókötő exploitation filmesek körében. 

A moonshine (házilag pancsolt whisky) és folkmuzsika tömény elegyéből lepárolt parasztploitation egy nagyvárosban karriert csinált country-western sztár szemén keresztül kalauzol el az isten háta mögé. A körberajongott zenész új inspirációk után kutatva magánrepülőgépén visszatér a délvidékre népdalokat gyűjteni. All-American Bartók Bélánkat az első szembe jövő büdös paraszt leüti és kirabolja, majd az elkerülhetetlen kultúrsokk után gitárjával és szalagos magnóval a kezében megpróbál az unalmukban naphosszat danolászó helyiek bizalmába férkőzni. Ez akkor sikerül neki, amikor a táncházban egy rá fogott pisztoly hatására a falu apraja-nagyja előtt bebizonyítja, hogy úgy tud pengetni (pickin’), mint a tizenhat lóerős olajozott istennyila. 

A talpalávaló hillbilly műdalokat Lewis saját maga írta, a főszereplő a TWO THOUSAND MANIACS alkalmi zenekarának, a Pleasant Valley Boys-nak a gitáros-énekese. Lewis korábban már bizonyított színészeire osztott két nagyobb szerepet: a TWO THOUSAND MANIACS feledhetetlen polgármestere joviális családfőt játszik, a COLOR ME BLOOD RED zakkant festőművésze itt gazfickóként úgy néz ki, mint Robert Downey Jr. az elvonókúra előtt. Féleszű helyettesével az oldalán a seriff sorozatban gyilkolja le a szövetségi ügynököket, akik azzal a megbízással érkeztek a környékre, hogy véget vessenek az illegális szeszfőzés gyakorlatának. Arról, hogy hová tűnnek a holttestek, a tisztáson álló hatalmas lepárló tartály ("world's biggest still") tudna mesélni.

Aki hallotta Lewis valamelyik audiokommentárját, az tudja, hogy a filmkészítéshez mindig gunyoros mosollyal állt hozzá. Főcím: „Rendezte Herschell Gordon Lewis, akinek lehetne több esze, de nincs”. A vörösnyakúak a lehető legalpáribb előítéletek alapján lettek ábrázolva, de a helyzet DELIVERANCE-i súlyosságát enyhíti az erőszakot övező vidám hangulat. A szeszcsempészek a maguk tahó módján kedélyes kis közösséget alkotnak, a jenkik meg húzzanak vissza, ahonnét gyüttek. Brüsszel – Borsod megye viszonylatára lefordítva az otthoni pálinkafőzés adómentessége népjóléti érdek olyan térségekben, ahol sokaknak a danolászáson kívül az alkoholizálás az egyetlen szórakozási lehetőség.

Rendezés, kameramunka HGL-től elvárható alacsony színvonal, ha rendesen megvágták volna a munkakópiát, a kész mű alig haladná meg a hatvan percet. Ehelyett nagyjából minden benne lett hagyva úgy, ahogyan az elsőre puffant, kivéve a véresebb mozzanatokat. Lewis a kisgyermekes szülőkkel teli bemutatón döbbent rá, hogy megcsinálta élete első családi moziját, emiatt gyorsan eltávolította a védjegyének számító gore-t. Az ütött-kopott kópián meg lehet tippelni, eredetileg hol lehettek az inkriminált képsorok (az ügynökök földbe döngölése, a barátnő eltüntetése, a baltás akció a végén). A vidéki közönségnek szánt MOONSHINE MOUNTAIN csak úgy önmagában fogyasztásra nem ajánlott, viszont a TWO THOUSAND MANIACS mellé tökéletes second feature. Ezért is nagyszerű húzás az Arrow kiadó részéről, hogy Lewis mesterművét és ezt az elfeledett relikviát közös blu-ray lemezen jelentették meg. Sajnos CD-t nem mellékeltek hozzá, pedig a filmeket kísérő nóták hallatán az ember legszívesebben táncra perdülne. Jíííííí-ha!

MAN BEHIND THE SUN (1988)

Kínai középiskolások a MAN BEHIND THE SUN vetítésén

A második világháború idején biológiai fegyverek kifejlesztésével foglalkozó japán 731-es egység rémtetteit felelevenítő dokumentum-játékfilmet Kínában a mai napig arra használják, amire annak idején kitalálták: történelemlecke egy emberiség elleni bűncselekményről. Miután kémeim jelentették, hogy többször műsorra tűzte a Kínai Központi Televízió (CCTV) és vetítik iskolákban, újra elővettem, hátha tanulok belőle valamit, meg aztán jó lesz az tűzifának a Deliriára...

Időközben megismerhetővé vált a rendező Mou Tun Fei alias T.F. Mous néhány korábbi munkája, amelyekből világosan kiderült, hogy ennek a tajvani katonai diktatúra alatt felnőtt értelmiséginek megvoltak a maga rögeszméi. A harcművészeti és börtönfilm keverék A DEADLY SECRET és az illegális menekülteket összegyűjtő fogolytáborban játszódó LOST SOULS az emberi aljasságról nyújtanak Shaw Brothers exploitation filmekbe csomagolt látleletet.

A MAN BEHIND THE SUN egy anyaországból irányított hongkongi produkciós cég megbízásából készült a Kínai Kommunista Párt jóváhagyásával. Elsődlegesen a japán megszállók emberkísérleteit lajstromozza, miközben azért használ háborús játékfilmre jellemző sablonokat, jóllehet ezek a hagyományos narratívára tett kísérletek minduntalan a tábor origójának számító krematóriumba lyukadnak ki. A gyerekkatonákon keresztül a japán nemzeti karakter kap árnyalatot - senki sem születik gonosznak. Függetlenül attól, hogy kiválóan hasznosítható japán-ellenes propagandaként, a létrejöttét nem holmi idegengyűlölet motiválta.

"Európában a háború után a németek bocsánatot kértek, a nácik eltűntek a színről. Más volt a helyzet Japánban, ahol ugyanaz a rendszer, ugyanaz a bürokrácia maradt hatalomban a mai napig. Bocsánatkérés helyett inkább mindent letagadtak. Évente tartanak nagyszabású megemlékezéseket Hirosimáról, de azt nem mondják el a fiatalságnak, miért dobták le a bombát. Miért akarják eltemetni a múltat? Ők arra számítanak, hogy ha áldozatként állítják be magukat az újabb generációk előtt, száz év múlva át  lehet írni a történelmet. (...) Valakinek tennie kellett valamit. Én rendező vagyok, tudtam csinálni egy olyan filmet, amin keresztül elmondhattam az embereknek, mi történt." - T.F. Mous (East Side Stories magazin)

A tábor áldozatait a 'jobb a békesség' elvét alkalmazó kínai emlékezetpolitika és általa a köztudat ugyanúgy a feledés homályába temette, mint a LOST SOULS szerencsétlen menekültjeit - Mou ezen a hallgatáson, a felelősségre vonás elmaradásán baszhatta fel annyira az agyát, hogy egy kínai kungfu-kasszasikerrel a háta mögött (Kicsi hősök, 1983) nekiálljon megcsinálni magnum opusát. Az már vérmérséklet kérdése, hogy valaki egy holokauszt-filmen keresztül a művészi ambícióit éli ki (and the Oscar goes to...), vagy az ismeretterjesztés nevében maga is atrocitást követ el.

A rekonstruált rémtettek részleteivel a tájékozott olvasók bizonyára tisztában vannak, az egykori tábor romjai mellett nyílt múzeum panoptikumában ma már élőben is szemügyre lehet venni a leghírhedtebb jeleneteket (lásd a mellékelt fotókat). A Mandzsúriában forgatott produkció elkészültének hátborzongató körülményeiről a rendezőasszisztens mesélt részletesen a blogján. Az egyik japán tisztet is eljátszó fószer feladata volt, hogy a valósághű ábrázolásra törekvő rendező utasítására az Orvostudományi Egyetemről beszerezze a testrészeket és a krematórium díszletébe helyezett tetemeket.

"Volt az a jelenet, amiben egy nő karjáról lerántják a bőrt. A vetítő nagyvásznán vettük észre, hogy a felvétel nem sikerült. Az azonnali megbeszélésen arra kértek, hogy még aznap éjjel szerezzek egy másik pár női kart. Az egyetem udvarán rengeteg pénzt kellett adnom az ottani felelősöknek ahhoz, hogy beleegyezzenek a testrészek eladásába. A személyzet odavezetett egy hullákkal teli medencéhez, ahol levágták egy női tetem karjait. Lepedőbe bugyolálva a hónom alá csaptam és visszasiettem a forgatásra. Mivel a kellékesek a díszlet felállításával voltak elfoglalva, rám hárult a feladat, hogy előkészítsem a karokat. Szikével felfejtettem az izmokat, lehámoztam a csontokról a húst egészen az ujjakig, aztán a bőrrel együtt visszaragasztottam az eredeti állapotba. Hajnalig tartott, mire kész lettem. Amikor láttam, hogy a rendező meg volt elégedve, nagyon megkönnyebbültem."

A megvalósítást is ez a hidegvér jellemzi, ahogy a kamera katonás, marcona fegyelemmel rögzítette, amit elé tettek. Az exploitation előre megfontoltságával sokkol, de azzal nem lehet megfogni, hogy ócska bóvli lenne; emiatt, és az újabb morális kérdéseket felvető "speciális effektjei" okán nyomasztásban túltesz az ILSA-sorozaton vagy a Cinecittá-nácik bármelyikén. A film voltaképpen egy nézőkön végrehajtott terhelési kísérlet, ami a szemléltetés eszközével éri el végcélját, azt, hogy a sokk után velünk maradjon a düh és felháborodás érzése.

Az újonnan bevezetett III-kategóriát elsőként megkapva Hong Kongban a karácsonyi szezon alatt futott le a film. Mivel 18 éven felülieket nem engedtek be a vetítésékre, lelkes történelemtanároktól érkezett kérésekre hivatkozva a forgalmazó kialkudott a besorolóbizottságtól egy alacsonyabb korhatárral bemutatható változatot diákok számára. Végül annyit hozott a konyhára, hogy más producerek is felkapták rá a fejüket. Két nemhivatalos ripoff/folytatás készült, Mou pedig újabb atrocitás-mozival tért vissza, ezúttal a nankingi mészárlásról emlékezve meg. A visszhang nélkül maradt, tetemes pénzt (és ki tudja hány tetemet) felemésztő BLACK SUN - THE NANKING MASSACRE a rendező karrierjének a végét jelentette.

Érthető módon a Terror Háza koncepciót mozgóképre alkalmazó MAN BEHIND THE SUN a nyugati világban nem a történelemtanárok, hanem az extrém kihívásokat kereső horrorpisták körében vált kultuszfilmmé. Akik nem tudnak megbékélni a puszta gondolatával sem, emlékezzenek a szlogenre: A barátság az barátság. A filmtörténet az filmtörténet.