2017. június 25., vasárnap

EL BUQUE MALDITO (1973)

Amando De Ossorio, spanyol


Az eurokultban utazó műgyűjtőket átokként sújtó teljesség igénye megköveteli, hogy foglalkozzunk vele, úgyhogy íme a BLIND DEAD III – THE GHOST GALLEON, a sorozat leginkább "potboiler" szagú megnyilvánulása, az epizód, amit nyilvánvalóan nem alkotói szándék, hanem a csúcsra járatott spanyol horrorfilmipar követelt ki magának.

A bolygó hollandi legendájából kiindulva Ossorio arra kárhoztatta ördöggel cimboráló Templomosait, hogy ódon kísértetgályán bolyongjanak az ítélet napjáig, valamiféle interdimenzionális ködbe burkolva (á la John Carpenter's A KÖD). Forgatókönyvírói macera: hogyan juttassuk el a zombieleségnek szánt szereplőgárdát a nyílt vízi kulisszába? 


A megoldás csodálatosan abszurd: korunk gátlástalan vállalkozója két bikinimodellt motorcsónakon kiküld az óceán közepére. A reklámfogás terve szerint egy arra tévedő hajó majd megtalálja őket, a média beszámol róla ("Két gyönyörű túlélő egy fantasztikus csónakban!"), miáltal a vállalkozó forgalmazta vízi járművet úgy fogják kapkodni világszerte, mint a cukrot. A médiahekk azonban csődöt mond, amikor a lányok beleütköznek az ominózus gályába, melynek fedélzetén régi ismerőseink, a vakhalottak kísértenek. A vállalkozó (Jack Taylor arcberendezése a vakhalottakéval vetekszik) és verőembere, a modellügynökség igazgatónője (a filmnek némi női méltóságot kölcsönző Maria Perschy), az egyik eltűnt némber leszbikus szeretője (angol hangja: Amanda Lear), valamint egy kalandvágyó professzor tengerre szállnak, hogy megkeressék a szellemhajót.


Az ismert tengerészlegenda, valamint a hetvenes években újra szóbeszéd tárgyát képező Bermuda-háromszög rejtélyének vakhalottakra adaptálása alapötletnek rendben is volna, elvégre a legendák, mítoszok összevariálása Ossorio szakterülete (lásd a THE LORELEY'S GRASP-ot, de íziben!). Csakhogy a megvalósításához a producerek csupán a minimális feltételeket biztosították. Vagy még azokat sem. „A tizennyolc napos forgatás eredetileg egy tengerparti üdülőhelyen zajlott volna, végül egy Madrid melletti mocsárban kötöttünk ki. A díszlet a stúdióban nevetségesen kicsi volt, csak a felét építették meg. A hajó egy műanyag makett, amit hatvan pesetáért lehetett kapni a hobbi boltban. Mindez most viccesen hangzik, de akkor drámai hatással volt rám. Megálmodsz valamit, írsz belőle egy forgatókönyvet, és amikor létre kell hoznod rádöbbensz, hogy abból, amit elképzeltél, semmi sem fog megvalósulni. Nem szándékosan csináltam rossz filmet. Ott maradtam és elvégeztem a feladatomat – rám egyetlen producer sem mondhatta, hogy cserben hagytam.”


Ossorio valóban becsületre méltó kitartásról tett bizonyságot, ám az is igaz, hogy kapitányként ezt a céltalan hajós kalandot saját maga kormányozta zsákutcába. Divatfotózás helyszínétől a vállalkozásnak otthont adó gyárépületen át a hajóig tartó zombi-mentes felvezetéssel rendezőnk nemigen tudott mit kezdeni. Egy kis félvállról vett emberrablás, egy kis következmények nélküli nemi erőszak, nehogy idő előtt unalomba fulladjon a műsor. Az e világi logikát nélkülöző cselekményt az érthetően nem túl nagy meggyőződéssel játszó színészek próbálják eladni, olyan eszmecserékkel, mint - Egy rémálom közepében vagyunk. Sem a köd, sem a hajó nem valódi. A tudomány megcáfolja. Ez a hely nem létezik. – És maga valódi? Nem vagyok benne biztos, hogy magát nem cáfolná meg a tudomány.  

A BLIND DEAD I.-ből átmentett leszboszi pikantéria mellett 
a szemfülesebbek egy férfiszerelem pislákoló lángjaira is felfigyelhetnek --- 
- Ne hagyj most magamra, Sergio, félek.
- Mondd hangosabban.
 - FÉLEK! 


Ha a fürdőkádban lebegő gályáról készült vágóképek nem is, a stúdiódíszlet már lehetőséget teremtett az illúziókeltésre. A gótikus kísértetkastély szerepét betöltő tákolmányon az operatőr, a fővilágosító, a hangmérnök és a szárazjeges ember hathatós közreműködésével sikerült megteremteni azt a sejtelmes alkonyzóna hangulatot, amit eredetileg a rendező megálmodhatott. Drakula/Nosferatu mintájára a templárok nappal faládákban pihennek, és csak éjjelente jönnek elő friss húsra vadászni. A vámpírfilmek hatása (és a forgatókönyvírói kétségbeesés) abban is megmutatkozik, hogy a szörnyeket kereszttel lehet kordában tartani. Szintén precedens nélküli a Templomosok történetében a meztelenkedés mellőzése, pedig bikinis csajokat is meghívtak a buliba. A csekély számú áldozatot követelő film  - összvissz három bikinis csaj - mentes a nyílt erőszak ábrázolásától, egyetlen jelenetet leszámítva. A döbbenetesen véres képsor elszenvedője a néhány tekerccsel korábban megerőszakolt leszbikus. → Egy másik dimenzióban, ahol a film puritán tudatalattiját találjuk, a vakhalottakat valójában a nevelési szándék vezérli.


A partraszállással véget érő kálváriát logikusan egy tengerparti faluban játszódó epizód követte. A NIGHT OF THE SEAGULLS a körülményekhez képest tisztességgel helyezte nyugalomra a sagát.

2017. június 17., szombat

MANIAC COP (1988)

William Lustig, USA


Larry Cohen (GOD TOLD ME TO) megírta, William Lustig (MANIAC) megrendezte, a Shapiro-Glickenhaus Entertainment (FRANKENHOOKER) bemutatta. A közreműködők névsorából adódik, hogy független New York-i exploitation filmről van szó, még úgy is, hogy anyagi megfontolások miatt a jelentős részét Los Angeles utcáin forgatták. A cselekmény rövid leírása a Drive In 2000 VHS-borítóján olvasható.


Lustig a  hőskorszak talán legdurvább slasherfilmjével és egy szintén New York-ban játszódó poliziesco-homázs akciófilmmel (VIGILANTE) a háta mögött olyan rendezővé vált, mint egy tapasztalt rendőrjárőr: magabiztosan mozog a nagyvárosi dzsungelben, nem hezitál, ha erőszakot kell alkalmaznia, akciójelenetei büntetnek. A MANIAC COP slasherként és akcióthrillerként nézve egyaránt kellően mozgalmas, nincs holt idő, ebből kifolyólag annyira rövid, hogy E-180 kazettán bőven ráfért utána a második rész. A reklámszlogenjét kölcsönvéve: a Mániákus Zsarut jogában áll kritizálni, de minek?


Hogy mégis hagy maga után némi hiányérzetet, annak magyarázatához alá kell rendelni a filmet a szerzőiség elméletének. Larry Cohen ugyanis egy rá jellemző, műfajilag szabadfogású (természetfeletti horror; Hitchcock-thriller; zsarufilm) történetet eszelt ki, melyben a hétköznapok egyik biztonságosnak hitt pillére omlik rá az átlagemberekre. A nyitány tipikus coheni szubverzió, egy baromi erős "horog", ami maga után húzza az egész filmet: bűnöző elemek elől menekül egy nő, a parkban meglátja az egyenruhás rendőr sziluettjét, odarohan hozzá, mire fel a biztos úr kitekeri a nyakát.


A gyilkosságok sorozatossá válnak, a médián keresztül keltett pánik elhatalmasodik a városon, a lakosság fegyverért nyúl, ha rendőrt lát. A maga nem éppen visszafogott szimbolikájával, kaján vigyorral a képén (mint amikor a híg betonba beledolgozott áldozatot másnap légkalapáccsal kell kibontani a járdából) a MANIAC COP egy össztársadalmi rémálmot jelenít meg, avagy mi történne akkor, ha a közbiztonságért felelős erőszakszervezetben az állampolgárok nem bízhatnának meg többé. A világ legveszélyesebb metropoliszának tartott New York megtisztításának előestéjén színre lépett zombizsaru annak a korrupt rendszernek az elszabadult Frankenstein-szörnye, amelyik a saját jó hírnevének a megőrzését tartja a legfontosabbnak. A munkáját annak idején Piszkos Harry elhivatottságával végző közszolga haragja nem is kizárólag a sanyarú sorsáért felelős feletteseire súlyt le, hanem civilek életét követeli, így állva morális bosszút a városvezetésen és a rendőrség intézményén.


Cohen intézmény-fóbiás (de véletlenül sem rendőrellenes) szövegének végrehajtójaként Lustig a suspense-akciókra összpontosított, szabálykövető slasherré degradálva a filmet, Jason-szerű szótlan mumussal, kötelezően nyitva hagyott befejezéssel. Negatívról felújított kópián nézve megállapítható, hogy a mocskos grindhouse hangulat '88-ra már az exploitation filmekben is a múlté, az alacsony költségvetés nyomait steadicammel, látványos kaszkadőrmutatványokkal takargató stílus osztályán felüli. A színészek ellenben alul lettek instruálva: Bruce Campbell meghurcolt balekja közel sem annyira grúvi, mint az EVIL DEAD 2-ben, a női főszereplő egy borzalom. A párbeszédekbe egyedül Tom Atkins (a NIGHT OF THE CREEPS-ből) és néhány veterán mellékszereplő lehelt életet. Ezek a leharcolt arcok néhány hevenyészett mondattal képesek karaktert formálni, a kopasz kapitányt alakító William Smith orgánumát a Mániákus Zsaru is megirigyelhetné. Robert Z'Dar annak az akromegáliában szenvedett Rondo 'Creeper' Hattonnak az örökségét vitte tovább, aki a negyvenes években vált kisebbfajta horrorsztárrá rendellenes fejformája miatt.


Fényes karrier a videokölcsönzőkben, nyomában két folytatással (2 / 3) + coppintások (PSYCHO COP; MAD COP). Nem rossz, különösen az akkori direct-to-video felhozatalhoz mérten. Viszont nemrég megnéztem a koncepciót mentősökre alkalmazó Szirénázó halált, amiben a forgatókönyvíró saját maga irányította a forgalmat. Mintha abban több lett volna a spiritusz, az a kis extra plusz, amitől egy korrekt B-filmből "A Larry Cohen Film" válik.