KILLER KLOWNS FROM OUTER SPACE (1988)

Stephen Chiodo, United States of Aliens

Lon Chaney, a horrorfilm első szupersztárja megmondta: nincsen semmi vicces egy holdfényben álló bohócban. Magyarán, csalogasd ki a nevettetésre alkalmazott bohócot cirkuszi környezetéből, és rögtön az arcokra fogja fagyasztani a mosolyt. A „gonosz bohóc” imidzse – párhuzamosan a hasonló cipőben sántikáló baltás télapóval - a huszadik században vált közhasznúvá, elsősorban a képregények és a horrorfilmek háza táján, de muszáj megemlíteni John Wayne Gacy elévülhetetlen érdemeit is a figura széleskörű népszerűsítésében. A sorozatgyilkos társadalmi munkában bohócként szórakoztatta a mit sem sejtő nagyérdeműt. 

1988-tól szinte egymás sarkát taposva négy bohócos tematikájú horror is a videotékák porondjára lépett. A Victor „Jeepers Creepers” Salva rendezte CLOWNHOUSE-ban elmegyógyintézetből kiszökött pszichopaták öltenek magukra bohócjelmezt,

a magyar videoforgalmazásban Tréfás halálra keresztelt OUT OF THE DARK-ban Karen Blacket környékezi meg egy bohócmaszkos sorozatgyilkos,

az IT-ben, Stephen King bibliai hosszúságú regényének televízióra alkalmazott változatában egy bohóc a Gonosz metafórikus megtestesüléseként ijesztget.

És persze ott vigyorog csodálatunk aktuális tárgya, a néminemű kultikus szeretetet magáénak tudó KILLER KLOWNS FROM OUTER SPACE.

A cím teljes egészében lefedi, miről is van szó, úgyhogy csak röviden: ugyanaznap, amikor a Videoton megnyeri a szuperkupát, cirkuszi sátor száll alá az égből. A különös ufóval érkező alien-bohócok pattogatott kukoricát szóró gépfegyvereikkel vattacukorba csomagolják a kisváros évvesztes egyetemistákból, fafejű reakciós rendőrből és 1, azaz egy darab színesbőrű egyénből (a stáblistán "black biker") álló lakosságát. Őket, mármint az afro-amerikaiakat úgy látszik már egy korábbi harmadik típusú találkozás során  kivonták a forgalomból a KKKiller KKKlánszok. A piros orrú ördögfajzatok nem kímélnek se embert, se drugstore-t, a vegyesbolt árukészletének hosszasan ecsetelt leamortizálása még az amúgy végig a bohócoknak drukkoló Deliriát is kihozta a sodrából. A gyerekeket és asszonyokat vigyétek, de a Twixet neeee!!! 

A „From Outer Space” családnevet (IT CAME FROM OUTER SPACE / PLAN 9 FROM OUTER SPACE/ I MARRIED A MONSTER FROM OUTER SPACE / TEENAGERS FROM OUTER SPACE) büszkén viselő, szembeötlő ügyefogyottsággal eljátszott film egyike azon nyolcvanas évekbeli retro sci-fi/horroroknak, melyek által a mozi- és képregénygeek rendezőpalánták az ötvenes évek klasszikus, és kevésbé klasszikus inváziós sci-fijeinek fílingjét szerették volna felidézni (DEADLY SPAWN, NIGHT OF THE CREEPS, BAD TASTE stb.). Ez a gesztus, pláne egy B vagy annál is alacsonyabb kategóriájú alkotásnál némi empátiát feltételez a befogadói oldalról is, elvégre a receptúra hiába van splatterrel és humorral fűszerezve, tisztelgésről lévén szó a műfajra egykoron jellemző sablonok nagyjából ugyanazok maradtak. Ergo, a szomszéd Laci bácsinak, aki még életében nem látott ötvenes évekbeli inváziós sci-fit, ez egy nézhetetlen ökörség, míg mások (remélhetőleg a Deliria olvasói) szemét helyett kincsre lelnek majd.

A cselekmény azt a THE BLOB-ot bohóckodja el, amit nem sokkal később - tízszeres költségvetésből - alaposan meg is remakeltek, de menet közben nem rest bekebelezi az INVASION OF THE BODY SNATCHERS-t (a bohócok gubókban {pods} érlelik áldozataikat), az ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJÁt ("Shoot them in the nose!"), és a maga PG-13 módján a slasherek gyilkolás terén mutatott kreativitását is felvillantja. Hogy a film mégis emlékezetes, a többiektől jól megkülönböztethető univerzummal rendelkezik, az elsősorban a fantáziadúsan megvalósított díszleteinek, jelmezeinek és speciális effektusainak köszönhető. Ebben az űrhajóban én is szívesen lennék nyolcadik utas.

A Chiodo testvérek előzőleg az űrinváziós témát hasonló komolytalansággal feldolgozó CRITTERS (RÉMECSKÉK, 1986) szőrmókjainak kivitelezéséért voltak felelősek. Első, és amíg a jövőre beígért 3D folytatás meg nem érkezik, egyetlen saját rendezésű produkciójukban a később Oszkár-díjat is bezsebelő Fantasy II vizuális f/x-műhellyel közösen a régi vágású trükkök egész tárházát vonultatják fel a háttérfestéstől kezdve a Godzilla/King Kong féle belebújós jelmezekig. A tucatnyi különböző fizimiskájú bohóc mindegyike szimpla arcfestés helyett aprólékosan kivitelezett szörnymaszkot visel. Chiodóék Tim Burton korai dolgaiban  is munkálkodtak, talán innét ered, hogy ez a gyerekkori emlékekből építkező, harsány színekben pompázó játszótér olyannyira emlékeztet Burton gyengéd paródiát és groteszk fantasztikumot kombináló világára (konkrétan a TÁMAD A MARS!-ra és a BEETLEJUICE-ra gondolok, bár mindkettő a KLOWNS után készült).

Amikor a groteszk és gyermekded egyszerre kerül a képbe, a KLOWN egészen briliáns dolgokra képes használni bohócait: a buszmegállóban várakozóknak előadott árnyjáték vagy a kesztyűsbábbá átalakított seriff egy lapon említhető a DOLLS legszebb pillanataival. Az ambiciózus effektek árnyékában azért megfigyelhető, hogy Chiodo bizony nem mestere a suspense-nek, a színészvezetéshez még annyit sem konyít, a vágás pocsék és a szkeccsekből összetákolt forgatókönyvön is lehetett volna még mit csiszolni. A gügyögéssel kommunikáló űrlények térfelén ugyan sikerült jól eltalálni a horror és humor ideális arányát, ellenben a földlakók be nem álló pofazacskóiból jövő viccek hajlamosak idő előtt megfásulni. Persze lehet, hogy az összes apró-cseprő bénázás is a kilences terv része volt, és a KILLER KLOWNS FROM OUTER SPACE úgy jó, ahogy van, beleértve a The Dickies erre az alkalomra komponált betétdalát: Some make us laugh some make us cry / These klowns honey gonna make you die - Gabba gabba, hey!

-----------------------------------

Egy kis trivialitás: a filmben feltűnik Kovács Dániel, a legendás balmazújvárosi punkzenekar, a Mitugrászok egykori frontembere.

http://www.imdb.com/name/nm0468230/

Még mielőtt az Állambiztonsági Hivatal egy lemezszerződéssel kecsegtetve 3/3-as ügynöknek beszervezte volna, Kovács Kaliforniában élő rokonaihoz dobbantott, ahol zenei karrierjét folytatván (először a Whothefucks, majd a country zenét játszó The Smiling Cowboys gitárosa) a színészettel is megpróbálkozott. Epizódistaként a mai napig vállal kisebb filmszerepeket, specialitása az autószerelő (mechanic) és - zűrös múltját tekintve némi öniróniával - a rendőr. A következő mondatot csak félnótások olvassák el: OK, csak bohóckodtam, ennek legfeljebb csak a fele igaz. No de melyik fele?.

DERANGED (1974)

A két legtutibb gyomorforgató, amit Kanada adott a világnak:

Alan Ormsby, Jeff Gillen és a neve elhallgatását kérő Bob Clark* a DEATHDREAM után ismét egy pokoli kis horrorral mételyezték a kiábrándultság korszakát élő Amerika levegőjét. Ahhoz, hogy az ember a Watergate-botránynál is ocsmányabb dolgokat lásson, csak el kellett mennie az autósmoziba, a tripla-bill műsorán paranoia (Isten), apátia (Haza) és őrület (Család). 

A független kanadai gyártásban készült, American International Pictures forgalmazta film talán elkerülte volna a feledés homályát, ha néhány hónappal utána nem kerül a mozikba egy másik, ugyanazt a témát meglovagló texasi produkció. A láncfűrész berregése mellett a DERANGED-nek nem sok esélye volt hallatnia a hangját, egészen a kilencvenes évekig. Amerikában videón, Európában a szatellittévék éjszakai műsorsávján bukkant fel, és az elfeledett kultfilmekre éhes szaksajtóban megjelent cikkek formájában végre megkapta a neki kijáró elismerést (olvasd a Fangoria #131 terjedelmes retrospektívjét a film készültének és forgalmazásának viszontagságos körülményeiről).

Van olyan velőtrázóan hatásos a DERANGED, mint A TEXASI LÁNCFŰRÉSZES MÉSZÁRLÁS? A válasz egyértelműen nem, ám ha hitelesebb grindhouse-portrét szeretnénk látni Ed Geinről, a PSYCHO-t, a TEXASI-t és A BÁRÁNYOK HALLGATNAKot is megihlető wisconsini nekromantikusról, akkor helyben vagyunk. 

A dokudrámát oknyomozó riporter konferálja fel. A film intim szférájába többször is betüremkedő médiamunkás ("Barry Convex” a VIDEODROME-ból - veszed az adást?) vészjósló hangnemben megfogalmazott mondandóját egyenest a kamera objektívjébe közvetíti: "talán mindannyian tanulhatunk belőle valamit." Talán azt, amit már egy másik karakter fogalmaz meg egy részeg öregember bölcsességével: Life's  a pain and God is a sadist.

A média/popkultúra által hírességekké avatott sorozatgyilkosok díszpintyéről az idők folyamán legalább annyi bőrt húztak le, mint jó öreg Ed azokról a nőkről, akiknek testrészeiből ruhákat, különböző lakberendezési tárgyakat, hangszereket fabrikált magának. A tényekhez nem feltétlenül ragaszkodva (Gein nem ásta ki anyját a sírból) Alan Ormsby szkriptje nem spórol a már-már humorosan visszataszító részletekkel, egyúttal van annyi józan esze, hogy tükröt tartson annak a társadalomnak a pofája elé, ami kitermelte, majd jól elszörnyülködött elcseszett fiának cselekedetein. A rút és a nevetséges egybefonódásából groteszk horror született.

Ezra Cobb, vagy ahogyan mindenki hívja,  Ed  Ez tízévesen elvesztette apját, azóta anyjával él vidéki kis farmjukon. A környékbeliek légynek sem ártó fickónak tartják, aki lelkiismeretesen gondoskodik a családi gazdaságról, miközben betegeskedő anyját ápolja. A látszólagos idill a mama haláláig tart. A temetés után a középkorú, szociálisan és érzelmileg gyermeki szinten megrekedt férfi teljesen egyedül marad azokkal a gondolatokkal, amiket a Bibliát szorongató, fanatikusan vallásos anyja vert belé gyerekkora óta, elsősorban a másik nemről - „Az összes nő redvás, fekete lelkű kurva, tele gennyes sebekkel!”

Az elkövetkezendő hónapok magányában Cobb elméje fokozatosan meghasad, majd anyai utasításra a temető felé veszi az irányt. "Olyan sötét van idelent. Mikor viszel már haza?" Hogy ismét emberi külalakot adjon a sírjából kiásott, felismerhetetlenségig elrothadt hullának, újabb sírrablások során szerzett bőrdarabokkal csinosítja az „alvó” mamát, társaság gyanánt kipreparált holttestekkel népesül be a nappali. A mit sem sejtő szomszédok Cobbot megpróbálják rávenni, keressen végre magának egy feleséget, ezzel olyan láncreakciót indítva el, ami a film végére három női áldozatot követel.

A TEXASI LÁNCFŰRÉSZES diliházát a rekkenő hőség forrósította fel, a vadászidény kezdetén játszódó DERANGED-ben a tél hideg leple alól fakad ki a borzadály. Ha nem forgatták volna le még a TEXASI előtt, akár a plágium megalapozott gyanúja is fennállna, különösen a vacsorajelenet környékén. A megpenészedett tetemek között észrevétlenül ott ül az öregasszonygöncökbe öltözött „bőrpofa”, egy régi zenegépet teker, a monoton búgás hullaszaggal tölti meg a szobát. Tobe Hooper alapvetően splatter-mentes mestermunkájához hasonlóan a DERANGED is a díszletekből, a vidéki környezetből kipárolgó atmoszférával teremti meg morbid világát, Tom Savini legextrémebb effektjeit még a bemutatót  megelőzően kipakolták a negatívból. {Az Mgm dvdéjére nem, de az európai kiadásokba extraként vagy a kópiába beágyazva visszakerült néhány durvább képsor, mint például a frissen elkészített bőrpofa felpróbálása.}

Az időjáráson kívül a két vidéki gótika közti legszembetűnőbb különbség az eltérő nézőpontból adódik: a horrorfilmes technikákat intenzívebben használó, a mai tini-slasherek mintájául szolgáló TEXASI a fiatal áldozatai (final girl) szemszögéből közelít. A sorozatgyilkosával belsőségesebb, miket beszélek, bensőségesebb viszonyt ápoló DERANGED-ben az elkövető egyben áldozat is, a néző figyelmének egyetlen fix pontja. Mielőtt az epizodikus szerkezetű film átadná magát a nihilizmusnak, az alkalmazott fekete humor és Roberts Blossom zseniális túl-közel-a-valósághoz alakítása patetikussá, szánalomra méltóvá teszi a főszereplőt.

A humor elsősorban attól feketedik, hogy Cobb nincs teljesen tisztában azzal, hogy társadalmi normákat megszegve tiltott dolgokat művel, a környezete meg azt hagyja figyelmen kívül - a delikvens saját szájából jövő jelzések ellenére -, hogy egy pszichopatával van dolga. A paranoid anya által megbetegített lelken már az sem segít, amikor naivan megpróbál emberi kapcsolatokba bocsátkozni. Az egyetlen megbízhatónak mondott nőről kiderül, szexre éhes hazudozó, a bárban megismert pincérlány kihasználja, derék szomszédainak kedvenc időtöltése a vadászat, a gyilkolás legális formája. A vietnami trauma közvetlen közelében készült amerikai horrorfilmek tudatalattijából jövő kérdés lassanként a felszínre kerül: a Szörnyeteget tulajdonképpen mi választja el az őt körülvevő úgymond normalitástól?

"Az a te bajod, hogy nem tudsz semmit a fegyverekről, - mondja neki, a nekrofil gyilkosnak a vadászatra induló ismerős. "Mert ha értenél hozzá, akkor látnád, hogy micsoda gyönyörűség ez a puska.” A helyzet komikumát gonosz mosollyal torkon ragadva a távcsöves puskával Cobb becserkészi a csapdába esett szarvasgidát, az elejtett vadat a pajta előtt fellógatja és nekiáll kibelezni a tetemet, egy fiatal lány holttestét. Szikáran realista, brutális befejezés, csak úgy kong az ürességtől, az emléke még akkor is kísért, amikor már elolvadt a wisconsini hó.

*