Juan Antonio Bardem, spanyol
Talán nem teljesen függetlenül az országban uralkodó politikai helyzettől, a hetvenes évek első felében tiszavirágzásnak indult spanyol pszichokrimik sajátos hangulatukkal külön kategóriát képeznek. Egy olasz jet-set giallónál komorabb THE CORRUPTION OF CHRIS MILLER a bevezetőjében azzal provokálja ki a jóérzésű (katolikus) néző/cenzor figyelmét, hogy egy férjezett asszonyságot az otthonában a Charlie Chaplin maskarát viselő alkalmi szeretője lemészárolja. A vérfürdő után a „Csavargó” magához veszi a készpénzt, és odébbáll a zuhogó esőben. Az egykori revüsztár volt a környéken garázdálkodó rablógyilkos hetedik áldozata.
A minden jel szerint kapcsolatfüggő mostoha a felszívódott férjén úgy akar bosszút állni, hogy annak lányát fondorlatos módon az őrületbe kergeti, egy kis leszbikus gyengédséggel téve teljessé Chris megrontását. Miközben különböző okokból hazavárják a férjet/apát, egy esős éjszakán betoppan hozzájuk a csavargó. A jóképű fiatalember mindkét törékeny alkatú nő igényeit megpróbálja kielégíteni, de hamar világossá válik, hogy a srác nem kizárólag kosztért, kvártélyért és szexért kopogtatott be. Mivel innét fogva a környéken garázdálkodó rablógyilkos kiléte a kulcskérdés (a brutális bűncselekmények folytatódnak), inkább lakatot teszek a számra.
Juan Antonio Bardem az EGY KERÉKPÁROS HALÁLA (1955) lélektani drámával írta be magát a spanyol filmtörténetbe. A rendezőt e szavakkal méltatja az Új Filmlexikon (1971): „Művészetének jellemzője a mély humanizmus, szárnyaló képzelet, kifinomult képszerkesztés, harcos társadalomkritika.” A Panavision fényképezés valóban kifinomult, a képzelet szárnyal, és ha nagyon akarjuk, társadalomkritikát is bele lehet olvasni. A mély humanizmusról nem lettem meggyőzve, de nem is kell, mert a Hitchcock-thriller - giallo - gótika egyveleg az embertelenségről mesél, a sérelmekből fakadó gyűlölet spiráljáról. A művészfilmes Bardem a Franco-rezsim egyik nemkívánatos személyévé válva megélhetési okokból vállalta be ezt az angol nyelvű zsánerdarabot, amiért még a „progresszív” baloldali kritikusok is lehordták a sárga földig. A forgatókönyvíró Santiago Moncada már jobban beleillik a képbe. A bizarr B-filmek szakírója (Chaplin felbukkanása az elején elég bizarr) a HATCHET FOR THE HONEYMOON apropóján állt elő egy olyan lelkibeteg főhőssel, aki gyilkosságok elkövetésén keresztül próbálja feldolgozni saját gyerekkori traumáját. Mario Bava fergeteges giallót rendezett belőle, Bardem közel két órás pszichodrámát.
A közönség megvezetésével folyamatosan kísérletező krimi határozott PSYCHO-tikus tüneteket mutat. Van itt kérem elszigetelt ház, domináns anyafigura, sokkolás a zuhany alatt, na és az a lépcső az emeletre! Annak idején Hitch nem rendezi meg sikerfilmjét, szerintem ma horror-thriller gyanánt jobb híján Frédibéni epizódokat néznék ("Vilma! Engedj be!!!"). Ami tipikusan hispán, az az erotikától fűtött morbiditásra helyezett hangsúly. A „szerelmi” háromszög kibontása közben a kamerát előszeretettel fókuszálták Marisol szexepiljére, anélkül, hogy teljesen levetkőztették volna a művésznőt. A spanyol ajkú közönség számára valószínűleg így is megrázó lehetett viszont látni az előző évtized kedvenc kisangyalát egy ilyen provokatív szerepben.
Ha Jean Serberg magánélete tragédia (erről a magyar interneten is találhatunk információt), akkor Marisolé kész leányrémálom. A metoo botrányok idején a Vanity Fair „Marisol: néma sikoly” című cikkében Pepa Flores (Marisol felnőttkori művészneve) lenyilatkozta, hogy gyereksztárként financiálisan és szexuálisan is kihasználták. „Elvittek egy villába, ahová azért jöttek befolyásos férfiak, a rezsim emberei, hogy meztelen lányokat nézegethessenek.” A zenés-táncos karrierjét nyolc évesen kezdő csodagyereket egy tévéadásban fedezte fel magának Manuel J. Goyanes filmproducer-menedzser. Tizenegy éves korában leválasztották a családjától és a következő tíz évet egy fedél alatt töltötte menedzserével, akihez exkluzív szerződés kötötte. Sikerei csúcsán (zenés játékfilmek főszerepei, hanglemezek, latin-amerikai turnék) kis híján halálra dolgoztatta multimilliomossá váló mentora. Serdülő korba lépve továbbra is gyerekszerepekbe rakták, kislány-imázsát egészségre ártalmas praktikákkal próbálták megőrizni. Két öngyilkossági kísérlet és a menedzser fiával kötött kényszerházasság felbontása után Marisol drámai színésznőként a CHRIS MILLER-ben érvényesülhetett először. Nagyrészt neki volt köszönhető, hogy a filmre Spanyolországban másfél millióan váltottak jegyet, de a gázsiját az exkluzív szerződésre hivatkozva nem kaphatta kézhez. Mindezek tudatában "Chris Miller korrupciója" és a színésznő szenvtelen előadásmódja csak még hátborzongatóbbá válik.
Horrorként a film igazán a második felétől kezdi el borzongatni az idegeket. Az erős kezdés után az első óra a kora délutáni sziesztázások hangulatában nyúlik el, de a türelem két szenzációs sokk-jelenetet is terem, amik végül a helyére pofozzák az egészet, olyan klasszikus spanyol pszichók mellé, mint a THE HOUSE THAT SCREAMED, A CANDLE FOR THE DEVIL, THE KILLER OF DOLLS, CANNIBAL MAN vagy a szintén Moncada által írt THE BELL FROM HELL. Az a sanda gyanúm, hogy a brit PREY nem más, mint a CHRIS MILLER sci-fi variációja. Nemcsak a helyszín meg a sztori bizonyos elemei rímelnek egymásra, de a csavargót mindkettőben Barry Stokes játszotta.
