Ching Siu Tung, 香港
Könnycsepp a kardon. A Hong Kong New Wave egyik wuxia-megnyilvánulása volt a THE SWORD (1980), Patrick Tam kardforgató melodrámája, melynek káprázatos akciójeleneteit Ching Siu Tung koreografálta. A Shaw Brothers stúdiót kaszkadőrként megjárt, wuxia-tévésorozatokon edződött fiatal akciómester első saját rendezése a THE SWORD elegáns fatalizmusát kombinálta annyi káprázatos akcióval, amennyit csak bele tudott zsúfolni a szép koreai tájakon forgatott Golden Harvest produkcióba. A mozipénztáraknál nem hasított nagyot, de a filmtörténet utólag visszaigazolta létjogosultságát: újszerű mozgóképes haditechnikák bevetésével (megsokszorozott kameraállások, felpörgetett vágás, speciális effektusok) Ching Siu Tung felvillantotta a drótfu-fantáziák kilencvenes évek elején érkező új-újhullámát, melynek ő maga lesz az élharcosa Tsui Hark káoszkapitány vezetésével. Egyszóval ez a kitűnő film kapuként szolgál a modern hongkongi wuxiák világába. Itt akár véget is érhetne a mondandó, de ahogy mesterem tanította: sose végezz félmunkát. (Csak ha van más dolgod.)
A Ming-dinasztia idejében, amikor a japánok lopták a szellemi tulajdont a kínaiaktól, az éj leple alatt nindzsák sürögnek-forognak a Shaolin-templomban, másolják a harcművészeti leírásokat. Hamarosan kezdődik a tízévente megrendezendő Kína-Japán rangadó, midőn a két büszke ázsiai nemzet két legügyesebben kardozó fia megmérkőzik egymással a mesterek színe előtt. Bravúros döntetlen esete kizárva, az erődemonstráció csakis az egyik fél elpusztításával érhet véget. Míg a hazai induló (a tévésztár Damien Lau) folyamatosan reflektál a küldetésére, megkérdőjelezve a tradíció értelmét, a japán fél (Tsui Siu Keung) a szamurájokra jellemző öngyilkos elhivatottsággal érkezik a helyszínre. Miután kiderül, hogy a nemes összecsapás nemtelen célokat szolgál, a kijelölt ellenfeleknek nemcsak egymással, de közös sorstragédiájukkal is szembe kell nézniük.
A Kína vs. Japán harcművészeti crossover hagyománya nagyjából a ZATOICHI MEETS THE ONE ARMED SWORDSMAN-ig nyúlik vissza, az egyik első Golden Harvest film 1970-ből. A DUEL TO THE DEATH (amiben egyetlen japán színész sem tette tiszteletét) forgatókönyvírói nem a két nép közti barátság elmélyítésében voltak érdekeltek, de a protagonista és antagonista közti kulturális különbségek felvázolását követően, a fokozatos közös nevezőre hozatallal (a végére mindketten fehér kosztümöt viselnek) sikerült túllépni a fekete-fehérben gondolkodó történelmi berögződéseken, anélkül, hogy az ellenfelek „szerelembe” esnének egymással. Kína vagy Japán, minden nemzetnek megvan a maga keresztje, egy dicsőségre vágyó áruló vagy tisztességtelen eszközökhöz folyamodó sógun.
A hírnév hajszolásával szemben kritikus wuxia a hazájához/klánjához hű individuumot állítja szembe az egyént politikai céljaira felhasználó hatalommal. Meghökkentő, hogy ennyi karaktert mozgató (Flora Cheung szép kardforgatójáról és Eddy Ko intrikus papjáról nem is esett szó), a háttérben emberrablásos összeesküvést egyengető film vége főcíme a nyolcvanötödik percben gördül fel. A drámai részek feletti kontroll mellett ez a bravúr az akciójelenetek célratörő rövidségével is magyarázható. Koreográfia szempontjából itt láthatjuk talán a legletisztultabb formában kibontakozni Ching Siu Tung tehetségét.
A CHINESE GHOST STORY és a SWORDSMAN sorozatok rendező-koreográfusának stílusát a magas fokú esztétizáltság és a fantasztikumra való teljes B-filmes nyitottság jellemzi. A harcművészek által benépesített jiang hu mesevilágban a gravitáció szabályait már régen túlszárnyalták, a "falábú a tettes" fordulatból kiderül, ép lábakra sincs szükség ahhoz, hogy valaki harciskolát vezessen. Az a bizonyos plusz, ami miatt ez a film 1982-ben egyáltalán színre léphetett (köszönjük, Cannon Group), a mitikus nindzsák alakjában érkezik ---
- az amerikai nindzsa beájulna. A DUEL TO THE DEATH korabeli kihívója egy másik feltörekvő koreográfus-zseni első rendezése, az összecsapásaihoz szintén japán nindzsákat segítségül hívó NINJA IN THE DRAGON'S DEN. Corey Yuen Kwai remeklése a kungfu-vígjátékok sorát gyarapította, ezzel szemben a DUEL csupán egyetlen közjáték erejéig veszi viccesre a figurát (Damien Lau mestere mintha a RÉSZEGES KARATEMESTERből szédült volna át), a japán csambara-filmek hatásából kifolyólag folyik a vér, az alaphangulat elégikus. Kicsit szomorú is lettem utána - manapság újranézni egy ilyen HK-klasszikust hasonló érzéseket vált ki, mint amikor az egyik jelenetben a szentimentális lovagok a nagymesterek sírkertjében állva elmorzsolnak egy könnycseppet.