STORY OF RICKY (1991)

Bandika "úgymaradt". Mivel az orvosok sem tudtak vele mit kezdeni, a Suicidal Tendencies lemezeivel és a videotárával együtt magára hagyták. Minden, amit itt látsz, az ennek az emberi hanyagságnak az egyenes következménye. És most adjuk át neki a szót, hagyjuk, hadd mondja a magáét, úgysincs neki már sok hátra...

Betűzöm: Nam Nai Choi. A rendezőről a Wikipédia mindössze ezt tudja felböfögni: „French critic Xavier Desbarats has repeatedly compared his work with that of Edward D. Wood, Jr.”. Először is innen üzenem a francia kritikusnak, hogy váltson szakmát, ugyanakkor meg kell hagyni, információ híján valóban nehéz helyzetben van az, aki az „edvúdozáson” túl bármi értelmeset össze akar kaparni erről az eluzív filmkészítőről. A STORY OF RICKY-n még ott van a neve („írta és rendezte”), de 1992 után – kreatív ereje teljében - mintha csak a föld nyelte volna el. Jobban mint bármikor, a hongkongi B-középnek szüksége lenne egy ilyen derekasan küzdő játékosra.

Az 1953-as keltezésű Nam (néhanapján Lan Nei Tsai) 15 évesen csatlakozott a Shaw Brotherszhez segédmunkásként, később kamera-asszisztensnek az INFRAMAN-t is fényképező japán Tadashi Nishimoto mellé lett beosztva. Trükkfotózás és speciális effektusok terén szerzett tapasztalatait későbbi „creature feature” karrierjében fogja busásan kamatoztatni.

Huszonévesen vezető operatőrré válva olyan Sun Chung rendezte filmeket fényképez, mint a szenzációs COFFY-remake THE SEXY KILLER, vagy a nálunk is hivatalos dvdét látott wuxia, A BOSSZÚÁLLÓ SASOK. Még mindig Shawéknál maradva, rendezőként újhullámosokkal konkuráló, keménykötésű városi akciódrámákkal debütál (BROTHERS FROM THE WALLED CITY, MEN FROM THE GUTTER), aztán a Golden Harvesthez igazolva belefeledkezik az épkézláb történetek helyett speciális effektusokat helyzetbe hozó eszképista kalandmozikba.

A kilencvenes évek elején Hong Kongban is szedi áldozatait a primitíven megrajzolt, kiskorúak értelmi fejlődésére bizonyítottan káros hatást gyakorló japán szórakoztatóipari termék, a manga és az anime. SAVIOR OF THE SOUL, THE WICKED CITY, DRAGON FROM RUSSIA, FUTURE COPS, CITY HUNTER, LOVE ON DELIVERY – ezek az 1990-94 között készült hongkongi produkciók mind egy-egy kortárs japán mangát adaptáltak filmre. Nam Nai Choi már 1989-ben elkezdte pedzegetni ezt a trendet a japán koprodukcióban készült THE PEACOCK KING-gel (a Spirit Warrior manga filmváltozata), és még mielőtt megfilmesítette volna Ni Kuang űrből jött macskájának történetét, először a THE CAT is különböző képregények lapjain élesítette karmait:

Kissé szedett-vetett benyomást keltő kultszériájából (GHOST SNATCHERS, THE SEVENTH CURSE, KILLER’S NOCTURNE, HER VENGEANCE, EROTIC GHOST STORY, THE PEACOCK KING, THE CAT) éppen a STORY OF RICKY vállalja a legkevesebbet, ennek ellenére ez az a filmje, amit még az utókor is meg fog emlegetni.

És micsoda plezír újra találkozni Rikivel! Hosszú idő után egy dvdbolt használt részlegében akadtunk megint össze ("húgyért, szarért", ahogyan tanult barátom mondani szokta), és hát szavamra mondom, Riki pont úgy néz ki, mint a húsz évvel ezelőtti érettségi banketten, csak akkor még vhsnek volt öltözve.

Riki-Oh, polgári nevén Fan Siu Wong 1973-ban született a hongkongi karakterszínész, Fan Mei Sheng gyermekeként. A fiú olyan nádszálvékony volt, hogy apja Kínába küldte harcművészetet tanulni. Mire visszatért, már nem fért be a kertkapun.

A kis Riki - oooooooh

Első fontosabb szerepét Yuen Kwai akcióthrillerjében, a RIGHTING WRONGS-ban kapja Yuen Biao oldalán, majd - immáron csúcsformára kigyúrva - jön a THE STONE AGE WARRIORS, amelynek láttán a Golden Harvest felkínálja neki a nagybetűs főszerepet. Hogy a STORY OF RICKY mégsem csinált belőle sztárt, annak egyszerű a magyarázata: a film még háromkategóriás mivoltához képest is nagyon csúnyán elbukott a mozikban.

A STORY OF RICKY egy Fist of the North Starra hajazó futurisztikus japán manga, a „Riki-Oh” megfilmesítése. A távoli jövőben - 2001 - magánkézbe kerülnek az állami intézmények, köztük a börtönök is. Miután agyonvert egy barátnőjét halálba mószeroló drogkereskedőt, az egyik ilyen privatizált börtönbe utalják Rikit, az idős kungfumestere (a japán színészlegenda, Tetsuro Tamba) által legyőzhetetlenné trenírozott srácot. Az alapjáraton jóravaló gyerek először körletének nehézfiúival konfrontálódik, majd elébe kerül az igazgatóhelyettesnek. Ezt az ocsmány karaktert az eszes szereposztásnak köszönhetően Fan Siu Wong édesapja, Fan Mei Sheng alakítja (zseniálisan).

Mindez így sem lenne több egy szokásos panelekből építkező börtönösdinél, ha a forgatás idején vadonatúj makaói büntetésvégrehajtási intézmény kulisszáit rendhagyó módon nem egy grand guignol előadásra használták volna. A megboldogult Peter Jackson unrated brillírozásaihoz hasonlóan vastagbéltől agyvelőig hullik ránk a  fun-splatter, melyhez a csikungfu szolgáltatja a távol-keleti ízt.

Ami a formát illeti, Nam Nai Choi egy anti-Tsui Hark, még a Kwok Choi (HARDBOILED) koreografálta akciójelenetek is nemes egyszerűséggel vannak szabva. Az egyre abszurdabb szituációk a manapság dívó exploitation-önparódia fele tendálnak - aki nem veszi észre a THE STREETFIGHTER homázst, az bizony nem csinálta meg a házi feladatát.

Azonban a rendező Shaw Brothersznél kitanult prehisztorikus szakisága sokkal elemibb módon küldi felénk az impulzusokat, mint egy neo-grindhouse agymenés. Talán éppen ebben a dadaizmussal rokonítható, komolyan vett komolytalanságában rejlik az ultraerőszakot és romanticizálást hongkongi receptúra szerint (John Woo’s A Bélgyilkos) keverő film sikerének titka. Míg mások idő előtt belefulladnak a saját mértéktelenségük generálta unalomba (japán gorefesztek, hello!), Riki képes lépésről lépésre meglepni nézőjét, egészen a tökéletesen nonszensz befejezésig. Az emlékezetes mozzanatok közül kiemelkedik a börtön udvarán előadott Jézus Krisztus Szupersztár sajátos átirata a maga „gut level” líraiságával. Ebben volt egy szóvicc is.

Személyes tapasztalat mondatja velem: közvetlenül a STORY OF RICKY megtekintése után akár az is megfordulhat abban a neandervölgyi koponyánkban, hogy az egyetemes filmművészet egyik legkiemelkedőbb alkotásával volt dolgunk. Ha ezt a nevetséges gondolatot még másokkal is megosztjuk, akkor egy életre leírtuk magunkat értelmiségi ismerőseink előtt. Kill 'em All!

AMANTI D'OLTRETOMBA (1965)

Mario Caiano, gotico italiano

A bevállalós Severin kiadó (a THE SINFUL DWARF nevű nemi betegség terjesztője) közleményben adta hírül: egy római pincében megtalálták a NIGHTMARE CASTLE vágatlan negatívját, hamarosan jön a DVD! Azon nyomban összedobtak egy meglehetősen randa borítót, rajta az interneten talált aranyköpéssel:

Hogy ez a spagettiwestern-szakik által összehozott film valóban "annyira jó - ha nem jobb -, mint Mario Bava bármelyik gótikus meséje", azzal vitatkozni sem érdemes, de az tény, hogy Amerikában létezik néminemű kultusza. Huszonöt „felesleges” percétől megszabadítva gyakori vendége volt a tengerentúli mozik dupla és tripla-billjeinek, később pedig a helyi televíziók public domain horrorokból csemegéző késő éjjeli matinéiben kapott bérelt helyet. Egy NIGHT OF THE DOOMED címen megjelent videokazettának hála, itt Európában a 105 perces eredeti változat terjedt a gyűjtői körökben, így uncutsága nem okoz akkora meglepetést. Meg kell hagyni, Severinék alaposan kisuvickolták a családi ezüstöt, a fekete-fehér eszementül jól néz ki a dvdjükön.

Egy giallót leszámítva (L’OCCHIO NEL LABIRINTO) ez volt a tetemes mennyiségű produktummal (sorrendben: peplum, western, poliziesco) előálló Mario Caiano egyetlen horrorisztikus rendezése; ebből is látszik, hogy tehetségét nem e téren tudta - vagy akarta - kamatoztatni. Bava virtuóz művei mellett a szerényebb másodosztály benyomását keltő AMANTI álomszerű, Poe-tikus hangulata visszaidézi nekünk az italo-horror első fénykorának legsötétebb éjszakáit. Letűnt idők eleganciájával a film annak az útnak az elejét tapossa, mely végül olyan szadi olasz horrorokhoz vezetett, mint a BUIO OMEGA.

A mozgástér szűkös – 1 ódon villa, 5 színész –, ambícióból azonban nem szenved hiányt: a gótika mellett találunk benne tudományos fantasztikumra és pszichothrillerre utaló nyomokat (mindkettő egyenesen Riccardo Fredától kölcsönözve), szépművészeti ihletettségű pillanatokat (egy álomjelenet a belga szürrealista festő, Magritte "Szeretők" című tablóját idézi), valamint latens módon ugyan, de egy kis erotika is felüti a fejét. Mindez olyan angol nyelvjárással szinkronizálva, amit a dialógokért felelős Fabio De Agostini (RED NIGHTS OF THE GESTAPO) tán valamelyik XIX. századi rémnovellából másolt ki, ad verbatim.

A Hampton-villában („Robert Hampton” álnéven jegyezte két legjobb horrorját Freda) Barbara Steele csalja a kísérleteibe belefeledkezett férjét a jóvágású kertésszel (eme szituáció az Antonio Margheriti rendezte CASTLE OF BLOOD-ból ismerős). Az inflagrantit kiadós kínzás követi a pincében, melynek morbid tetőpontján a felszarvazott férj – árgus szemekkel figyeljük Paul Müller játékát! – a vaságyhoz kötözött Steele-re sósavat csöpögtet, szeretőjével együtt magasfeszültséggel megpörköli, kivágja szívüket, ex-neje vérét lecsapolva pedig Helga Linét varázsol a ragyás képű szobalányból.

S mint aki jól végezte dolgát, a gonosz tudós elveszi feleségül az egyetlen örököst, Steele labilis idegrendszerű ikertestvérét. You see, a terv az, hogy őrületbe kergessék az ikret, mivel ha valaki nem beszámítható, a tulajdonlapot át lehet íratni az önkormányzatnál. Ám a szellemek közbeszólnak...

---------------------------

Barbara Steele
A Cinecittá Sikolykirálynője

Barbara Steele Aczél Barbara néven született az erdélyi Vilmoskörtén, nem messze attól a falutól, ahol Lugosi Béla is meglátta a holdvilágot. Apja jómódú könyvkötő, anyja boszorka. Az 1956-os román boszorkányüldözések elől a család Olaszországba menekül, ahol a tinédzser Barbara, befejezve a fekete mágia területén megkezdett tanulmányait kártyakeverőként egy cigány javasasszony mellett kap állást. Emellett fotómodellkedik is.

Az egyik divatmagazinban figyel fel rá Mario Bava, aki - tudomást szerezve múltjáról - rögtön fantáziát lát a karakteres arcú lányban. A BLACK SUNDAY elsöprő sikere világsztárrá avatja Steele-t, de a rászabott szerepkör egy életre beskatulyázza őt: bárhová is bújt, a horrorfilmek főszerepei mindenhol megtalálták.

----------------------------

Az AMANTI D’OLTRETOMBA perverzitástól fűtött nyitányával csábít el, majd saját melodramatikus levében főve szinte fétistárggyá emeli az ismét angyal/démon doppelgangerként tündöklő Barabara Steele utánozhatatlan (de egy hétre bérbe vehető) arcberendezését. A helyzet tragikomikuma, hogy Itáliában még a rengeteg premier plán sem garancia arra, hogy ne írják el a főszereplő nevét a stáblistán. (ÉS a plakáton  - lásd fentebb.)

Az operatőri szerepben mutatkozó Enzo Barboni (azaz E.B. Clutcher – be kell mutatni valakinek?) chiaroscuro stílusú bevilágítására árnyékot vet az alacsony büdzsé, néhol azonban kifejezett művészi igényességgel játszik a kontrasztokkal. Az AMANTI volt az utolsó fekete-fehérben forgatott olasz horrorfilm, és az első, aminek Ennio Morricone szerezte a síron túlról visszatérő leit-motívummal operáló zenéjét.

A 'hogyan rémítsük halálra Barbarát' passzus csiga lassúságú terrorja könnyen kikészítheti a figyelemhiányos hiperaktivitásban szenvedők idegrendszerét. Bánatpénzként ott a vad zombi-finis, melyről a nyolcvanas évek horrorjain edződötteknek a CREEPSHOW egyik epizódja ugorhat be. A tv-függő King bizonyára találkozott a filmmel, úgyhogy könyveljük el a Leslie Nielsenre frászt hozó hűtlen feleség és szerető hasonlóan képregényes sztoriját nemhivatalos inspirációnak.

Az eredeti kastélyokban és kriptákban játszódó olasz gótikusokra oly jellemző légkörrel megáldott NIGHTMARE CASTLE beszerzése csakis a poros euro-sokkerek megrögzött rajongóinak ajánlott, polcunkon az igényes kiállítású MILL OF THE STONE WOMEN és a vulgár BLOODY PIT OF HORROR közé pozicionálva fog a legjobban mutatni.