THE BLACK PANTHER (1977)

Ian Merrick, angol

A Fekete Párduc, polgári nevén Donald Neilson egy ideig Nagy-Britannia első számú közellensége. Az anyagi gondokkal küzdő családapa besurranó tolvajként kezdi bűnözői karrierjét a hatvanas évek közepén, aztán nekilát fegyveresen kirabolni lakóházak földszintjén működő vidéki kispostákat. A home invasion kategóriába eső bűncselekmény-sorozat három agyonlőtt postamestert hagy maga után.

A Fekete Párduc menetfelszerelése (rendőrségi fotó)

Fő művét, egy gazdag vállalkozó lányának elrablását alapos tervezés előzi meg. A váltságdíjért indított "hadművelet" (a hadseregből leszerelt Neilson tábornokként tekintett magára) tragikus módon sikerül félre, a rablógyilkost 1975 végén fogják el a rendőrök. Az ítélethirdetést követően nem sokkal látott napvilágot Ian Merrick feledésre ítélt true crime filmje, mely a British Film Institute Flipside DVD/Blu-ray sorozatának hála, újra szabadlábon keresi potenciális közönségét.

Ha a rendező neve nem is mond semmit, a stáblistát böngészve találhatunk ismerős szakikat: az író Michael Armstrong a hírhedt MARK OF THE DEVIL rendezője, az operatőr Joe Mangine előtte és utána néhány egészen pofás amerikai horrort fényképezett (SQUIRM, ALONE IN THE DARK). A THE BLACK PANTHER mégsem az a tipikus exploitation, aminek illene lennie, ugyanis a rendező és az író közösen megállapodtak abban, hogy szigorúan a száraz tényekre alapozott dokumentumjátékkal fogják kibillenteni a nézőt komfortzónájából. Egy családi fotóalbum árulkodó tartalmát leszámítva nem vacakol a film a pszichopátia múltban gyökeredző okaival, Neilson a társadalomba beilleszkedni képtelen, bekattant amerikai vietnami veteránok angol megfelelőjeként lép a tettek mezejére. A játékidőt a bűncselekmények rekonstruálására használták fel: a vérfürdőbe forduló betörések, az emberrablás, végül a puszta véletlennek köszönhető letartóztatás. Hogy Neilson évekig garázdálkodhatott, abban a yard felkészületlensége is szerepet játszott.

A tárgyilagos megközelítés mostanra vált csak igazán kifizetődővé; az a  szemrebbenés nélküli tekintet, amivel a kamera követi az eseményeket (gondoljunk a HENRY, PORTRAIT OF A SERIAL KILLER-re), az a szűkszavúság, amivel a forgatókönyvírói manipuláció látszatát akarták elkerülni, rendkívül modernné teszi a negyven évvel ezelőtti Ködös Albion szocreáljában játszódó filmet. Anélkül, hogy rendezői bravúrokba bonyolódna (mint mondjuk Gerald Kargl hasonló true crime alapokon nyugvó ANGST-ja), thrillerként végig lebilincselő tud maradni, és ezt dráma híján a kidolgozottságának köszönheti. Ahogyan a Fekete Párduc a rablásait megtervezte, legalább olyan önfegyelemmel jártak el az alkotók is; a magyar származású vágó, Teddy Darvas munkájának precizitása külön említést érdemel. A filmesek sikeresen végrehajtották akciójukat, nem úgy a bűnelkövető, akinek lényegében semmit sem sikerült úgy kiviteleznie, ahogyan azt az íróasztalánál vagy a terepgyakorlatain elképzelte. A zord hangulatba csipetnyi tragikomikumot éppen az alany szánalmas mivolta csempész, mint amikor a családjával is mosogatórongyként bánó "szuperkatona" a könnyeivel küszködik egy szappanopera szomorú befejezése láttán.

A filmipart is sújtó gazdasági válság idején, teljesen független keretek között született THE BLACK PANTHER finoman szólva nem robbantott kasszát. Szenzációhajhászás vádjával már a bemutató előtt kegyetlenül elbánt vele az a brit sajtó, amelyik nem volt rest a címlapokon velejéig kizsákmányolni a szóban forgó bűnügyet, egy ponton effektíve veszélybe sodorva az elrabolt tinédzser életét. Jó British módra (vö. a pár évvel későbbi video nasty jelenség) a médiabotrány hatására a helyi önkormányzatok hivatalosan is betiltották a vetítését országszerte. Attól függetlenül, hogy manapság leadhatná a BBC az esti műsorsávjában, a film még mindig alkalmas a nyugalom megzavarására. Isten óvd a Királynőt!