Herschell Gordon Lewis, USA
"Művészet? Lehet, hogy művészek vagyunk. Ami engem illet, én tökélyre fejlesztettem az átverés művészetét." - David F. Friedman, producer (interjú ITT)
Még mielőtt a BLOOD FEAST-tel belecsaptak volna a lecsóba, az akkoriban nudie cutie csacskaságokkal kereskedő Lewis-Friedman páros ezzel az "átmeneti" munkadarabbal kívánta tesztelni a moziüzemeltetők és a célközönség tűrőképességét. Mint roughie, magyarán a szebbik nemmel csúnyán bánó szexploitation, a SCUM OF THE EARTH nyomorult kis műfajának első fecskéje. Ez egyébként a Deliria harmincadik 'roughie' bejegyzése, és még mindig nem kapcsolt le minket az erkölcsrendészet!
Miami Vice '63: az erotikus fényképeket készítő és forgalmazó floridai vállalkozás a helyi középiskola környékén terjeszti portékáit. A keménypornót is kínáló illegális üzlet menete megakadni látszik, amikor a népszerű modellnek elege lesz a fotóstúdióban dolgozó emberszabásúak - a duguláselhárító Ajax és a kiskorúságával visszaélő Larry ("Nem vagyok büntethető, hapsikám!") - állandó erőszakoskodásából. Az íróasztala mögött trónoló nagyfőnök csak akkor hajlandó útjára engedni a lányt, ha az szerez maga helyett egy friss húsit, akit aztán a férfimodellek egy előbb-utóbb bekövetkező nemi erőszak keretében betörhetnének.
A pornográfusok hálójába került középiskolás (Allison Louise Downe, a BLOOD FEAST forgatókönyvírója!) az egyetemi tanulmányaihoz szükséges ötszáz dollár reményében vonakodva ugyan, de hajlandó megválni ruháitól néhány pinup fotó erejéig, azt viszont már a habonyárpis sérója mellé lelkiismeretet is növesztő fényképész sem képes tétlenül végignézni, amit Ajaxék terveznek művelni az ártatlanságát féltve őrző leányzóval.
Mindegyik Something Weird Video bevezetőjében ott virít annak a jelenetnek a részlete, amiben a főnök egyre szűkebb plánokba foglalt szájából kifröcsög a hősnőt és az összes hozzá hasonló nebáncsvirágot egyszer és mindenkorra helyre tévő 'na jól figyelj' kezdetű mondóka. Down inside, You are dirty. Do You hear me? DIRTY! Az asztalán gyerekjátékokkal szórakozó üzletember azt az amerikai mocsokládát (sleazebag) testesíti meg, akinek jellemét a Trumpok és Weinsteinek csiszolják majd fényesre. A fináléban elsütött vizuális geg akár William Castle (THE TINGLER) agyából is kipattanhatott volna: a rendőrök elől menekülő pornográfus a pisztolyával főbe lövi magát - ekkor a fekete-fehér nyersanyag közé egyetlen képkockányi vérvörös keveredik, a szó szoros értelmében felvillantva Lewis következő nagy húzását.
Ha a BLOOD FEAST ajtóstul rontott be az autósmozikba, a SCUM OF THE EARTH óvatos duhajként méri fel a piaci igényeket. A nyomában sarjadt roughie-khoz képest, mint mondjuk a THE BEATUFUL, THE BLOODY AND THE BARE (a Deliria első 'roughie' bejegyzése), sem a nyílt színi erőszak, sem a meztelenkedés nincs túlzásba víve. Meglehet éppen a visszafogottságából adódik, hogy szennyfilm létére drámaként is el-elműködget a maga primitív szintjén, árnyalatokkal igényesebb képet mutatva a BLOOD FEAST viszonylatában. Pedig nagyjából ugyanaz a gárda szerepel mindkettőben - HGL amatőr színjátszókörében elég volt őszre festetni a hajtincseket, és az itt tinédzsert alakító harmincas fazon korosodó egyiptomi ceremóniamesterré lépett elő.
"Csak egy éber társadalom tudja megvédeni magát azoktól, akik a gyengéken élősködnek." A közszolgálati bejelentéssel véget érő expozéban mégiscsak az a legszebb, hogy annak a szexploitation üzletnek az aljasságáról tudósít, aminek maguk a filmkészítők is vastagon a haszonélvezői voltak. Az én közszolgálati bejelentésem: a gore-opuszain kívül egyetlen H.G. Lewis-t szeretnénk lecsekkolni, akkor ez legyen az.