Tonino Valerii, olasz – spanyol giallo
Bányató partján egy férfi markológép segítségével próbál valamit kiemelni a vízből. A tréfás kedvű markolós munkagépével lefejezi megbízóját, majd elmenekül a helyszínről. Később megtalálják, felakasztva, látszólag öngyilkosság, ám az éles eszű Peretti felügyelő (a giallók plakátfiúja, George Hilton) azon nyomban megállapítja, hogy a munkást is meggyilkolták. Paradisi, a lefejezett biztosítási ügynök egy megoldatlanul lezárt emberrablási ügyön dolgozott: egy iparmágnás kislányát rabolták el és tartották fogva a bányatónál lévő kunyhóban, a gyerek éhen halt, a segítségére siető apát megölték. Egy kompromittáló bizonyítékra rábukkanva Paradisi jó pénzért felajánlotta szolgálatait az áldozatok családjának, köztük a gyilkosnak is, és ez lett a veszte.
„Ha így megy tovább, hamarosan egy hokicsapatra elegendő holttestünk lesz” poénkodik egy rendőr, miután a fekete kesztyűs alak a felügyelő sarkában járva sorban teszi jégre a bűncselekménye nyomaival, egy házat ábrázoló gyerekrajzzal és egy tükörrel kapcsolatba kerülő személyeket. Az elhunyt kislány tehetős családi körében találunk csempészéssel foglalkozó szállítmányozó vállalkozót, idősebb pedofil szobrászművészt és fakezű nagybácsit. Mr. Fakezű nagyon gyanús nekem, csak nem ő írta a forgatókönyvet?
A MY DEAR KILLER stílusos is, meg nem is, véres is, meg nem is, műfajában egyszerre visszamutató és előretekintő, röviden: egy ellentmondásos giallo. Argento népszerű állat-trilógiájának a kaptafájához nyúló producerek a zeneszerzésre Ennio Morriconét kérték fel, a vágó Argento állandó munkatársa, Franco Fraticelli, a felügyelő élettársának szerepében Argento akkori barátnőjét, Marilú Tolót láthatjuk, egy ízben fedetlen keblekkel. A spanyol koprodukciós fél Helga Linét (
LORELEY’S GRASP) és Patty Shepardot (
VÁMPÍROK ÉJJELE) állította csatasorba, valamint Manuel Rojas operatőrt, kinek tehetségéről egy kitűnően fényképezett spanyol horror, a BELL OF HELL tanúskodik.
A gyerekközpontú olasz társadalom neuralgikus pontjára tapintó vezérmotívum, egy meggyilkolt kislány emlékének nyomasztó jelenléte, olyan borús hangvételű giallókban köszön majd vissza, mint a WHO SAW HER DIE vagy a DON’T TORTURE A DUCKLING. A gyerekrajzot és a tükörbe vésett megoldást Argento a DEEP RED-hez hasznosítja újra (kölcsön kenyér visszajár!).
Horror-thrillerként az est fénypontja az a két gyilkossági jelenet, melyeknél külön figyelmet szenteltek az elkövetési eszköz rendhagyóságára. A markológépes lefejezés ma sem mindennapos látvány, a film reklámkampányában központi szerepet kapó, slasheresen durva Fúrógépes Mészárlás velőtrázó hanghatásaival az a fajta Cinecittá Violenza, ami az őrületbe kergette a BERBERIAN SOUND STUDIO bárgyú hangmérnökét. Más kérdés, hogy mit keresett egy általános iskolai tanárnő sezlonján egy körtárcsás fúrógép? Na igen, a cél néha szentesíti az eszközt, különösen egy giallóban.
Mint megannyi spagettiwesztern-rendező, Valerii (A HARAG NAPJAI; A NEVEM SENKI) szíve is balra húzott, egyetlen giallója pedig alkalom volt számára, hogy George Hilton szimpatikus detektívjének segítségével látleletet nyújtson az olasz burzsoázia cinikus, pénzéhes, szívtelen, beteg lelkületű fajtájáról (egy másik wesztern-szaki, Duccio Tessari is hasonló indíttatással nyúlt a giallóhoz -->
UNA FARFALLA). A kiszolgáltatottak vérét kiontók szimbolista megjelenítésére van egy nagyszerű „weszternes” vizuális ötlet: a felső tízezer perverziójának soron következő ártatlan áldozata a gyilkos luxus-Mercedeszén lévő embléma célkeresztjén át van filmezve.
Eltérve az Argento által kijelölt úttól, az ügy megoldása a hivatalos szervekre van bízva, a rendőrség kérdez, az állampolgár válaszol, az utolsó oldalon a gyanúsítottak a nappaliban gyülekeznek a leleplezéshez. A problemo éppen ebből következik: egy barokkos, pszichedelikus, esetenként szexuálisan túlfűtöttebb giallóban kevésbé tűnnének fel azok az átlátszó forgatókönyvírói fogások, amiket ebben a realizmusra törekvő, poliziescós vonásokat mutató krimiben néhányszor tetten érhetünk. Arról a kis gikszerről nem is beszélve, hogy a mi kedves gyilkosunk már csak sajátos fizikumából adódóan sem követhette el azon gaztetteket, amiknek szemtanúi voltunk.
A giallisták körében meglepően nagyra becsült, szvsz túlértékelt MY DEAR KILLER kötelező jelleggel, profi módon vonultatja fel a műfaj jellemzőit - szubjektívből filmezett suspense, atonális hangzású zenei kíséret, némi mezítelenség és fetisizált brutalitás -, de a rendőrségi procedúra, a detektív privát életének felesleges ecsetelése megtöri a tempót, a komplex, figyelmet igénylő cselekmény nem tudja olyan szinten magával ragadni a nézőjét, mint a legjobb giallókban. Erős közepes.
