L’IGUANA DALLA LINGUA DI FUOCO (1971)

Riccardo Freda, giallo

Ahelyett, hogy a giallók négy-ötcsillagos klasszikusaival foglalkoznék, megint egy olyan „futottak még” kategóriába sorolható semmiség kerül terítékre, ami legfeljebb azok figyelmére tarthat számot, akik már mindent láttak, és jódolgukban a műfaj legmélyebbre dugott csontvázait akarják előásni. 

Dublin: a svájci nagykövet Rolls Royce-ának csomagtartójában egy felismerhetetlenségig összemart arcú női holttestet találnak, egyedül az áldozat holland útlevele segít az azonosításban. Mivel a nemrég Hollandiában szolgálatot teljesítő diplomata (Anton Diffring) immunitást élvez, a felügyelő egy volt kollégáját, a túlkapásai miatt a rendőrségről kirúgott Norton nyomozót (Luigi Pistilli) bízza meg azzal, hogy inkognitóban férkőzzön a nagykövet és családja közelébe. A titkos küldetés a követ lányának (Dagmar Lassander) bugyijában kezdődik, majd amikor Norton egyre közelebb jut a megoldáshoz, a saját kis famíliája is a borotvás/sósavas gyilkos érdeklődési körébe kerül.

A „Vörösseggű pávián”, akarommondani a „A tüzesnyelvű leguán” újabb mélypont az olasz horror nagypapájának karrierjében, és némiképp csalódás számomra is, pedig kedvelem Freda mélypontjait (TRAGIC CEREMONY; MURDER OBSESSION). Mint giallo, a film egyértelműen fércmunka. Arról a fajta kriminalisztikáról beszélünk, amiben az áldozatot vizsgáló doktor imigyen válik gyanúsítottá: „Az elkövető bizonyára egy specialista… akárcsak én.” Zoom-in, Stelvio Cipriani lecsapja a zongorafedelet. Az alpári módon gubancolt történet szereplői egytől egyig ellenszenves stock-karakterek, ezért aztán szinte teljesen mindegy, hogy épp kinek vágják át a torkát. Talán Freda is tudta, hogy ebből nem kerülhet ki győztesen, így amolyan minden-mindegy alapon berakott néhány splatter inzertet. Ezek szó szerint illesztékek, mert műtermi bevilágításuk elüt a környező képkockáktól, és a technikai kivitelezésük is hagy némi kivetnivalót. Tegyük hozzá: akármennyire is amatőr az f/x, az extrém italo-splatter valahol itt születik meg a szemünk láttára.

Paradox módon a rendezői érdektelenség szüli a film különleges zamatát, afféle ahogy esik úgy puffan filmcsinálás ez - lásd a finálé káoszát -, amiben az euro-kult krémjéből álló színészgárda sem menekülhet a nonszensz elől. Utószinkronizált alakításoknál elég nehéz megmondani, de mintha mindenki improvizálna - rendezői utasítást nem kaptak, az tuti. A comic relief szerűségként használt öregasszony (Norton mamája) ki sem mozdul a lakásból, viszont annyi Agatha Christie-t olvas, hogy simán megtippeli a gyilkos kilétét, helyesen!

Én mondom, a konzul fia a tettes!

A hangulat végig fullasztóan nyomott (erre az alacsony költségvetés mellett a gyenge DVD-kópia is rásegít), és ami a "Poison" feliratú üvegcsén kívül még emlékeztet arra, hogy a LO SPETTRO maestrója lézengett a kamera mögött, az a gyilkos elől egy kettényíló hídra menekülő lány jelenetsora.

Itt egy pillanatra Riccardo Freda megcsillantja azt a tudását, ami referenciaértékű az olasz horrortörténelemben.

PASSI DI DANZA SU UNA LAMA DI RASOIO (1972)

Maurizio Pradeaux, giallo

A spanyol-olasz 7 MURDERS kapcsán megjegyeztem, hogy „giallót csakis az olaszok tudtak csinálni”. Nos, az olasz-spanyol „Tánclépések borotvaélen” (remek cím, de a német sem rossz: „Gördülő fejek éjszakája”) csak ráerősít tézisemre, mert ez a sablonokból összetákolt blődség egy hispán rendező szakavatlan irányítása alatt akár krimi-katasztrófához is vezethetett volna. De mivel olasz rendezte, még szorult belé éppen annyi stílus & kedély, hogy legalább a műfaj kedvelői nem fogják kínjukban a fejüket fogni tőle. Mindenki más meneküljön, amerre lát!

Susan Scott (szül. Nieves Navarro, a Luciano Ercoli krimik sztárja) teleszkópon keresztül szemtanúja lesz egy gyilkosságnak. A trendi giallo-divat szerint öltözött tettes (fekete esőkabát, kalap, kesztyű és márkás „Universale” borotva) távozás közben belebotlik a ház előtt ácsorgó gesztenyeárusba, fellöki az öreg takarítónőt, és az egészet lefényképezi egy éppen arra járó német turista! Ennyi talán elég is lenne ahhoz, hogy peches assassinónk huszonnégy órán belül rács mögé kerüljön... De nem Gialliában, ahol a rendőrségnek csak annyit sikerül kideríteni - miután eltették láb alól a két koronatanút -, hogy az elkövető bottal jár, és az áldozatoknak közük volt a táncművészethez.

Ennek megfelelően van három bicegő kararakter (1. Suzan sumák barátja, Alberto 2. az esetről tudósító újságírónő ikertestvére 3. a rendőrfőkapitány), és egy előkészületben lévő balettelőadás, amihez Alberto gyártja a díszletként szolgáló rongybabákat. A jelenet, melyben a nyomozó rajtakapja Albertót, amint éppen egy késsel döfködi az egyik babát, talán a legviccesebb vörös hering, amit valaha kifogtak.

A sánta sandákon kívül ott van az újságírónő impotens férje (4.), valamint az ikertestvér szeretője (5.), aki szabadidejében borotvapenge-szaküzletek kirakatát bámulja. Kiszámoltam, nyolcvanhét osztva öttel, tehát minden 17,4. percre jut egy potenciális elkövető, és ebben az átlagban még nincs benne az én hibásnak bizonyult tippem: a zsilettpengével ceruzákat farigcsáló nyomozó.

Ezeket a sakkfigurákat más giallókból már ismert karakterszínészek játsszák el (a DEATH WALKS AT MIDNIGHT-ból hárman is újráznak), de olyannyira ikonikusan, hogy akár a műfajjal való élcelődés gyanúja is felmerülhet. Még ha kissé keresetlen is, de tényleg van a filmnek szarkasztikus humora, ám attól félek, ez is csak egy újabb vörös hering; a logikátlanságok összessége a készítők lustaságából és/vagy cinizmusából fakadt. Ezzel szemben az argentós helyzetgyakorlatok mutatnak némi mesterségbeli igyekezetet, ezek a 7 MURDERS-szel ellentétben nemcsak egészen jól vannak megrendezve, de bennük van az a bizonyos olaszos malícia, ami művészi szintre tud emelni egy nyakon végigsikló borotvaélt.

Egyik kedvenc női giallo-alakításom Suzan Scotthoz fűződik (a már említett AT MIDNIGHT férfinyűvő feministája), és itt is ezt a rokonszenves, kicsit dilinyós harmincas csajt hozza, aki képes egy suspense jelenet kellős közepén bejelenteni, hogy pisilnie kell. Scott sajnos nem elég ahhoz, hogy a Luciano Ercoli krimijeit nyúló, invenciótlan filmet kihúzza a nagy átlagból, ám egyvalamiben mégis túltesz társain: az egyik szponzor a római Paese Sera napilap volt (anno ebben publikálta filmkritikáit Dario Argento!), így aztán több az újságról készített közeli, mint a félig üres J&B üveg.

„MEGTALÁLTÁK A FORGATÓKÖNYVÍRÓT

- a rendőrség nem árulja el a nevét”