LOVE BRIDES OF THE BLOOD MUMMY (1973)

Alejandro Martí, francia-spanyol

Az ilyesmik tartják a lelket az eurokult-mániákusokban: szexi, véres, múmiás francia-spanyol, ráadásul a lehető legjobb évjáratból. Ide véle! 

 

A klasszikus Universal/Hammer horror-toposzokon egy valódi francia középkori kastély  falai között erőszakot tevő film hangulatában bizonyos Eurociné-produkciókat idéz (ORLOFF AND THE INVISIBLE MAN), vagy hogy még hátborzongatóbbat mondjak, valamelyest emlékeztet a belga-amerikai Charles Nizet nemrég tárgyalt alkotására. Help me... 😱

A tizenkilencedik századi Angliában játszódó rémmesét egy nyomozó érkezése-távozása foglalja keretbe. A magát egyiptológusnak kiadó rendőr látogatásának apropója, hogy Dartmoor báró kastélya környékén több fiatal nőnek nyoma veszett. A ház ura (George/Jorge Rigaud - mekkora arc!)

éppen egy láncra vert levágott kéz ostorozásával van elfoglalva, amikor betoppan hozzá a hívatlan vendég (Frank Braña - mekkora arc #2). 

 

Az okkult tudományokban jártas báró tart egy rövid bemutatót fekete mágiából, majd a kandalló előtt belekezd a két hónappal korábban kezdődött hátborzongató eseménysorozat elmesélésébe.

  

 

 

Akkor elmesélem én.

A Királyok völgyéből hozatott szarkofág egy egyiptomi nemes tökéletes „most jött ki a szoláriumból” kondícióban lévő testét tartalmazta. A dobozban mellékelt papirusztekercsből kiderül, hogy a fiatalember egy főpap szadista fia volt, akit kéjgyilkosságokért ítéltek halálra, nyelvét kivágták. Frankensteintől ellesett módszerrel a báró feltámasztja a múmiát és megkínálja egy pohár tejjel. A leírásban nem szerepelt defekt: laktózérzékenység. (Azt hiszed, ezt én találom ki?!) A múmiának emberi vérre van szüksége. Szigorúan a tudomány nevében a báró a szolgáját arra utasítja, hogy azonnal szerezzen donort a vérszomjas szerzemény táplálásához. 

 

Még két jómadár a halhatatlanok arcképcsarnokába (Jacques Bernard és "Michael Flynn") ---

Aznap éjjel a szexmániákus egyiptomi se szó, se beszéd (mint említettem, kivágták a nyelvét) ott folytatja, ahol több ezer éve abbahagyta. Erőszakkal magáévá teszi az elrabolt parasztlányt, vámpír módjára szívva ki a maradék vért áldozata nyakából. 

 

Kultúrember lévén a báró ezt már nem nézheti tétlenül, ám a hipnotikus erővel bíró múmia ekkorra már átvette az irányítást a szolga felett. 

A bárót tömlőcbe zárják, a postás egyenruhát viselő szolga elindul újabb véradót keresni a környéken.

 

A pretenciőz franciák a maguk verzióját Simone De Beauvoir egzisztencialista regényéről nevezték el. A Mások vérét nem olvastam, de a film olyan egzisztencialista gondolatokat vetett fel bennem, mint a szennyfilmek megtekintésével járó, önként vállalt kín és szenvedés. "Legendás ritkaság (...) korának leghevesebb, legsokkolóbb szex- és erőszakjeleneteivel" – állítja a blu-ray kiadvány borítója. Látatlanban a LOVE BRIDES lenyűgözően hangzik.  Megnézve persze egy picit már más a menyasszony fekvése. 

Bizonyos pontig mulattatónak találtam a  múmiás fantasztikumot, amely Drakulával rokonítható vérszívójával valójában az akkor divatos szexvámpír trendet követte. A témára ihletettebb állapotban rácuppanó kollégák (Jean Rollin, Jess Franco) alkotásaiból is ismerős ennui érzése itt elsősorban a minimális szóváltással élő cselekmény önismétlő jellegéből fakad: háromszor nézzük végig azt, ahogyan az inas becserkész egy-egy parasztlányt (nekem inkább pornós macáknak tűntek), akik aztán megkötözve, láncra verve a szadista múmia-vámpír karjai között végzik. A változatosság kedvéért a feketét egy filigrán szőke és egy teltebb idomú barna követi.

 

 

A vágatlan verzió szoftszexjeleneteiben az egyiptomi teljes harci díszben végzi dolgát, míg a nők anyaszült meztelenre vetkőztetve élvezik a nemi erőszakot. Az élvezetet tudjuk be a múmia hatalmas... hipnotikus erejének. 

A báró lányának feltűnésével az események fordulatot vesznek, bár ennek is leteperés lesz a vége. Az ókori Egyiptomról eleddig a piramisok, az obeliszk meg a szfinx jutott eszembe. Mostantól ez:

 

Az elején látott levágott kezet reflektorfénybe állító befejezés  az 1946-os THE BEAST WITH FIVE FINGERS emlékét eleveníti fel. A spanyol rendező (ez volt az első és utolsó horrorfilmje) úgy látszik a klasszikusokra esküdött, van például mesélő narrátor ("A szolgám segítségével bevittük a gépezetet a laboratóriumba"), a fejezeteket elválasztó ún. íriszeléseket anno némafilmekben alkalmazták utoljára. A francia operatőrnek alkalomadtán sikerül très belles felvételeket készítenie a château körül. A könyvtár(?)zenét szintén az antik/modern kontraszt jellemzi: a kettyintéseket wah-wah gitáros 'Fuck like an Egyptian' téma kíséri, a végefőcím klasszikusabb stílusban fogant melódiája tömör gyönyör az örökkévalóságnak.

 

 

 

Az örökkévalóság (93 perc) leteltével, elzsibbadt aggyal arra gondolok, hogy nekem ezért a tevékenységért veszélyességi pótlék járna. A  LOVE BRIDES OF THE BLOOD MUMMY köztünk szólva egy oltári nagy baromság. Eurokult-mániákusok, nézzétek és szenvedjetek!

Klinikai eset

"A horrorfilm, vagyis az olyan film, ami "rémisztő", nem létezik. Ha létezne, akkor a nézők fejvesztve menekülnének előle, ahogy az a mozi hajnalán történt. 1895-ben a Lumiére testvérek rögzítették, majd nagyközönség előtt levetítették egy vonat megérkezését a pályaudvarra. Mivel a valóság olyan helyen nyilvánult meg - egy kávéházban -, ahol azt nem várták, a jelenségből látványosság lett, megszületett a filmtörténet első horrorjelenete. Tudjuk, hogy az eseményen a kinematográf pánikba ejtette a nézőket, akik azt hitték, a vásznon látható vonat átgázol rajtuk. A mozinak először az volt a feladata, hogy a lefilmezett dolgoknak új, rémisztő valóságot adjon - mondhatjuk hát azt, hogy a horror arca maga a valóság? Szerintem igen.

Saját emlékeimben kutatva nem tudok felidézni más, valóban félelemkeltő filmeket, mint azokat, amiknek nem az elborzasztás volt a céljuk. Két idegsebészeti filmről van szó, melyek dr. Thierry de Martel professzor műtéti beavatkozásait mutatták be. A "legkeményebb" az Epilepsziás beteg koponyalékelése volt. Ha jól emlékszem, 1946-ban vetítették a Tudományos Filmek Intézetének éves kongresszusán, melynek akkor a főtitkára voltam. Charles Claoué, a plasztikai sebész, akinek az volt a dolga, hogy magához térítse az ájultakat, gyakran mondogatta nekem, hogy az összegyűltek között - kiknek többségét előre figyelmeztették - még sosem látott ennyi nőt, és főképp férfit elájulni.

A színes film az operáció különböző szakaszaira volt felosztva, akár egy fejezetekből álló tragédia. A páciens nem feküdt, hanem ült. Teljesen leborotvált feje mint piros-fehér színű színpadi maszk - a piros a jóddal bekent koponya, a fehér a halálosan sápadt arc. A lékelés helyeit lila színű keresztek jelölték. A beteg mosolygott.  A koponyát  elfűrészelték, a véres agyvelő előbukkant a lékből. A beteg szüntelenül mosolygott. A sebész a tumort kereste. A rákos daganat szürke masszaként láthatóvá vált. A sebész leválasztotta és kiégette a daganatot. Az égő vérzéscsillapító olyan füstöt árasztott, mint Faust doktornál - a beteg még mindig mosolygott. A narrátor elmagyarázta, hogy az agy tökéletesen fájdalommentes szerv. Az érzéssel egyedül maradt néző fájdalma végképp elviselhetetlenné vált. Azoknak, akiknek nem maradt elég erejük felállni, hogy elhagyják a termet, a székükben ájultak el. Íme, egy horrorfilm. Hozzáteszem, formailag szépséges volt."

Georges Franju - rendező
LES YEUX SANS VISAGE

Napi Hírek, 1940

LA REVANCHE DES MORTES VIVANTES (1986)

Az élőhalottak februárja. E hónapban kizárólag zombifilmekkel fog foglalkozni a Deliria, nemzetközi merítésben. Fel, támadás! 

REVENGE OF THE LIVING DEAD GIRLS
"Peter B. Harsone", francia

Az első francia gore-mozi, állította a reklámszöveg. A kis hamis. Az erotikától fűtött zombihorror pornográfusok lelkén szárad, az ihletet, ha máshonnét nem, hát a szintén pornóban (is) utazó kolléga, Jean Rollin morts vivants típusú alkotásaiból meríthették: LES RAISINS DE LA MORT, LA MORTE VIVANTE, de még a LE LAC DES MORTS VIVANTS is benne van valahol (Zombik tava beltéri úszómedencében előadva). Ami nincs benne, az a Rollinra jellemző líraiság - la poésie de la mort (vivant). Akkor hát mi a búbánatért fecséreljük rá az időt? Egy életem, egy halálom, a bejegyzés végéig megpróbálok magyarázatot találni rá.

Vegyi hulladékot öntenek a kisváros temetőjébe, amitől három, azaz 3, mérgezésben nemrég elhunyt fiatal lány hullája feltámad. Az Illatos út végéről induló zombi-revans fő célpontja a környéken üzemelő vegyiművek igazgatósága. Kevés annyira környezettudatos alműfaj létezik, mint a zombifilm, mely nem rest újra és újra pellengérre állítani modern társadalmunk felelőtlen környezetszennyezőit.

Az alkalmi álnév mögé bújt Möszjő Rendező a felnőttfilmes szakma fortélyait Gérard Kikoine alatt sajátította el. Az asszisztense volt. Néhány XXX cím a CV-jéről: Basszál meg (1978);  Kis kurvák kollégiuma (1982, az egyetlen 3D-ben forgatott francia pornó); Dobd le a bugyidat (1983); Anális extázisok (1984); A szexistálló perverz úrnője (1985); Megerőszakolt és szodomizált lánykák transzszexuális gyalázatai; Perverzióra szomjazó törpe; Teli száj, teli lyuk... Ebből mára elég, térjünk vissza a tárgyra: 

A filléres, de legalább 35mm-re forgott produktumról valahogy bűzlik, hogy szexipari agyak szüleménye. Talán a pornós szerkezete miatt: az "ejakulációk" (= gore jelenetek) közti időt egy teljesen esetlegesen kitalált cselekmény tölti ki, valami ipari intrikázás, melyben az ostoba dialógusokkal küzdő színésznőcskék szemlátomást alig várják, hogy ledobhassák magukról a textilt.

Engedve a csábításnak, még a leszbikus hajlamú élőhalott lányok is levetik a hálóinget, jó állapotban lévő testük furcsa ellentmondásban áll rothadó arcukkal. Ámuljunk a franciás pikantérián, ahogy leharapnak egy falloszt - olálá! Tűsarokkal kiszúrják az áldozat szemét - mongyő! Egy nőnek kardot dugnak a szőrös micsodájába - szakreblő! A kezdetleges maszkokért és trükkökért a francia praktikus F/X későbbi nagymestere, Benoit Lestang (MARTYRS) volt a felelős.

Lestang abszolválja a francia splatter egyik visszatérő rögeszméjét, a magzat-abuzálást, de még a legocsmányabb tabudöntögető gore is ártalmatlan gyerekjátéknak hat, ha azt kontár módon filmezik le. És hát a rendezés nem sok fineszt mutat. (Funest még annyit se, őt csak a poén kedvéért rángattam elő.) Amikor tehetségből és ambícióból csak egy alantas trashfilmre futja, ott megjelenhet az a huncut gunyorosság, hogy hát nem gondoltuk komolyan a dolgot. A felvetést mi sem bizonyítja jobban, mint a teljes röhejbe fulladó befejezésre pontot tévő kiírás, á la ÖRDÖNGŐSÖK:  

„Ön ne legyen  ördöngős  démoni, 

és ne rontsa el barátai szórakozását. 

Ne mesélje el nekik, amit látott. Köszönjük a nevükben." 

Csak azért is elmesélem: a DVD-re került kópiából nem, de a moziváltozat „alternatív befejezéséből” kiderül (tessék kapaszkodni): a temetőtöltelékek valójában ál-zombik voltak, akik az intrikus titkárnővel szövetségre lépve a gyártulajdonos dollárkötegeit akarták megkaparintani. Minden idők leghíresebb francia krimije forog a sírjában...

A LA REVANCHE DES MORTES VIVANTES nagyjából Az élőhalottak éjszakájának síremlékét meggyalázó FLESHEATER-rel egy kategória. És itt van eltemetve a celluloid-szemetek örök vonzereje: a látottak (no és a hallottak - az angol szinkron hilarious) értelmezhetetlensége valami új, normalitáson kívüli minőséget teremt. Mondom én, meg a Mad Movies 1987-es számában talált kritika: "Rendkívül vicces, ezt a ZS-kategóriás gyöngyszemet ugyanúgy nem szabad kihagyni, mint a Zombik tavát vagy a Devil Storyt." Hihetetlen, de anno még filmzene-lemezt is megjelentettek hozzá, keresd az eBayen.

Amennyiben jófajta francia horrort akarunk látni, amit pornós rendezett: LE DÉMON DANS L'ILE.

36-15 CODE PÉRE NOËL (1989)

René Manzor, francia

A télapós horror önmagában nem újdonság (CHRISTMAS EVIL; SILENT NIGHT, DEADLY NIGHT), de ha a franciák vetemednek ilyesmire, akkor valami különlegeset remél a néző. Ami azt illeti, René Manzor író-rendező (ÁTJÁRÓ ÉLET ÉS HALÁL KÖZÖTT) filmje valóban kiemelkedik az ünnepi kínálatból, és nem csak azért, mert Bonnie Tyler énekli benne a Merry Christmas-t. A Deliria megkésett/előrehozott karácsonyi bejegyzését olvasod.

A kilencéves Thomas az osztálytársai közül egyedül rendületlenül hisz a télapó létezésében, ezen felül az akciófilmek rajongója és profi számítógép programozó. A naiv zsenipalánta ennek megfelelően a családi főhadiszállást, egy Párizs külvárosában álló mesebeli kastélyt mindenféle csapdával, kamerákkal, titkos átjárókkal felszerelt játszótérré alakította át. Karácsony estéjén az anyuka a Printemps nagyáruház játékosztályának főnökasszonyaként a belvárosban dolgozik, a rövidlátó nagypapával otthon maradt fiú a télapó érkezését várja. Nos, pontban éjfélkor a télapó - akit felháborító viselkedése miatt Thomas anyja kirúgatott az áruházból - meg is érkezik a kéményen keresztül. Innentől kb. DRÁGÁN ADD AZ ÉLETED találkozik a MAGASFESZÜLTSÉGgel.

A Luc Besson által is propagált Made in France zsánerfilmek új vonulatába illeszthető 36-15 le sem tagadhatná, hogy a hollywoodi felhozatalból merítette erőit (ALIENS, COMMANDO), és hogy egy ambiciózus, fiatal (29) rendező állt a kamerák mögött, beleadva apait-anyait a sorsdöntő második egész estésébe. A képes forgatókönyv (storyboard) részletgazdagsága, a virtuóz montázs-technika, az operatőri zsonglőrködés a stúdióban felépített díszletek között a nyolcvanas évek csúcskategóriás reklámszpotjainak formavilágát idézi. Az abszurdig túlhúzott stílus a Jeunet/Caro páros korai munkáihoz fogható (DELICATESSEN), de a hongkongi esztétikától sem járunk messze; ennyi "holland szöget" Clarence Ford óta nem láttam.

Névértéken ez egy ostrom-akciófilm, amibe a télapó hozza a horrort meg a slashert a műfaj szerelmeseinek. Ha kicsit filozofikusabban állunk hozzá - netán emlékezve Manzor előző munkájának, az ÁTJÁRÓnak sajátos realitás/fantázia ötvözetére -, akkor a szerző a tündérmeséjében a piros köntösbe bújtatott Kegyetlen Valóságot szabadítja rá a gyermekkor felhőtlen álomvilágára, illúzióromboló beavatási szertartásnak vetve alá a magát Rambó Kettőnek képzelő kölyköt. A kis nyavalyás - civilben a rendező fia - figyelemre méltó alakítást nyújt, ahogy végigjárja a nyolcvanas évek akcióhősei számára kijelölt áldozat → gerilla harcos → túlélő veterán utat.

Míg amerikai megfelelőjében, a kerek egy esztendővel később bemutatott RESZKESSETEK, BETÖRŐKben az erőszak olcsó poénforrásként szolgált, a franciák jóval sötétebb árnyalatot engedtek meg maguknak. A spielbergi ártatlansággal útnak induló családi program ezáltal nem elhanyagolható suspense-tartalommal telítődik. Két jelenet – a kutyás és nagypapi öreg Fordjának rommá zúzása – rendkívüli intenzitással bír. Sokkoló gyilkosságból valójában csak egy van (az, amelyiknek szemtanúja a főszereplő), a suspense java a puszta félelemből fakad. Félelem a sötétségtől, az ismeretlentől, egy képzelőereje teljében lévő gyerek kíváncsi szemén keresztül.

Hogy a rendezőnek milyen volt a hozzáállása a szeretet ünnepéhez, arról  rögtön a nyitány árulkodik. Pocsolyába dobott karácsonyi díszen kukásautó hajt keresztül, a szemeteskukák felett reklámplakát hirdeti: Rendeld meg ajándékaidat! A télapó hívószáma 36-15. A pszichotélapu egy áruházból indul pusztító útjára - a semmiféle háttérinformációval nem terhelt figura éppúgy lehet a csemetéket hamis mítoszokkal manipuláló fogyasztói társadalom elszabadult szörnyszülötte, mint a mesevilágban élő Thomas nagykorúvá vált, de fel nem nőtt változata, akinek még mindig csak a játékon jár az esze. A tévén nevelkedett főhős úgy tudja felvenni a harcot a szimbolikus mumussal, hogy a saját, muszkli-blockbusterekből építkező fantáziáját hívja segítségül. Ez a VESZÉLYES ÉJben is alkalmazott posztmodern logika játszi könnyedséggel viszi át a filmet a fantasztikum felségterületére. 

Túl brutális a gyerkőcöknek? Túl gyerekes a felnőtteknek? Az európai mércével mérve átlag feletti költségvetésből készült produkció valami oltári nagyot bukott a mozikban, effektíve derékba törve a rendező franciaországi karrierjét. Ha rábukkanunk egy feliratos kópiára, tárazzuk be a legközelebbi szentestére - a RESZKESSETEK, BETÖRŐK helyett, a Deliria ajánlásával. 

 

 

 

 A télapó valóban egy tapló?

Jóval a Szabadság, Testvériség, Egyenlőség eszményének megismertetése előtt a társadalom a Télapó figuráján keresztül ráerőlteti a gyerekre a hazugság fogalmát. A télapó ártalmas értékrendek terjesztésére megteremtett isten, arra a sorsra ítélve, hogy egy későbbi időpontban majd keresztre feszítsék és lerántsák róla a leplet. Ő a gyereknevelés legelső manipulációs eszköze: legyél jó, különben a télapó nem hoz ajándékot. Egyben a kisgyerek számára ő az első kapcsolat a csodák világával. Aztán amikor a gyerek elér egy értelmi szintet, minden összeomlik körülötte. Mikor elmondták nekem, hogy a télapó nem létezik, hazugnak tartottam a szüleimet. Ha egy gyereknél lerombolják a télapó mítoszát, attól fogva kételkedni fog a saját képzeletében. Ez a konfliktus nem jönne létre, ha nem találták volna ki a télapót, ha a karácsony egyszerű családi ünnep lenne, aminek során a szülők közvetlenül adják át az ajándékokat a gyerekeiknek. A télapó csak egy játékokkal üzletelő díler. 

- René Manzor 

(részlet a Mad Movies 

magazinban megjelent interjúból)

LE DÉMON DANS L'ILE (1982)

Francis Leroi, francia

Az 1983-as Avoriaz-i Fantasztikus Filmek Fesztiváljának meglepetéseként francia pornográfus elismert színészekkel forgatott "normál" filmje nyerte a különdíjat. Ennek vélt vagy valós reklámértékéről a moziplakát árulkodik, a babérokkal keretezett PRIX DU SUSPENSE majdnem akkorra betűkkel van szedve rajta, mint a cím. Tudomásom szerint DVD-n a mai napig nem jelent meg, egy jó minőségű tévéadás digitalizált, lefeliratozott kópiáját viszont be lehet szerezni a netről. Ha módunkban áll, szerezzük is be, mert a nyolcvanas évek figyelemre méltó francia horrorfilmjéről van szó, amit jó eséllyel azok is többé-kevésbé élvezni fognak, akik amúgy az amerikai módszerekre esküsznek.

Bretagne egyik szigetére új körzeti orvos érkezik. A láncdohányos fiatal nő (Anny Duperey meggyőző alakítása) a nyolc éve szolgáló doktort hivatott leváltani, mivel a kis közösség már nem bízik a titokzatos fellépésű férfiban (a francia új hullám színészlegendája, Jean-Claude Brialy). A családját nemrég autóbalesetben elvesztő orvosnő alig lát munkához, máris súlyos, megmagyarázhatatlan háztartási balesetek történnek a szigeten, amiket kivétel nélkül a helyi szupermarketben vásárolt termékek okoznak.

David J. Schow író egyszer összeszedte a kilencvenes évek elején tucatszámra megjelenő amerikai horrornovellák leggyakrabban használt kliséit. Ezek szerint adott egy vészjósló New England-i település, gonosz kölyök, titkos múlt, áthelyezett temető. Helyben vagyunk: a LE DÉMONS DANS L'ILE "kisváros mindennapjaiba beférkőző természetfeletti gonosz" alaphelyzete a hasonló elbeszélésekből élő Stephen King munkáit idézik - mintha a Maximális túlhajtás gyilkos készülékeit összedrótozták volna a Hasznos holmikkal. A fekete humorral megírt forgatókönyv kezdetben a modern fogyasztói társadalomra leselkedő veszélyekre hívja fel a figyelmet. Egy alkalommal három különböző háztartási berendezésből kell megtippelnünk, melyik fog kárt tenni az ebédhez készülődő család valamelyik tagjában. A Végső állomás szériában visszaköszönő koncepció mögött valójában egy gótikus mystery bontakozik ki, olyan klasszikus hozzávalókkal, mint titkos laboratóriumot rejtő kastély, őrülten elhivatott doktor, no és a címbéli démon, kinek eredettörténete frankensteini tragikus szörnyé avatja a pokolfajzatot.

A valószínűleg szerény költségvetésből kigazdálkodott film könnyen nevetség tárgyává válhatna, ha Francis Leroi nem nyúlt volna ennyire jó érzékkel a suspense-hez. A díjnyertes rendezés alkalmanként libabőrt okozó percekkel szolgál (az orvosnő éjszakája a szupermarketben), ugyanakkor nem szégyell keményebb olasz horrorokba illő effektekhez folyamodni. Mindehhez szépen feljátszott szimfonikus zene, és egy leírhatatlanul étrange befejezés jár.

A temetői búcsújelenet látomása beteljesült: az akkori, csekély számú gall horrorfilmek (LA NUIT DE LA MORT, LA MORTE VIVANTE) sorsára jutva ez a film is a süllyesztőben végezte. A hajdanán Claude Chabrol asszisztenseként kezdő, a francia pornográfia meghatározó producer-rendezőjévé váló Leroi szakmai ázsiója nem nőtt a "legitim" filmiparban, így kénytelen volt visszatérni az erotikához. Egy-két elszigetelt esettől eltekintve (mint az őrületrash BABY BLOOD 1989-ből) a franciáknak újabb két évtizedbe és egy teljes generációváltásba tellett, mire ismét fel tudtak mutatni valami érdemlegeset a műfajban.