A UCLA filmes
szakán tanult, akkoriban visual artist, magyarán fotóművészként tevékenykedő Nagy Iván ezzel az Avco Embassy által forgalmazott nagyjátékfilmmel robbanhatott volna be az újhollywoodi fenegyerekek közé. Legközelebbi nagyjátéka tizennyolc évvel későbbi, szóval a berobbanás elmaradt, viszont a hétszázát! A mi Ivánunk izgi B-kategóriás pszichothrillerrel lepett meg, ráadásul született magyar létére úgy kapta lencsevégre New York utcáit, mintha Abel Ferrara vagy Larry Cohen állt volna a kamera mögött. Az operatőre egy másik káeurópai disszidens, Andrzej Bartkowiak.
"Katolikus polgártársaim, zavaros időket élünk." A Troubled Times címen forgatott újhullámos noir halálos hősének, Ed Lacy rendőrnek az arcképe olyan NYPD kiválóságok mellé kívánkozik, mint a Maniac Cop és a Bad Lieutenant. Az ír katolikus (vagyis alkoholista) családapa közel két évtizedet töltött el szolgálatban, de képtelen hideg fejjel kezelni a nagyvárosi káoszt; előbb lő, aztán kérdez magatartása miatt az egykori nyomozótiszt utcai járőrként vonulhat majd nyugdíjba. Kérdem én, nem lett volna ésszerűbb irodai munkára beosztani?
If You touch my gun, I'll blow your fucking head off
Munkaidőn kívül, amikor éppen nem néger striciket állít a falhoz a gettóban, keményvonalas republikánus szavazóként tevékenyen részt vesz a jobboldali polgármesterjelölt „Ami sok, az sok" szlogennel induló választási kampányában.
Túszdráma során úgymond önvédelemből két lövéssel leterít egy fekete bőrű rablót, a sajtóban hősként ünnepelt rendőr előtt új, a politika felső köreibe vezető távlatok nyílnak meg. A diadalmenet addig tart, amíg a rablás elszenvedője, a BLM-tablettát nyelt középosztálybeli nő nem vádolja túlkapással megmentőjét. Lacy először szép szóval próbálja rábírni a szingli zenetanárt, hogy vonja vissza tanúvallomását, kétségbeesésében még a nő által vezényelt off-Broadway avantgárd transzgender glamrock musical előadást is végigszenvedi.
Ami sok, az sok! Amikor a szolgálatból felfüggesztik, a kampányból pedig kitessékelik, vigilante módba kapcsolva nekilát, hogy kivonja a forgalomból a demokrata szavazó „hazug kurvát”.
A jobbnál-jobb nagyvárosi bűnügyi drámákkal (FRANCIA KAPCSOLAT, SERPICO, KÍNAI NEGYED, KÁNIKULAI DÉLUTÁN) kényeztetett korabeli kritikusok nem voltak elájulva a TAXISOFŐRrel egy időben készült filmtől. „Közönséges manhattani melodráma (amin) nem segít sem a forgatókönyv, sem a filmezésben újoncnak számító Nagy fantáziátlan rendezése.” Nem vitatkozva a New York Times kritikusával, de a forgatókönyv feltehetőleg azért van tele közönséges karakterekkel, mert így akartak igazodni a korszak filmművészetének újfajta, nyersebb valóságábrázolásához. A projekt egyik kezdeményezője, a címszerepet alakító Don Murray magyarázta: „Úgy mutatja be a karaktereket, mintha a való életben találkoznánk velük. Ha egy erőszakos bűnöző megtámadna minket, nem tudnánk semmit az életkörülményeiről, hogyan nőtt fel, miféle sérelmek érték. Csak annak volnánk tudatában, hogy éppen bántalmaznak. Ha egy könyörtelen rendőrrel kerülnénk szembe, fogalmunk sem lehet, milyen brutális bűnözőkkel volt korábban dolga, amitől ennyire bosszúszomjassá vált, egyszerűen csak menekülni akarnánk a bosszúja elől. Ha található politikai vagy társadalmi értekezés a filmben, azt a közönség gondolja bele.” Ezzel azért vitatkoznék: a film liberális bunkósbotjának suhintását még az az utolsó széksorban ülő rövidlátó néző is megérezheti, aki szerint a rendőr fantomképe a moziplakáton egyáltalán nem hasonlít George W. Bushra.
A producerek Jules Dassin legendás noir-mestert, a New York utcáin forgatott THE NAKED CITY (1948) rendezőjét keresték meg a forgatókönyvvel, de mivel Dassin keményvonalas balosként a történet társadalomkritikus oldalát akarta kidomborítani, végül a feltörekvő Nagy mellett döntöttek, akitől nem állt távol az exploitation-mentalitás: az első meztelen feneket az ötödik percben dörgöli a képünkbe. A feszült rablási jelenetet követően betekintést kapunk a világ legheterogénebb társadalmi összetételű metropoliszának rendfenntartó szervezetébe. A nőkkel és kisebbségekkel lekezelően bánó fehér zsernyákokat fekete bőrű kerületi ügyész tartja kordában. Ha jó, ha rossz, a rendszerbe bekerülhet egy-egy különösen szélsőséges elem; általában róluk szólnak a hollywoodi rendőrfilmek (PISZKOS HARRY & Co.). „Én vagyok a társadalom”- hangoztatja a frusztrált közszolga egy pszichopata meggyőződésével. A hősnő csellójának szúrós végébe dőlő befejezés már bőven nem a dokurealizmusról szól, de keményvonalas zsánerszavazóként a pszichothrilleres megoldások zavartak a legkevésbé. Bátrabb határfeszegetéssel, esetleg szatirikus éllel felfegyverezve a DEADLY HERO talán nem tűnik el a süllyesztőben; a kultstátuszhoz lehet, hogy tényleg elkélt volna egy Abel Ferrara vagy Larry Cohen kaliberű rendező a kamera mögé.
