Sergio Martino, olasz
PRIMITIVES in the LAST CANNIBAL WORLD, EATEN ALIVE by THE BIG ALLIGATOR. Délkelet-Ázsia zöld poklában tett körutazással részemről megvolt az idei nyaralás. Ó, mennyi szép emlék!
Az indonézek az utánzás primitív népművészetével nyűgöztek le, Ruggero Deodato világa nyújtotta a legizgalmasabb pillanatokat, Umberto Lenzi a cinizmus csúcsát szolgálta fel Jim Jones inspirálta sztorijával, amihez képest Sergio Martino aligátora ártalmatlan gyerekjátéknak bizonyult. Egymás után megtekintve olyan dolgok tűntek fel, mint a LAST CANNIBAL WORLD-ből kannibalizált képsorok az EATEN ALIVE-ban, vagy hogy a THE BIG ALLIGATOR RIVER törzsfőnöke az EATEN ALIVE-ban is szerepet kapott, csakúgy, mint Mel Ferrer – mindkét filmet Luciano Martino producer cége, a Dania Film gyártotta.
A Universal CÁPA 2-jének farvizén a maradék profitra éhesen érkezett THE BIG (más címváltozatban THE GREAT) ALLIGATOR visszakézből a JURASSIC PARKot előlegezte meg.
„Welcome to Paradise House”
A Sri Lanka-i dzsungel folyópartján felépített üdülőpark tulajdonosa (Mel Ferrer) a felsőbbrendű fehér vállalkozó faj arroganciájával azzal büszkélkedik, hogy az őserdőirtással létrehozott beruházás nem fogja megzavarni az ökoszisztémát, a turizmus pedig munkalehetőséget teremt a szomszédban vegetáló bennszülött törzs számára. „Manhattani kényelem a primitív földi paradicsomban.” Ebbe a bombabiztos üzleti tervbe rondít bele a pre-kapitalista időkből visszamaradt krokoszaurusz.
Az állatos horrorok izgalmait a kannibálfilmek egzotikumával kombináló Martinóék a hetvenes évek első felében még bűnügyi krimikben utaztak. A giallós múlt árnyéka vetül arra az éjszakai képsorra, amiben a mitikus aligátor - mint a TORSO mániákusa - félreeső helyen szeretkező párt megkörnyékezve lép akcióba. A paráznaság és hedonizmus láttán felbőszült szörny tutajnyi tivornyázó turistát vesz célba, a szárazföldön maradt maradék fehér emberrel az addig a kizsákmányolásukat békésen tűrő bennszülöttek számolnak le.
Ami a humanistákat illeti, a jóképű reklámfotós főhős (Claudio Cassinelli) az antropológiából diplomázott szépséges hotelmenedzsert (éppen aktuális Bond-lány Barbara Bach) fűzi, miközben együtt lamentálnak az ősközösségről. Bár izzik közöttük a trópusi levegő, a nő visszautasítja a férfi közeledését, hogy aztán szűz(?)áldozatként a vademberek felajánlhassák őt Krúnának, a folyó rettegett istenségének. Ha ez úgy hangzik, mint a KING KONG, az nem a véletlen műve, hanem a filmtörténet nagy pillanatait a maguk javára fordító olaszoké.
Fakultatív program keretében még ellátogatunk Jónás atyához, a barlang gyomrában élő remetéhez (con la partecipazione di Richard Johnson). A misszionárius pap apácái – „tizenketten, mint az apostolok” - az aligátor áldozatául estek. Összeszedve maradék drámai erejét, Johnson rámutat a démon koponyáját ábrázoló életnagyságú szoborra: "A saját kezemmel csináltam hosszú éveken át" - mire Miss Bach: „Ez nem egy krokodilfej. Inkább úgy néz ki, mint egy kajmán.”
A Tarzan-regényeken felnőtt forgatókönyvírók egy hollywoodi stílusú öko-kalandfilmben gondolkodtak, aztán valaki közölük (Ernesto Gastaldi? Luigi Montefiori?) nyakon öntötte az egészet katolikus komplexusokkal. A Nagy Aligátor Isten az apácákkal a bendőjében elindult megbünteti a vétkezőket... A JEWS-ban, bocs, a JAWS-ban keresve sem találnánk párját. Az olaszos ízeket Stelvio Cipriani zenéje erősíti; egzotika, poliziesco, zombifilm, tökmindegy, Cipriani basszusfutamait bármilyen műfajra rá lehetett mixelni. A bugyutaság rémével fenyegető produkciót mindenek felett Sergio Martino rutinos rendezése tartotta a felszínen (egymás után három ilyen egzotikus kalandfilmet vezényelt le), a szélesvásznú fényképezés különösen szemrevaló. A bonyolult huzalozást igénylő animatronika terén azonban képtelenek voltak lépést tartani a hollywoodi trükkmesterekkel. Maradt a De Paolis stúdió kádjában matchboxszal viaskodó gumikrokodil, meg a szerencsétlen vágó, akinek addig kellett darabolnia a felvételeket, míg az aligátor el nem süllyedt a riadt tekintetek tengerében.
Az igazi krokodilokat legyilkoló kőkemény kannibálfilmek után a szex-erőszak dolgában példás önmegtartóztatást mutató THE BIG ALLIGATOR RIVER a kellemes ásításokkal kísért feszültségoldás szerepét töltötte be nálam. Jövő nyáron emelem a téteket és befizetek egy CANNIBAL HOLOCAUST - CANNIBAL FEROX túlélőtúrára.
