Roy Ward Baker, angol
A SÁTÁN KUTYÁJA mellett jelenleg A SEBHELYES DRAKULA képviseli a Hammer stúdiót a magyar dvdpiacon, ha még egyáltalán kapni lehet valahol (ha még egyáltalán van magyar dvdpiac - vágná rá a cinikusabbja). A kiadó választása – na ne ámítsuk magunkat: ez találták a Studio Canal csomag legalján, és ha már ott volt... – talán eshetett volna egy valamivel disztingváltabb alkotásukra is, de a gyönyörűen felújított kópia szerencsére jótékonyan takargatja eme ritkán dicsért produkció relatíve szegénységét. Relatíve, mert bár kis költségvetéssel készült, a Technicolorba mártott Hammer-díszletek ezúttal is a nívó érzetét keltik, még ha az egy kissé lefelé nivellál is.
Miután a THE VAMPIRE LOVERS kellőképpen felszexelte a Hammer-horrort, a pár hónapra rá bemutatott A SEBHELYES DRAKULA mégtöbb vérrel és szadizmussal próbálta sokkolni közönségét. Egy teljesen logikus lépés, tudván, hogy Angliában és a kontinensen olyan „keményvonalas” kosztümös horrorokat mutattak be közvetlenül előtte, mint a THE WITCHFINDER GENERAL vagy a hírhedt MARK OF THE DEVIL. Velük ugyan nem kelhet versenyre, de házon belül a SEBHELYES-t a Drakula-sorozat legdurvább darabjaként lehet elkönyvelni.
A nagy hajrában – a stúdió nem kevesebb, mint öt filmet produkált abban az évben - egy korábban elvetett Drakula-szkript csontváza esett ki a szekrényből, amit a lehető legrövidebb idő alatt kellett megvalósítania a rendezőnek (Baker ezen a ponton rabszolgahajcsároknak nevezte főnökeit). Ilyen körülmények között nem is csoda, hogy a film távolról sem olyan nagyvonalú és intelligens, mint Fisher Drakulája. Az összehasonlítás már csak azért is elkerülhetetlen, mert a Bram Stoker-alapanyaghoz visszanyúló sztori végtére is az ’58-as DRACULA sajátos, határozottan az exploitation fele tendáló újrafogalmazása.
Rögtön az első képsorok elárulják, hogy mire számítson a jóízlését remélhetőleg a ruhatárban leadó nagyérdemű: Drakula hamvait gyomorbajos denevér hányja le, ismét eljött Christopher Lee nagy napja! (fenti képen CGI by Deliria) Megismerjük a potenciális főszereplőt, a nőcsábász egyetemistát, aki viselkedésével és beszédmódjával a hatvanas évek dandy-világát csempészi a díszletek közé. A Hammer, mielőtt abszolút értelemben modernizálta volna a sorozatot a DRACULA A.D. 1972-ben, már itt jól kivehető gesztusokat tesz a fiatal közönsége felé - az eredmény komikus, ugyanakkor valóban kölcsönöz a történetnek némi frissességet, ahogy ezek a mechanikus narancsok összefutnak a tizenkilencedik századi kocsmárosokkal.
A szomszédos város polgármestere elől menekülő fiatalember Drakula kastélyában talál menedéket, ahol üdvözli őt az alapműből ismert „menyasszony”. Ízibe összefekszenek (hey, ez a hetvenes évek, man!), és ami ezután jön, az bizonyára ledöbbentette az akkori nézőket: ahelyett, hogy Drakula elintézné a srácot úgy, ahogy az a nagy Stoker-könyvben meg van írva, inkább tőrt ránt és se szó, se beszéd, brutálisan megkéseli a vámpírnőt! A sebhelyekből kannibál módjára lakmározó Drakula látványa még Hammeréknek is sokk volt, így ez a jelenet végül a vágószoba padlóján végezte, emlékét egyedül egy standfotó őrzi:
Az ablakon kiugrott főhős helyét bátyja és annak barátnője veszik át, akik a fiút keresve érkeznek a kastélyba. Ez a büdzsé diktálta forgatókönyvírói bravúr lehetővé teszi, hogy Drakulának ki se kelljen mozdulnia lakhelyéről, az összes áldozata házhoz jön, a bevásárlást meg egy távirányítású denevér intézi. A denevérről vagy jót, vagy semmit, ellenben Klove, Drakula torz segédje addig sertepertél, míg végül ellopja a showt mestere elől. A rendszeresen megkorbácsolt, tüzes kardéllel kínzott szerencsétlen flótás sorsa rávilágít a hevenyészett címadásra: valójában a Drakula okozta sebhelyekről van szó, maga a címszereplő egészen a végéig megőrzi makulátlan hullafehérségét.
Állítólag Christopher Lee mániája volt, hogy vissza kell térni a Stoker-regényhez, nem utolsósorban azért, mert a hiú színésznek így az átlagosnál több dialógus juthatna osztályrészül. Jess Franco csütörtököt mondott szöveghű adaptációja után (szintén ’70, egy nagyon sűrű év az euro-horrorban) Lee ismét idézget Stokertől, a kastély falán pókemberként mászó Drakulát szintén a könyv ihlette (és itt vették először filmre), mindez azonban inkább csak másodlagos jelentőségű azon öncélú elemek mellett, melyek a nézők szépirodalmi műveltségére apellálnak a legkevésbé.
Roy Ward Baker üresjáratot nem tűrő rendezésének köszönhetően a slendriánul megírt film végig meglepően szórakoztató tud maradni, talán még jobban is, mint Terence Fisher hivatalos Drakula-folytatása (DRACULA – PRINCE OF DARKNESS, 1966), de Baker vámpír-triója közül inkább a THE VAMPIRE LOVERS-t tenném ki a kirakatba, utána jöhet ez, a pult alól meg a 7 ARANY VÁMPÍR-t tessék kérni.
