Mikor a hatvanas évek második felében megtört a Hammer stúdió sikersorozata, feltűnt a színen néhány szerény keretek között működtetett angol filmgyártó cég, hogy learassák a brithorror maradék babérját. A Glendale Production mindössze két, "őrült művész/feltaláló" vonalon mozgó gótikát hagyott az utókorra: CRUCIBLE OF TERROR (Ted Hooker, 1971) és a megboldogult Super Channel (vagy Sky Channel? á, felejcsenel) éjféli horrormatinéiben többször felbukkant THE ASPHYX (Ted Newbrook, 1972).
A CRUCIBLE OF TERROR egy giallo-jegyekkel szegélyezett HOUSE OF WAX szerűség az excentrikus képzőművészről, aki vasöntödéjében bronzba formálja modelljeit az örökkévalóságnak. A műkereskedő hatalmas üzletet szagolva két fiatal nő társaságában felkerekedik meglátogatni a vidéken élő Vincent Price-imitátort. Találkozunk néhány fura alakkal, pár kesztyűs gyilkossággal, és egy végkifejlettel, ami leginkább abban okoz meglepetést, hogy mekkora hülyeség.
Olasz giallókhoz mérten stílustalan rendezés, rosszul kiválasztott színészek, és egy rossz, idejétmúltan rasszista szkript – lásd a zagyva „japán kimonó átka” befejezést. Ted Hooker rendezőnek ez volt az egyetlen filmje; fő művét látva ezen nincs mit csodálkozni.
A következő Glendale Production megemeli a színvonal lécét, és már egy bekezdésnél többet is érdemes vesztegetni rá.
Aszfixia (gör.):
1. az oxigénellátás hiányában beálló halál
2. {ass-fix} Peter Newbrook angol horrorfilmje
A XIX. századi Angliában Sir Hugo Cunningham különös hobbi megszállottja: haldokló betegeket fotografálva megörökíti azt a pillanatot, midőn a páciensek szó szerint kilehelik a lelküket. A fotópapíron a modell feje felett fekete foltként manifesztálódó jelenség az aszfixia (fulladásos halál) mitikus vetülete. A képalkotási technikákhoz is mesterfokon konyító Sir Hugo éppen kinematográfját teszteli (1870-ben vagyunk, kérem!), amikor véletlenül rögzíti újdonsült menyasszonyának és saját fiúgyermekének halálos kimenetelű balesetét – aszfixeikkel egyetemben. A mozgóképeken fedezi fel, hogy a pacni nem ki, hanem be akar hatolni a testbe, majd arra is rájön, hogy ha sikerül a halál beállta előtt megjelenő különös kreatúrát biztonságosan elkülönítenie jogos tulajdonosától, akkor az illető örök életre tesz szert. Az első néhány kísérleti nyúl után, asszisztense segítségével, saját magát próbálja halhatatlanná tenni.
Kicsit gonoszkodóan a THE TINGLER fapofával előadott változatának is nevezhetnénk ezt az H.P. Lovecraft prózájának atmoszférájához közeli fantasztikumot. Az angol horror (anno) eleve fura jószág volt - még a leglehetetlenebb ideáikat is oly rafinériával vették kezelésbe, oly kimódolva valósították meg, hogy a néző akkor is kultúrlénynek érezheti magát, amikor éppen zombik legelésznek Cornwall megye szép zöld gyepén,
vagy a londoni metróban nagyra nőt tücskök hegedülték el az emberiség pusztulását.
A THE ASPHYX stábja közös erőfeszítéssel ejti át ezt a nemes hagyományt a ló másik oldalára. A rendezés ódivatú, a dialógusok túlmagyaráznak, a színpadi színészek alakítása filmszerűtlen. A hasonlóan áltudományos horrorok menekülési pontjának számító B-filmes báj ilyen mesterkélt körülmények között csak elvétve tud érvényesülni.
Például akkor, amikor a megzakkant arisztokrata egyre banálisabb módszerekkel csalja csapdába saját és szerettei aszfixeit. A halálközeli állapot eléréséhez villamosszékbe ülteti saját magát, lányát guillotine alá küldi (a női aszfix pár oktávval magasabban sikít!), asszisztensét elgázosítja. William Castle ebből isteni matinét tudott volna varázsolni valami agyament gimmickkel, Stuart Gordon pedig egy modern grand guignolt FROM BEYOND módjára. A THE ASPHYX leginkább intelligens szalonhorror kíván lenni (se vér, se szex), s közben tele van olyan abszurd szituval, amik trash-filmért kiáltanak, vagy legalább egy zsánerben jártasabb rendezőért. A felemás végeredmény érdekes és eredeti, a brithorror klasszikusai közé azonban aligha fog bekerülni.
