Robert Vincent O’Neil, USA
Ha valaki az amerikai exploitation sarokpontjainak megismerése után a Something Weird archívum behatóbb tanulmányozására vetemedik, nem árt, mi több: kötelező!, hogy a jó ízlés gomb kikapcsolásával együtt a jelenkori B-mozik kapcsán berögzült elvárásait is félre tegye. 20-30 ezer dolláros csodákról beszélünk, ezen a szinten már az is valami, ha a kép alá sikerült hangot is tenni. Csak ezzel az ál-nosztalgikus punk-rock hozzáállással felvértezve lehet bekebelezni ezeket a marginális státuszú, faragatlan alkotásokat. Doris Wishman, H.G. Lewis, Michael Findlay, Andy Milligan… - pénz híján az egyetlen hasznosítható fegyvertény számukra a totális alkotói szabadságuk volt. Ezzel visszaélni csak egyféleképpen lehetett: még vadabbnak, még merészebbnek lenni, mint a nagykutyák. A THE PSYCHO LOVER (vagy ahogy a főcímben ki van írva: THE LOVING TOUCH) ennek a deviáns cinemának az ékes példája, egy olyan hitchcocki thrillerbőrbe bújt farkas, ami tudatosan vagy akaratlanul (ez is a dolog szépségéhez tartozik: nem lehet eldönteni az alkotói szándékot), bestiális módon megszegi csaknem az összes krimi-szabályt, és nem úgy tűnik, hogy ezért bárkitől is bocsánatot kért volna.
Marco nőgyűlölő sorozatgyilkost. A rendőrség elkapja, de Marco esküszik rá, hogy ő csak álmodja tetteit. A bizonyítékok hiányában tanácstalanul maradt nyomozó egy szakmájában elismert pszichológushoz fordul, hogy hipnózis segítségével szedje ki a szabadlábon védekező Marcoból az igazságot. Közben a gyilkosságok folytatódnak, a harisnyás, sebészkesztyűs szexgyilkos újra és újra lecsap a BLOOD AND BLACK LACE Eastmancolor zöld/vörös díszkivilágításában pulzáló apartmanokban.
A gazdag lélekbúvár doktornak sem egyszerű az élete: egy nálánál jóval fiatalabb lánnyal képzeli el leélni hátralévő életét, de hites felesége csak nem hajlandó elválni tőle. Egy szép napon, a tó partján, andalító zenére (a film tele van émelyítő szerelmes dalokkal) a szeretője elmeséli az előző nap látott MANDZSÚRIAI JELÖLT történetét, amiben Laurence Harveyt agymosásnak vetették alá a kommunisták, hogy aztán parancsra gyilkosságokat kövessen el. A mit sem sejtő lány ezzel ötletet ad, hogyan szabadulhatna meg a férj az asszonytól. A doktor diktafonja segítségével arra utasítja páciensét, hogy amíg ő egy partin alibizik, éjszaka látogassa meg feleségét és ölje meg. „It’s dream time, Marco!”
Az okos csavarral véget érő történet nem egy nagy szám, ellenben a rendezés az átlag amerikai grindhouse-moziknál jóval stílusosabb. A gyilkosságok fényképezése az olasz pszicho-giallók atmoszféráját árasztja, de még a dialógusok is egy bizonyos műgonddal vannak felvéve és megvágva. A gyakori szóváltások (ezeket a legköltségkímélőbb felvenni, ugyebár) a banálistól a bizarrig terjednek. Ezt például a tetthelyen csíptük el:
- My god, what’s that?!- A ketchup bottle.
- That alone was enough to kill her…
- No, she was already dead when he put that into her.
A stratégikusan csak félig letakart áldozat körüli eszmecsere végén a felügyelő még fontosnak tartja megemlíteni, hogy ha csak rágondol a kecsöpös üvegre, feláll a szőr a seggén (sic!).
Ezeket a hirtelen felbukkanó és hamar távozó kétes élvezeteket gyarapítja a hipnotizált Marco esete a hamburgeressel (teljesen felesleges a jelenet, viszont a büfés fickó óriásit alakít!), és a Renato Polselli köpenyegéből előbújó pszichedelikus álomszekvencia. Ezek után nem is meglepő, hogy a befejezés sem teljesen százas. Nem vagyok hajlandó lelőni a poént, de annyit elárulhatok, hogy egy kóbor televíziókészülék teszi fel a pontot a nonszensz végére.
Ezeket a hirtelen felbukkanó és hamar távozó kétes élvezeteket gyarapítja a hipnotizált Marco esete a hamburgeressel (teljesen felesleges a jelenet, viszont a büfés fickó óriásit alakít!), és a Renato Polselli köpenyegéből előbújó pszichedelikus álomszekvencia. Ezek után nem is meglepő, hogy a befejezés sem teljesen százas. Nem vagyok hajlandó lelőni a poént, de annyit elárulhatok, hogy egy kóbor televíziókészülék teszi fel a pontot a nonszensz végére.
A PSYCHO LOVER után O’Neil a hasonlóan borultnak látszó BLOOD MANIA-t produkálta, majd jó egy évtizeddel később a hírhedt ANGEL-lel rukkolt elő, amit sokan az utolsó, igazi amerikai grindhouse-mozinak tartanak, még mielőtt a video az otthonokba száműzte volna a mocskot. Ez a rendkívül sikeres, folytatásokat is fialó 1984-es film egy 15 éves éltanuló lányról szól, aki civilben prostituáltként keresi kenyerét az Alkony sugárút járdáin. Ennyi persze nem elég az üdvösséghez, úgyhogy célpontja lesz egy nekrofil sorozatgyilkosnak. Nem egy kimondottan termékeny alkotóról van szó, de az elmondható O'Neil-ről, hogy fél lábbal végig ott állt a negyvenkettedik utca ütőerén.
Kissé durvára sikeredett a képanyag, nyugtatóként íme néhány kocka a film napos oldalát reprezentáló bájos színésznőről:
Uh, az nem egy kecsöpös üveg?
