2020. április 15., szerda

RAGAZZA TUTTA NUDA ASSASSINATA NEL PARCO (1972)

Alfonso Brescia, olasz-spanyol


ANYASZÜLT MEZTELEN LÁNYT MEGGYILKOLTAK A PARKBAN – a Giallo Hírlap szalagcíme szaftos bűnügyet ígért. Alfonso Brescia előző krimije, az IL TUO DOLCE CORPO DA UCCIDERE egész jól sült el; két évvel később tett kirándulása a műfajba kevesebb humorral él, ellenben a piaci igényekhez igazodva több benne a meztelen lány. 


Az biztos, hogy az olaszok tudták, hogyan kell belecsapni a lecsóba. Fekete-fehér dokumentumfelvételeken szőnyegbombázzák Berlint, miközben náci katonatiszt hidegvérrel felrobbant egy anyát gyermekével. So far, so gut, jöhet a főcím ---


1972, Madrid: a vidámpark szellemvasútján főbe lövik Johannes Wanterburger milliomost. Wanterburger úr a halála napján kötött egymillió dolláros életbiztosítást, a biztosító magától értetődően az örökösökre - az özvegy és két felnőtt lánya - gyanakszik. A cégvezető a legjobb ügynökét, Chris Bayert állítja rá az ügyre. A fess férfiú először a legfiatalabb lányt csábítja el.  


A korabeli Edwige Fenech-divat szerint szabott leányzót (angyali arc, hosszú, fekete haj, neurotikus tünetek) ismeretlen telefonáló zaklatja, az éjszaka közepén a fekete esőkabátos alak személyesen is tiszteletét teszi otthonában. Az argentós közjáték másnapján a szerelmesek jódolgukban elmennek kikapcsolódni az ominózus vidámparkba. Ekkor szólalt meg bennem a NIGHTMARE CITY-szurkoló: de hiszen már jártam ott! Ebben a szórakoztató központban zajlott a nagy spanyol-olasz honvédő zombiháború utolsó ütközete ---
Esetünkben is fontos szerepet fog játszani a vidámpark hullámvasútja, de ne rohanjunk előre, pedig néha szívesen megtennénk, amikor a bizonyos típusú giallókra jellemző romantikázás kezd az idegeinkre menni. 


Újdonsült barátnőjének bugyiján keresztül Bayer bejut a Wanterburger-família birtokára, ahol immáron három nőszemélytől körülvéve folytathatja nyomozását. És micsoda nők! Egyikük szívbeteg nyuszi, a másik nimfomániás dög, a még mindig vonzó anyukájuk alkoholba fojtja bánatát. Punt E Mes, J&B meg egy pezsgőmárka a díszletek állandó elemei. A vérre szomjazó nézőnek egészen az ötvenedik percig kell várnia, mire végre-valahára meggyilkolják az Anyaszült Meztelen Lányt a Parkban.  


Elkövetődik még néhány szolid gyilkosság, erőszak terén a film mértéktartásról tanúskodik (-1 pont). „Nem kéne megjavíttatni a korlátot?”- kérdezi a rendőrfelügyelő sokat sejtetően. Aznap éjjel valaki kizuhan a villa teraszáról. Vissza a vidámparkba. Az eredeti tervek szerint a bécsi Prater területén játszódott volna a történet a náci megszállás után, csak aztán a spanyol társproducerek a jelenkor Madridjára optimalizálták a dolgot, viszont a német neveket megtartották (Günthernek hívják az istállófiút, a felügyelőt Hubernek usw). 


Az ÖRDÖNGÖSÖK szellemével riogató írók a végére olyan fordulatot tartogatnak, ami a tapasztaltabb giallistákat is meglepheti. A kényelmes hátradőlésre és ahhoz illő lounge-muzsikára (Carlo Savina) berendezkedő krimi a gótikus hagyományok megidézésével próbálja gatyába rázni magát. A végkifejletért két plusz pont is jár: egyrészt, mert szépen bezárja a kört, értelmet adva a végig lógva hagyott háborús flashbacknek, másrészt olyan indítékkal szolgál, ami ugyan nem biztos, hogy kiállná a józan paraszti észjárás próbáját, de kellően „giallós”. 


A piszok jóképű Robert Hoffman (később Umberto Lenzi vele forgatta SPASMO című giallóját, valamint főszerepelt a PASSI DI DANZA SU UNA LAMA DI RASOIO-ban) és a nem kevésbé gyönyörű Pilar Velazquez párosa mintha egy fotoromanzo lapjairól lépett volna ki, egydimenziós színészi játékukat nevezhetjük stílszerűnek. A fajsúlyos arcokat a mellékszerepekben találjuk, Adolfo Celi és Philippe Leroy képében. Bruno, az inas is nagy arc, őneki 134 kreditje van az Imdb-n, 35-tel több, mint a szobalányt játszó színésznőnek. Hozzájuk képest Howard Ross (az istállófiú) a maga 77-jével elbújhat a szénakazalban.


Két krimije alapján elmondható, hogy Alfonso Brescia rendező nem rendelkezett se Sergio Martino ösztönös érzékiségével, se Dario Argento újító szándékú modernitásával. A futószalag mellett lassan egy évtizede dolgozó szakmunkásként volt annyi rutinja, hogy fogyasztásra alkalmas terméket szállítson le megrendelőinek. Higgye el, Huber felügyelő, lesz ennél még rosszabb.  

2020. április 9., csütörtök

SIMON, KING OF THE WITCHES (1971)

Bruce Kessler, USA


Fura szerzet ez a Simon mágus. A csavargó boszorkánymester egy Los Angeles-i esőcsatornában húzza meg magát. Amilyen kevés a földi java (egy táska tele olcsó amulettekkel), olyan nagy az ambíciója: természetfeletti hatalommal bíró istenséggé akar válni. Ha csak a rocksztár fizimiskáját nézzük, meg is van rá az esélye. 


A rendőrségi fogdában összeismerkedik egy tinédzserrel, a két "közveszélyes munkakerülő" között azonnal mester és tanítványa barátság szövődik. A fiú segítségével Simon bebocsájtást nyer egy elit partira, ahol szex-magick hókuszpókusszal bűvkörébe vonzza az államügyész drogfüggő lányát. Simon profi előadóművész, de rosszul tűri, ha fizető közönsége nem veszi komolyan. Először gazdag vendéglátójának mutatja meg, mire képes egy halálos átok, majd főműsoridőben az egész átkozott, korrupt rendszert térdre kényszeríti. Far out!


Fura film ez a SIMON, KING OF THE WITCHES. Felvonultat pszichedelikus effekteket meg feketemisét meztelen nőkkel, mégsem áldozza fel magát az okkult szexhorror oltárán. Manson-exploitation, amiben „Manson” a jófej. Társadalmi szatíra, de nem vígjáték. Biszex, de... nincs de, ez a napnál is világosabb. Maradjunk annyiban, hogy az ellenkultúrát kizsákmányoló Hollywood egyik egyedi megnyilvánulása. Ugyanabban az évben a THE VANISHING POINT állt elő ilyesfajta antihős-típussal; az egocentrikus, nonkonformista mágus bizonyára nagyon menő figurának mutatkozott az autósmozik vásznain. Pláne, ahogy Andrew Prine játszotta, akinek karizmája teljesen leuralja az asztrális teret.


Prine feltörekvő televíziós színészként keveredett egy felderítetlenül maradt hollywoodi gyilkossági ügybe, ami részben befolyásolta, hogy később csak exploitation-filmekben kapott főszerepeket. 

A forgatókönyvíró egyetlen másik kreditje az adatbázisokban a LIDÉRCNYOMÁS Marlon Brandóval. Ennél érdekesebb, hogy főállásban állítólag gyakorló boszorkánymester volt saját gyülekezettel. Ebből adódhat, hogy a film ennyire gyakorlatiasan viszonyul fantasztikus premisszájához („egyike vagyok a kevés igazi varázslóknak”), egyúttal bolondot csinál az akkor divatos sátánista humbugból. Vagy valami ilyesmi - az elbeszélésmód nem éppen a fókuszáltság mintapéldája, mint ahogy az operatőrnek sem volt mindig szeme a jól fókuszált felvételhez. A varázstükrön keresztül nézve ez egy szellemes B-mozi sajátos hangulattal, ami által mi is részesei lehetünk egy őrült happeningnek. "Nagyon szép idők voltak azok, nem is tarthatott sokáig. Rendbe kellett szedni magunkat és menni tovább. De egy ideig Hollywoodban igazi élet zajlott." (A. Prine) Ha józan tudatállapotban csinálják meg, bármi más kisülhetett volna belőle. '71-ben józanul? No way, man!