Robert Allen Schnitzer, USA
A vidámparkokban előforduló pantomimes bohóc még az ideggyógyintézetben töltött évei alatt ismerkedett össze és lett őrülten szerelmes elmebeteg zongoraművész barátnőjébe.
A gyereknevelésre teljesen alkalmatlan pár feltett szándéka, hogy a nő örökbe adott kislányát az éj leple alatt elrabolják a nevelőszülők kertvárosi otthonából, hogy aztán egy eldugott farmon letelepedve igénybe vegyék a falusi Családi Otthonteremtési Kedvezményt. A gyerekrablás nem teljesen úgy sikerül, ahogy azt kitervelték, a farmházban veszekedés közben egyikük a halálát leli. A kislányt jogos tulajdonosa a túlvilágról is megpróbálja megkaparintani a hatodik érzékkel megvert nevelőanyától.
Az a baljós utóérzetem támadt, hogy lassan befellegzik a modernista, felnőtteknek szóló független amerikai horrorfilmek hőskorszakának, a hetvenes évek második felétől már nagyítóval kell keresni az ilyesmit. A parapszicho-drámát egy 25 éves New York-i rendezte lent délen, Mississippi államban, a készre vágott kópiát hollywoodi stúdió, az Avco Embassy forgalmazta AZ ÖRDÖGŰZŐvel képzettársító reklám kíséretében ---
Az ellenkultúra gyermeke, ma a new age médiában dolgozó Robert Allen Schnitzer (A LÁZADÓ, 1970 - Stallone első komolyabb színészi próbálkozásával) a természetfeletti dolgok, úgymint spiritualitás, transzcendencia, ESP iránti érdeklődését csatornázta egy realista bűnügyi thrillerbe. Horrorként a film olyan Gonoszt állít szembe a Jóval, amelynek mozgatórugói nagyon is emberiek: anyai ösztön, család utáni vágy, szeretet. Így történhet meg az, hogy a home invasion jelenet egyszerre para: te jó ég, valaki van a gyerekszobában! - és megrendítő: mégiscsak az édesanyja, aki az alkalomra a legszebb ruháját öltötte magára.
A negatív pólust két „bizarr” színész jeleníti meg, Richard Lynch (GOD TOLD ME TO, Larry Cohen para-thrillerjének messiása) és a kísérteties szépségű Ellen Barber. Az irracionális fordulatokat teljes meggyőződéssel előadó narratíva folyamán a rendező a két művészlélek karakter magas hőfokon égő viszonyát (imbolygó, arcokba mászó kézikamerázás) ellentételezi a középosztálybeli nevelőszülők kényelmembe süppedt, talán már kihűlő félben lévő kapcsolatával (kimért, nyugisabb kameramunka). A hirtelen elképzelhetetlenül borzasztó élethelyzetbe került házaspár számára az egyetlen megoldás az marad, ha meghaladják az elméjüket szűkítő, cselekedeteiket korlátozó normalitást – az egyetemen asztrofizikát tanító férjnek a metafizika létjogosultságával kell szembesülnie, a hobbiból festegető feleségnek (Sharon Farrell, akinek előző évben kannibál bébije született egy másik Larry Cohen klasszikusban) pedig teljesen át kell adnia lényét a művészetnek. A finálé lényegében természetfelettire hangolt Hitchcock-variáció, Doris Day hasonló körülmények között zongorálta ki gyermekét emberrablók karmaiból AZ EMBER, AKI TÚL SOKAT TUDOTT végén.
A THE PREMONITION az American Grindhouse Project részeként jelent meg blu-ray lemezen. A gyűjtemény három darabja közül kettőben is fontos szerepet kap a vurstli (carnival). A MALATESTA’S CARNIVAL OF BLOOD teljes egészében egy lepusztult vidámparkban játszódik, éjfélkor a kannibál carny-k a DR. CALIGARIt nézik az underground moziban. Egy hetvenes évekbeli, nonkonformista filmkészítő (mint Tobe THE FUNHOUSE Hooper) szemében nemcsak félelmetes, de ellenállhatatlanul vonzó lehetett a társadalom számkivetettjeinek menedéket nyújtó helyszín, ahol el tud vegyülni egy Richard Lynch típusú "bekötött szemmel is felismerném" figura.
Az érzékeny alakítást nyújtó Lynch mérgében eltesz láb alól egy-két szereplőt, de a konfrontáció elsősorban metafizikai síkon megy végbe, az ésszerűségre esküdő asztrofizikusok és a splatterfilmek kedvelői hoppon maradnak (rated PG). A forgatókönyv dörzsöltebb rendező tolmácsolásában bizonyára összeszedettebb alkotást eredményezett volna, kevesebb cinema veritével és több speciális effektussal. Felváltva hol naturalista, hol költői, vontatott és feszült, túlmagyaráz és homályban hagy, a THE PREMONITION az a fajta gyémánt, amit megtekintés után még csiszolgatni kell az elménkben. Így első látásra figyelemre méltónak tartom.
