A magyar szinkronnal felfegyverzett policseszkót a Vico jelentette meg kazettán. Túl későn: ha tíz évvel korábban a Sport moziban vetítik délutánonként, akkor most Piedone, a zsaruval egy mondatban emlegetnénk a Farmeres zsarut. Az amerikai behatást büszkén vállalva (SERPICO plakát a falon) a Tómas Milian fazonjára szabott bűnügyi filmvígjáték csakis ott - Itália - és akkor - ólomévek - készülhetett el, a spagettiwestern-diétán felnőtt közönség számára. Míg a vadnyugaton magától értetődött a törvényenkívüliség, a poliziesco kétkerekű paripán vágtató főhősét valahogy bele kellett szuszakolni a Rendszerbe. Bemutatjuk Nico Giraldit, alias A Kalózt ---
A Squadra Antiscippo (Lopás Ellenes Akciócsoport) zsiványból lett motoros tisztjének személyleírása egy kültelki csavargóra illik, az állampolgárok, és néha maguk a rendőrkollégák nem is nagyon akarják elhinni a helyszínre érkező Giraldi láttán, hogy hivatalos közeggel van dolguk. Az ágról szakadt külső és a modortalanság Róma legtökösebb-viccesebb-szexibb zsaruját takarja; ő az a radikális fickó a testületben, aki szerint (vigyázat: populizmus!) a piti tolvajok helyett, mint amilyen egykoron ő volt, inkább a lopott árut értékesítő orgazdákat kellene rács mögé dugni.
Az útjába kerülő nehézfiúkon átverekedve magát (ez lenne az úgynevezett cselekmény Jack Palance ötmillió dollárt tartalmazó aktatáskájával) seperc alatt ágyba viszi a Jócsajt anélkül, hogy levenné fejéről a fránya kötött sapkáját. "Amikor lefekszem, mindig attól félek, hogy kikapcsolják a fűtést" - szegénynek nehéz gyerekkora volt. Később a nőjét nyilvános helyen megszégyeníti. Még ha csak fedő műveletként is van előadva, a disco-jelenet nem hagy kétséget afelől, hogy egy értelmiségi nőnek (irodalmi ügynök a drágám) hol a helye ebben a pofonoktól hangos prolivilágban.
A filmet lehet kritizálni fókuszálatlan forgatókönyvéért, azért az alkalom szülte filmkészítés miatt, ami például képes egy hétvégi Roma-Lazio rangadó köré szerveződni. Műfajában találunk összeszedettebb munkákat, meg hát köztünk szólva Bruno Corbucci nem egy Sergio Corbucci. Ettől még tény, hogy a híres-neves spagettiwestern-rendező öccse a színészzsenivel karöltve telibe találták az olasz néplelket: a vértelen, családi mozinak nevezhető csihipuhi az év egyik nagy kasszasikere lett hazájában. Corbucci-Milian páros Nico Giraldi-szériája közel tíz évig, tizenegy részen át szórakoztatta a jónépet, egyre inkább vígjátékra véve a figurát a poliziescós elemek kárára.
"Nem játszom meg magam, nem verem át a közönséget, teljesen azonosulok a karaktereimmel. Máig Tor Marancia a kedvenc környékem (Róma akkoriban rossz hírű külvárosi negyede), ahol Quinto Gambi - akiről a Kalózt és Monezzát mintáztam - családja a saját fiaként fogadott be. Ott tanultam meg, hogy a rómaiak hibái az erényükké tudnak válni és fordítva; ez a bűnözőkre is vonatkozik." Az olasz B-film talán egyetlen Method-technikával képzett színésze átfazonírozva, továbbfejlesztve más rendezőknek is adta a karaktert; a Monezza-sorozat pár hónappal később debütált Umberto Lenzi gondozásában (a Delirián olvasd: LA BANDA DEL GOBBO). Ha a jelenségről írunk szakdolgozatot, akkor előképként említsük meg Rambót a Lenzi rendezte IL GIUSTIZIERE SFIDA LA CITTÁból. Nagy kár, hogy ezekre nem tette rá enyves kezét a Vico; Tómas Milian Gáti Oszkár magyar hangján maga a nagybetűs Menőség.
