Dario Argento, olasz
Az 1970 elején mozikba került L'UCCELLO DALLE PIUME DI CRISTALLO sikere az egész itáliai filmipart meglepetésként érte. Az adaptálásra szakosodott közeg nem sokáig tétlenkedett, pár hónappal a bemutató után a legtöbb valamire való olasz B-filmes és annak nagybátyja, szeretője és unokája giallózni kezdett. Sergio Martino, Luciano Ercoli vagy Aldo Lado színvonalas krimijei alkalmat nyújtanak arra, hogy kitörjünk az agyonanalizált fenomén bűvköréből ("Kolonializmus és Tömegpszichózis Dario Argento filmjeiben", kötve-fűzve 1250 oldal), egyszersmint hátat fordítva annak a leegyszerűsített summázatnak, miszerint Argentóból csak egy van, a többiek fantáziátlan kopimacskákként legyeskedtek a zsáner főnixmadara körül. (Az erőltetett állat-trilógia utalásért elnézést kérünk.)
Nos, meg kell hagyni, Argentoból tényleg nem született még egy, első rendezése pedig a legfontosabb olasz közönségfilmek egyike, kétséget kizáróan a modern giallo megteremtője, továbbá a slasher előfutárainak tartott pszicho-horrorok príma példánya (keresd, és megtalálod benne a HALLOWEEN-t is). Ezúton emelem kalapom a minap 70. esztendejét betöltő maestro előtt.
Nos, meg kell hagyni, Argentoból tényleg nem született még egy, első rendezése pedig a legfontosabb olasz közönségfilmek egyike, kétséget kizáróan a modern giallo megteremtője, továbbá a slasher előfutárainak tartott pszicho-horrorok príma példánya (keresd, és megtalálod benne a HALLOWEEN-t is). Ezúton emelem kalapom a minap 70. esztendejét betöltő maestro előtt.
„Ha filmekről írsz (kritikát), az olyan, mintha egyetemre járnál. Közelről megvizsgálod őket, megismerkedsz különböző rendezők munkásságával, majd néhány évvel később befejezed a tanulmányaidat és készen állsz arra, hogy te magad is filmeket csinálj.” (D.A.) Az egykori esztéta a VOLT EGYSZER EGY VADNYUGAT (1968) forgatókönyvének megírásakor az összes keze ügyébe kerülő westernt végignézte, és alighanem hasonló módszert alkalmazott első thrillerjére készülvén. A mások tollazatával ékeskedő BIRD és 29 éves szerzője bámulatos magabiztossággal játssza ki Hitchcocktól Edgar Wallace-on át Antonioni-ig terjedő lapjait, a korhoz igazítva a whodunit formanyelvét, s eközben teljes mértékben tiszteletben tartja, sőt egyenesen megdicsőíti műfaját.
A történet alapötlete egy 1949-ben publikált (majd ’58-ban megfilmesített) amerikai noir ponyva, „A sikoltó Mimi” és Mario Bava 1962-es THE GIRL WHO KNEW TOO MUCH című giallójának keresztezéséből született. Sam, a kreatív válsága elől Olaszországba zarándokolt amerikai író kétéves semmittevés után éppen visszatérni készül szülőhazájába, amikor megtörténik vele a legjobb dolog, ami egy giallóban a főhőssel megeshet: bűntény szemtanúja lesz. Hogy mit látott valójában a galéria üvegfalai közé szorulva, arról kétségei vannak, és miután a rendőrség informálja, hogy az egész várost rettegésben tartó sorozatgyilkos negyedik akciójának részesévé vált, ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy saját maga járjon utána a rejtélynek.
Argento szubjektivitással spekuláló filmjének zsenialitását abban kell keresni, ahogyan új megvilágításba helyezi a giallót. Ezt akár szó szerint is vehetjük, a szemléltetésre pedig kiválóan alkalmas a BIRD - GIRL dramaturgiailag egybevágó kulcsjeleneteinek összevetése. Mindkét esetben az amerikai outsider főszereplő Róma utcáit járva késelésbe botlik, magatehetetlenül végignézve azt:
Jóllehet ugyanazokat a kellékeket használja, amiket Bava egyszer már felvonultatott (fekete kesztyűs/kalapos gyilkos, kegyetlen gyilkosságok), Argento folyamatos ellenpontozással sarkítja, modernizálja Bava delíriumát. Vittorio Storaro operatőr képein keresztül a gyertyafényes, ködös gótika szintetizálódik egy modern nagyváros szögletes formáival; a kulcsfontosságú bűneset nem az éjszaka leple alatt történik, hanem egy kiállítóterem neonfényes terében. Egy briliánsan összerakott jelenetben hősünket sárga dzsekis bérgyilkos próbálja levadászni, majd egy szempillantás alatt az üldözött válik üldözővé. Ennio Morricone disszonáns akkordjait mézédes melódiákkal kontrázza - eztán a jobb giallókban (rendszerint Morricone vagy zenei rendezője, Bruno Nicolai tolmácsolásában) a kompozíciók az aláfestésen túl a dramaturgia fontos fegyvertényévé válnak. Mindezen virtuóz formai és tartalmi megoldásokkal Argento eléri végcélját: a néző nem csupán szemlélőként van jelen, hanem mintha maga is részesévé válna a sötét machinációknak.
A színes epizódfigurákkal teli, a hivatalos nyomozati közeget okosan a háttérbe száműző forgatókönyvben megtaláljuk szinte az összes olyan Argento-rögeszmét, amit viszontlátunk az egyre absztraktabbá váló (hopelessly insane, hogy a szóban forgó klasszikusból idézzek) életműben. Van itt képbe rejtett megoldás (PROFONDO ROSSO), a házasság intézményének ördögi köre (4 FLIES), életveszélyes műtárgy (TENEBRE) és nem utolsó sorban egy művészi szintre magasztalt elkövető. A befejezés PSYCHO-nonszensze Argento egyik kedvenc gender-témájának a poénját is lelövi: a tettes nemet vált ahhoz, hogy olajozott gyilkológéppé válhasson. De fenébe a szerzői elméletekkel, a BIRD akkor is egy lebilincselően izgalmas, humort sem nélkülöző horror-thriller marad, ha függetlenítjük alkotójától. Bring in the perverts!
