Harry Wuest, USA
"My mother used to tell me my body was a temple. She didn't know that it was a goddamn sewer..."
Ritkán esik meg, hogy egy film alapjaiban képes megváltoztatni az ember biztosnak hitt nézetét egy dologban. A HEAT OF MADNESS-nek hála, tegnap óta tudom, hogy a szerelem nem boldogít. Különösen, ha olyanok vagyunk mint Johnny, egy teljesen szétcsúszott művészlélek, aki európai iskolában szerzett diplomáját sutba vágva nudie cutie fényképészként tengeti életét egy retkes New York-i stúdióapartmanban. A nőket semmibe vevő, állandóan ingerült és kiszámíthatatlanul viselkedő férfira egy nap ráköszön a nagybetűs Szerelem, méghozzá egy gazdag örökösnő képében. Vele együtt talán újra beindíthatná a valaha fényesnek indult festői karrierjét is, és élhetnének, mint Marci Greenwich Village-ben...
Csakhogy! A sok "sajttorta" úgy látszik mégsem feküdte meg Johnny gyomrát (az amerikaiak cheesecake-nek nevezik azokat az ártatlan erotikus képeket, amiket készít), csekélyke szociális szkillje visszatereli műtermébe, majd a legrosszabb pillanatában kap egy különös megbízást: a "Híres szexgyilkosságok" című könyvhöz kell illusztrációkat készítenie. Bang! A modellekkel rekonstruált bűnesetek fényképezése és a love sztorijával járó frusztráció kihozza Johnnyból az anyja halála óta benne lakozó paranoid állatot...
Ha nagy vonalakban hasonlít is a THE BEAUTIFUL, THE BLOODY AND THE BARE-re (elfuserált művész + aktfotózás = murder), a két New York-i roughie közti különbséget zongorázni lehetne. A HEAT OF MADNESS képzettnek tűnő főszereplőkkel és rendezésnek tűnő rendezéssel fest portrét egy készülőfélben lévő sorozatgyilkosról. Johnny úgy fröcsögteti mizantróp dumáját, mint HENRY, a szeriál killer ("Apám elvitt egy bordélyházba - hánytam."), közben lassan, de biztosan közeledik afelé, hogy elkövesse élete első gyilkosságát.
A semmibe tartó, finálé nélküli pszichodráma tele van a roughiekra jellemző autentikus senkiháziakkal és fenomenálisan eszköztelen fekete-fehér képekkel. A forgatókönyv mímelt és konkrétan elkövetett erőszakjának keveredése esetenként kézzelfogható feszültséget is képes generálni, mint amikor Johnny egy hirtelen mozdulattal kirúgja a sámlit fellógatott modellje alól. A kedvesének vizionált áldozat alig hallható suttogása ("Nem én vagyok Susan...") dermesztően rezonál még a the nélküli END felirat után is. Ki tudja, talán egy komoly, KAMERALES inspirálta jellemtanulmányt próbáltak összehozni az ismeretlenség jótékony homályában maradt készítők. Aki kíváncsi rá, hogy ez mennyire sikerült, az megtalálja a Something Weird egyik double-bill dvdjének alsó fertályán.
